Négy hét után visszatér a száguldó cirkusz, a hétvégén a Belga Nagydíjjal folytatódik a Formula–1-es idény, amelyben nehéz elképzelni, hogy ne védje meg a világbajnoki címét Max Verstappen. A folytatás előtt arra voltunk kíváncsiak, melyek voltak a legnagyobb fordítások a pontverseny történetében.
A Red Bull holland versenyzője a nyári szünet előtti két sikerével és Charles Leclerc, valamint a Ferrari hibáinak köszönhetően kilenc futammal a vége előtt 80 pontos előnyre tett szert, gyakorlatilag eldöntve a pontversenyt.
Nézzük a korábbi nagy fordításokat, rögvest az év végén visszavonuló Sebastian Vettel két bravúrjával.
A német 2010 és 2013 között volt az F1 uralkodója, hasonló (vagy jobb) sorozatot előtte csak Juan Manuel Fangio (1954–1957) és Michael Schumacher (2000–2004) tudott felmutatni, így ennyi év távlatából nézve már el is feledkezhettünk arról, hogy két alkalommal is hatalmas fordításra volt szüksége a világbajnoki címhez.
Az is igaz, hogy rögvest az elsőnél akár arról is szólhattak volna a hírek, hogy Fernando Alonso mekkora hátrányból ért a csúcsra, hiszen a Brit Nagydíj 14. helyezése után Lewis Hamilton (145) 47 ponttal előzte meg a kétszeres világbajnok spanyolt (98), akit Vettel is 23 egységgel (121) vert tíz futamot követően.
A Ferrari pilótája viszont Németországban nyert, a Hungaroringen a második lett, és bár Belgiumban kiesett, az Olasz és a Szingapúri Nagydíj megnyerése (191) után már csak Mark Webber (202) előzte meg, a koreai sikere után pedig már ő vezetett.
A Red Bull brazíliai kettős győzelme során sokan kifogásolták, hogy nem hozták előrébb a pontversenyben jobban álló ausztrált, akinek a zárófutam előtt nyolc, Vettelnek pedig 15 pont volt a hátránya (egy helycserével Webber hátránya csupán egy pont lett volna Abu-Dzabi előtt). Itt aztán a Red Bull csapdába csalta a Ferrarit (mint látszik, 12 év alatt nem sok minden változott, lásd az olaszok mogyoródi szerencsétlenkedéseit…), Webberrel kirántották a bokszba Alonsót, Vettel pedig köszönte szépen, megnyerte a futamot, miközben riválisai csak a 7. és 8. helyen értek célba.
Ez pedig azt jelentette, hogy a hat futammal a vége előtt 31 pontos hátrányban lévő német 23 évesen és 134 naposan minden idők legfiatalabb világbajnoka lett 2010-ben (Lewis Hamilton rekordját 166 nappal megdöntve – 256–252).
Két évre rá is Alonsóval vívott nagy csatát, a spanyol az olaszországi dobogós helyezése és Vettel kiesése után 39 pontos előnyben volt (140–179) hét versennyel a vége előtt, de a keleti túra során a Red Bull németje Szingapúrban, Japánban, Dél-Koreában és Indiában is győzött, így három körrel a vége előtt már ő vezetett 13 ponttal (240–227), ahogyan az évadzáró brazil futamot megelőzően is (273–260).
Nem sok utalt rá, hogy lesz még kérdés, hiszen Vettel a negyedik, Alonso pedig csak a hetedik helyről rajtolt, viszont a spanyol gyorsan feljött a második helyre, miközben riválisa a nedves pályán megcsúszva visszaesett, így hirtelen izgalmassá vált a végjáték.
Schumacher megelőzésével aztán Vettel feljött a hatodik helyre, ami azt jelentette, hogy ellenfele csak futamgyőzelemmel fordíthat, Jenson Button viszont nem engedte ki kezéből a sikert – Alonso így megint hoppon maradt (281–278).
Voltak olyan időszakok is, amikor a Ferrari a jó oldalán állt a fordításnak, mint például 2007-ben, amikor minden idők egyik legvalószerűtlenebb feltámadása hozta el a vb-címet.
Az ausztráliai idénynyitón Kimi Räikkönen diadalmaskodott a McLaren duója előtt, Malajziában már csak Alonso végzett Hamiltonnál jobban, Bahreinben pedig Felipe Massa – három kört követően a nagy hármas egyaránt 22 ponttal állt (ekkor még 10–8–6–5–4–3–2–1 pont járt az első nyolc helyért). A ferraris brazil spanyolországi sikere után Hamilton először állt az összetett élén, Kanadában pedig meglett az első futamgyőzelme is, Alonso nyolc pontra leszakadt csapattársától (48–40).
