Jonathan Wilson, a Guardian taktikai guruja két részben (egy és kettő) összeszedte, miért is volt érdekes a 2014-es év, én meg az egyórai teámat hörpölgetve kijegyzeteltem:

• A Conte-féle Juventus három éves kísérletezése után a vébén meglepő sikerrel tért vissza a háromvédős rendszer, amit Van Gaal és Brendan Rodgers klubszinten is megpróbált alkalmazni, eleinte totál sikertelenül, majd az év legvégére már sikeresebben.

• Szintén a Liverpool kísérletező kedvű edzője élesztette fel a középpályás gyémánt-alakzatot, de ehhez a gyémánthoz kellett a tavalyi szezonban a Sturridge–Suárez-foglalat is, ami megakadályozta, hogy a középpályát széthúzzák az ellenfél előretörő szélsőhátvédjei, és középen egy szem ember maradjon. Wilson szerint valami ilyesmivel kísérletezik most a gyémánthoz kapitánytól függetlenül ragaszkodó angol válogatott is.
• A tiki-taka korszaka a Bayern megalázó vereségével és a spanyol válogatott hasonlóan megalázó vébé-kiesésével (zömmel kontrákra játszó ellenfelek ellen) véget ért. De ez a vég inkább tetszhalál, mert miközben Guardiola maga is temeti a nevéhez kapcsolt körbepasszos játékot, a bajorok mégis ezzel dominálják mindennél nyomasztóbban a Bundesligát.
   
• Nem értem, hogy ez miért újdonság, de Wilson a német sikerek - és itt nem csak a válogatott meg a Bayern, hanem a Dortmund az első számú példa - új motívumának látja a labdavesztés utáni letámadást, a gegenpressing-et. Talán az a nóvum, hogy míg a Barcelonában kőbe vésték a labdavesztés utáni azonnali letámadást, addig a németek jobban mérlegelik a visszazárás lehetőségét is.