A KETTŐ KÖZÖTT VOLT EGY KIS BALHÉ MONACÓBAN, AMIKOR HAMILTON AZT SUGALLTA, HOGY A CSAPAT ARRA KÉNYSZERÍTETTE ŐT, HOGY TÁMOGASSA A SPANYOLT. EZ VOLT AZ ELSŐ INCIDENS KETTEJÜK KAPCSOLATÁBAN, DE MESSZE NEM AZ UTOLSÓ.
Az Egyesült Államokban is az angol zárt a legjobban, de lassan elkezdett éledezni Räikkönen is, Európába visszatérve pedig Franciaországban és Nagy-Britanniában is nyert. Az Európai Nagydíjon a spanyol kilencet írt riválisára, de a Hungaroringen Hamilton minden kör végén az élen állva maga mögött tartotta a riválisokat, így lélegzetvételnyi előnyhöz jutott (80–73–60).
IGEN ÁM, CSAKHOGY A MAGYAR NAGYDÍJ INKÁBB A KVALIFIKÁCIÓJÁRÓL MARAD EMLÉKEZETES, AMIKOR HAMILTON A FELVÁLTOTT SORRENDRE FITTYET HÁNYVA ALONSO ELŐTT HAJTOTT A PÁLYÁRA, AKI BÜNTETÉSKÉNT ADDIG TARTOTTA FEL A BRITET, HOGY AZ NE KEZDHESSE MEG AZ UTOLSÓ KÖRÉT. EZÉRT A SPANYOL UTOLSÓ KÖRÉT ELVETTÉK KÉSŐBB, SŐT A HATODIK HELYRE HELYEZTÉK A RAJTRÁCSON.
A Belga Nagydíj után már csak kettővel ment Alonso előtt (97–95–84), de Japánban a negyedik futamgyőzelmét is megszerezte, miközben csapattársa kiesett, így két versenyhétvégével a vége előtt a kezében volt a világbajnoki cím (107–95–90).
A drámai végjátékban viszont Räikkönen Kínában és Brazíliában is nyert, Hamilton csak egy 7. helyet szerzett (az első futamon a boksz bejárata előtt ásta el magát a kavicságyban a kopott kerekeken a gumicsere előtt!), Alonso pedig egy második és egy harmadik pozíciót hozott össze, így a két McLaren-pilóta egyaránt 109 pontig jutott, miközben a ferraris 110-zel zárt.
Alain Prost 1986-ban címvédőként az első négy futamból kettőt megnyerve vezette a pontversenyt (ekkor 9–6–4–3–2–1 volt a rendszer) Ayrton Sennával szemben (22–19), de a gyengén kezdő Nigel Mansell a következő öt versenyből négyszer is elsőként ért célba, így a Brit Nagydíj után már ő állt jobban (43–47).
Németországban és hazánkban is Nelson Piquet (47) ünnepelhetett Senna (48) és Mansell (55) előtt, ez pedig azt jelentette, hogy a francia máris csak a negyedik volt (44) öt körrel a zárást megelőzően.
Ausztriában minden a McLaren-sztár kedve szerint alakult, hiszen ő nyert (53), riválisai pedig mind pont nélkül zártak, hogy aztán az Olasz Nagydíjról kizárják, ezzel Mansell (61) mellett Piquet (56) is újra előtte volt.
A brit portugáliai sikerével (70) visszaállt a 11 pontos fór Prosttal (59) szemben, Piquet pedig két futammal a vége előtt picivel előzte a franciát (60).
Mexikóban a francia második lett, Mansell (70) pedig hiába volt az ötödik, ez a szerzett két pontja rögvest ki is esett, mivel csak az idény 11 legjobb eredményét tarthatták meg a pilóták – emiatt Prostnak (64) is elszállt egy pontja, a vége előtt pedig hat pont volt kettejük között a differencia, Piquet (63) egy ponttal követte utóbbit.
Így érkeztünk el az idényzáró Ausztrál Nagydíjig, ahol két williamses a kvalifikáción jobban teljesített mclarenesnél, sőt, még Senna is befért Prost elé, akit a rajtnál csapattársa, Keke Rosberg is megelőzött, így már csak az ötödik volt az első kör kezdetén. De micsoda kör volt ez?!
Kezdődött azzal, hogy Senna gyorsan az élre állt, miközben Mansell a negyedik, Prost az ötödik helyre csúszott, aztán Piquet vette át a vezetést, és ebben a pillanatban ő volt a virtuális tabella első helyén is!
Ezután viszont Senna kezdett hátra esni, Rosberg pedig a 6. körben megelőzte Piquet-t, így újra Mansell kedve szerint festett a tabella, ezen pedig még az sem rontott, amikor Prost elment mellette a harmadik helyet átvéve, ahogyan az is belefért volna még, hogy Piquet hibázott, akit ezzel mindketten megelőztek, így a francia már a második volt a finn csapattársa mögött. Az sem foglalkoztatta túlzottan a britet, amikor Piquet harcolt vele a pozícióért, tudván hogy bőven belefér neki ez is.
A verseny hajrájához közeledve aztán megjött a dráma, előbb Rosberg esett ki, majd Mansell hátsó kereke felrobbant az egyenesben, ami miatt kiesett, és már csak az volt a kérdés, hogy a futamgyőzelemmel Piquet vagy Prost lesz a világbajnok.
Mansell kiesése miatt a Williams nem akart kockáztatni, ezért kihívta a versenyt ekkor vezető Piquet-t kerékcserére, a brazil óriási tempóban kezdte meg a felzárkózást a minimális üzemanyagszintje miatt tartalékolni kényszerülő Prosttal szemben, de hiába jöttek sorra a legjobb körök, a franciának maradt még négy másodperc előnye, így elképesztő dráma végén megvédte a világbajnoki címét.
Az 1983-as idényben viszont hiába festett úgy, hogy Prost lesz a világbajnok, kicsúszott a kezei közül a trófea. Akkor még a Renault alkalmazásában állva két pont nélküli futam után belelendült, a következő kilenc nagydíjból négyet ő nyert meg, Ausztria után már 14 pont volt az előnye Piquet-vel szemben, ami pedig azt követően is megmaradt, hogy Hollandiában nagyot csatázva ütköztek, és mindketten kiestek.
Három körrel a vége előtt ez viszont esélyt adott René Arnoux-nak, aki a futamgyőzelemmel és az olaszországi második helyével – no meg Prost motorhiba miatti újabb kiesésével – kapaszkodott, és az utolsó két versenyhez érve Prost (51) már csak két ponttal vezetett a ferraris (49) előtt, Piquet pedig a sikerével öt pontra zárkózott (46).
Az Európa Nagydíjon újra a brazil ért elsőként a célba (55), ezzel két pontra feljött a másodikként beérő Prostra (57), a csupán kilencedikként záró Arnoux (49) esélyei pedig minimálisra csökkentek az összetettben.
Dél-Afrikában a második helyről rajtoló Piquet gyorsan élre állt, de mivel a 9. körben Arnoux motor-, a 35.-ben Prost turbóhiba miatt kiesett, így elég volt az első négyben végeznie, emiatt pedig vissza is vett, és Riccardo Patrese, Niki Lauda, valamint Andrea de Cesaris is megelőzte – az osztrák kiesése miatt végül dobogósként lett világbajnok.
Az 1976-os világbajnokság alakulásával kapcsolatban talán még az is képben van valamelyest, aki amúgy nem az F1 nagy szerelmese, hanem csak látta az ebből készült filmet, amelyben Chris Hemsworth játszotta a nagyvilági életet élő vagány brit James Huntot, Daniel Brühl pedig a hideg, kimért osztrák Niki Laudát.
Aki nem látta még, az gyorsan nézze meg, és utána folytassa a cikkünket.
A kezdés egyértelműen a ferraris mellett szólt, az első hat futamból négyet megnyert, a másik két versenyen második lett, miközben Huntnak volt ugyan egy első és egy második helye, emellett viszont négyszer is kiesett, ráadásul a spanyolországi sikerétől meg is fosztották, így Monaco után Lauda 51 ponttal állt az élen, Clay Regazzoni 15-tel volt a második, Huntnak pedig csak hat volt a neve mellett.
Az óvás után később megváltoztatták a brit pedig a hazai sikere után már „csak” 23 pontra volt riválisától (35–58) – más kérdés, hogy aztán erről meg utólag Huntot zárták ki, de erről még lesz szó.
Hanem aztán jött a Német Nagydíj, „a zöld pokolban”. A történetet alighanem mindenki ismeri, a nagy esőzések után a borzasztóan nehéz pályán Lauda kis híján tragikus balesetet szenvedett, autója kigyulladt, alig tudták kiszabadítani belőle, súlyos égési sérülésekkel és tüdőproblémákkal napokig élet-halál között lebegett.
Hunt megnyerte a nürburgringi versenyt, majd az ausztriai negyedik helye után Hollandiában is győzött, ezzel két pont maradt Lauda előnye (56–58).
Persze, ez önmagában lényegtelen lett volna, viszont az Olasz Nagydíjra az osztrák visszatért a pályára, alig hat héttel a majdnem végzetes balesete után!
Remek negyedik helyének – valamint Hunt korai kiesésének – köszönhetően öt pontra duzzadt a fórja (56–61), ráadásul a kanadai futam előtt határoztak a brit verseny sorsáról, melynek értelmében a McLaren versenyzőjét kizárták, Lauda pedig megkapta a plusz három pontot a futamgyőzelemért, vagyis a különbség alaposan megnőtt a felek között (47–64).
Az osztrák ezen a héten ettől függetlenül több pontot nem tudott gyűjteni, Hunt pedig itt és Amerikában is győzött, az utóbbi versenyen harmadik Lauda előnye így ismét alaposan megfogyatkozott (65–68).
Japánban a britnek a győzelem biztos elsőséget eredményezett volna több futamsikere (a verseny előtt 6–5 volt neki) miatt, de még az sem volt fix, hogy megrendezik az évadzárót, mivel pocsékak voltak az időjárási körülmények, rendkívül csapadékos volt a nap, ködben, vízátfolyásokkal kellett versenyezni, a szervezők döntése számos pilóta (köztük Lauda) nemtetszését eredményezte.
Az osztrák hamar ki is állt a bokszba:
Az életem többet ér, mint egy világbajnoki cím
– mondta később a döntésről.
Ezen a ponton Huntnak egy negyedik hely is világbajnoki címet ért volna.
Úgy festett, Hunt sima győzelmet arat, amikor azonban a pálya hirtelen elkezdett felszáradni, jöttek a bajok: a brit visszacsúszott Patrick Depailler és Mario Andretti mögé, bár előbbinek ki kellett mennie kerékcserére ezt követően, miután elkezdett leengedni a bal hátsó gumija. Nem sokkal később Huntnak is hasonló gondjai támadtak, neki is cserélnie kellett, és az ötödik helyre állt vissza, ahonnan megpróbálta levadászni a Clay Regazzoni, Alan Jones, Depailler triót – Andretti elsőségét a világon semmi nem veszélyeztette, egy körrel előzte meg a másodikként záró Depailler-t.
Aki ugyanis egy kör alatt mindkét riválisán átverekedte magát, a következőben pedig Hunt is megtette ugyanezt, és bár a nem hivatalos végeredmény az ötödik helyre hozta, ami pont nem lett volna elég, de hamar jött a korrigálás, és végül a harmadik pozícióval megszerezte a világbajnoki címet.
Messze nem ez volt Regazzoni legnagyobb visszaesése, az előbb idézett filmben is nagy szerepet kapó svájci két évvel korábban az egyik főszereplője volt az aranycsatának.
Az osztrák futam után 46 ponttal vezette a világbajnokságot, megelőzve Jody Schecktert (41), valamint Laudát (38) és az egymás után két futamon nullázó Emerson Fittipaldit (37).
Az Olasz Nagydíj után még jobban tömörült a mezőny, a nagy csatában második brazil 43 pontra javult, a harmadikként beérő dél-afrikai 45-re, a motorproblémák miatt kieső Regazzoni pedig maradt 46-on.
Kanadában Fittipaldi nyert a svájci előtt, ezzel pontszámban beérte, több győzelmével pedig megelőzte riválisát (52–52, 3–1), a fékjei miatt gyorsan kiálló Scheckter pedig gyakorlatilag elszállt (45).
A rendkívül hektikus évad zárásán egyikük sem remekelt, Fittipaldi a 8., Regazzoni a 9. helyre volt jó az időmérőn, előbbi 1:17 percet kapva a győztes Carlos Reutemanntól azért a negyedik helyre bejött, utóbbi viszont négy kör hátrányban csak a 11. lett, így hiába volt egy futamgyőzelemnyi előnye három versennyel a vége előtt, végül csak a második lett.
A listán végére érve újabb tíz évet ugrunk vissza az időben, 1964-ben a fél távnál úgy nézett ki, hogy csak az öt futamból hármat megnyerő Jim Clark (30) vagy az egy siker mellett még kétszer második Graham Hill (26) lehet a befutó.
John Surtees az évadfelező Brit Nagydíjon a harmadik, Hollandiában a második lett, három kiesése miatt viszont az első ötben sem volt (10).
A következő három futamon viszont Clark egyszer sem tudott célba érni (30), Hill is kiesett kétszer (32), így a Németországban és Olaszországban is győztes Surtees (28) hirtelen visszajött a játszmába.
Az utolsó előtti, amerikai futamot Hill nyerte meg, viszont mivel ebben az évadban még csak a hat legjobb eredmény számított, így a belga ötödik helye kiesésével 39 pontnál járt, a másodikként beérő Surtees 34-nél, míg 7. helyen rangsorolt Clark maradt 30-nál.
A zárás előtt Hill azzal a tudattal ülhetett volán mögé, ha Clark nem nyer vagy Surtees nem ér első két helyen célba, akkor mindentől függetlenül ő lesz a bajnok, ahogyan utóbbi második helyénél is elég lett volna őt követve harmadikként végezni.
A végjátékhoz közeledve azonban Clark vezette a versenyt, és mivel riválisai kellően le voltak maradva, úgy festett, hogy ő lesz a nevető harmadik – mígnem pár körrel a vége előtt autója meghibásodott, Surtees feljött a harmadik helyre, ferraris csapattársa, Lorenzo Bandini mögé.
Az olasz elengedte a világbajnoki címért küzdő britet, aki ezzel 40–39-re fordított Hill-lel szemben – hiába volt utóbbinak az év során 41 pontja, az a belgiumi két pont bizony kiesett a végelszámolásban.
Surtees pedig azok után, hogy a fél távnál még a kanyarban sem volt, végül csak ünnepelhetett.
Azok után, hogy az első három futamból kettőt megnyerve a Ferrari monacói pilótája 71 ponttal állt az élen, a címvédő Max Verstappen pedig csupán a szaúdi 25 pontját tudta felmutatni, változott az összkép.
Az eleinte kevésbé megbízható Red Bull összekapta magát, miközben a Ferrarinál sorra jöttek a rontások, a holland a következő hat versenyből ötöt megnyert, és Kanada után már 49 ponttal ő vezetett a ferrarissal szemben (175–126).
Nagy-Britannia és Ausztria már jobban festett a maranellóiak szempontjából (208–170), de mielőtt nagyon örülhetni kezdtek volna az olaszok, Leclerc az élről dobta el az autóját Franciaországban, Magyarországon pedig nyert helyzetből golyózta ki magát a Ferrari úgy, hogy végül az első négybe sem fért fel a két pilóta (258–178).
A nyolcvan pont előny gyakorlatilag azt jelenti, hogy ha a hátralévő kilenc futam mindegyikén csak másodikként ér célba Verstappen, akkor is remek esélyei vannak a címvédésre, így Leclerc-nek saját remeklésén kívül külső segítségre is szüksége lehet.
Amiben bízhat a Ferrari, hogy bár az „öntökönlövés” nagymesterei voltak a nyári szünet előtti hetekben, az autó ennek ellenére gyorsabb volt, és ha ez az előny megbízhatósággal, valamint normális bokszutcai teljesítménnyel párosul, akkor bizony lesz még beleszólása a végelszámolásba az olasz istállónak – a versenyfutásba pedig akár az év elején inkább pofozógépnek számító, de szépen lassan azért zárkózó Mercedesnek is lehet egy-két szava, ha be tudnak furakodni az élmenők csatározásaiba.
Az mindenesetre biztos, hogy Leclerc-éknek azért jóval stabilabb teljesítményre van szükségük, hiszen az első öt futam után a monacói mérlege:
Az világos, hogy ennyi hibával nem lehet valaki világbajnok, ezt a Ferrari pilótája maga is elismerte a rontását követően.
Viszont, ha csak fele ennyi baki jött volna össze, most biztosan nem 80 pontos hátrányról beszélnénk, hanem kiegyensúlyozott versenyfutásról.
Ha pedig Verstappennek jönne egy rosszabb időszaka, akkor akár még izgalmas is lehetne a végjáték.
Ez utóbbira azért nem sok az esély, mivel a holland a mezőny egyik legstabilabb versenyzője, így a szoros folytatásban bízók a Ferrari feltámadásában bízhatnak leginkább.
versenyzők:
csapatok:
(Borítókép: Max Verstappen 2022. július 31-én. Fotó: Marco Canoniero/LightRocket via Getty Images)