„Nagyon megbántam, hogy Salgótarjánban maradtam” – mondja a Szojka Ferenc Stadion lelátóján Kovács István. A magyar válogatott melegítőjében ül, markáns vonásait ma is könnyű felismerni azoknak, akik a hetvenes-nyolcvanas években jártak NB I.-es meccsekre.

A Vasasból és a Tatabányából lett tízszeres válogatott, volt bajnok is, kupagyőztes is a Vasassal („Illovszky Rudi a második apám”), de itt, Salgótarjánban figyeltek fel rá. Tagja volt a város legjobb csapatának az 1971-72-es szezonban, előtte és utána se végeztek az NB I. harmadik helyén a salgótarjáni futballisták, és kupameccset játszhattak az AEK Athénnal. 1980 óta nincs NB I.-es futball a városban.

Magyarország talán legszebb fekvésű, dombos erdőségbe ékelődött pályáján a Salgótarján, ami valójában nem is a Salgótarján, de erről még lesz szó, gyürkőzik a Diósgyőrrel. A hazaiak a hétvégén 1-1-et játszottak Tiszafüreden az NB III.-ban, a tizedik helyen állnak, messze vannak céljuktól, a feljutástól. A Diósgyőr 4-4-re végzett az Újpest ellen, de még mindig kiesésre állnak. Az első félidőben járunk, álmoskásan támad a majdnem legerősebb csapatával kiálló DVTK, a Salgótarján lényegében nem jelent veszélyt. Aki itt győz, bejut a Magyar Kupa legjobb 32 csapata közé.

Ez az a hely, ahol áll az idő

„Amikor itt játszottam, hatvanezer ember élt itt, most 35 ezer” – mondja Kovács, de nem ez a legnagyobb baj. A bánya bezárt, a síküveggyárnak még a helyét is beszántották. Ami azt illeti, a mai Salgótarjánt elnézve tényleg nehéz elképzelni, hogy egy fővárosi és svájci karrier után (Kovács az FC Malley-ban is játszott három évet) miért jött vissza a városba. Jól menő kulcsmásoló és cipőjavító üzlete volt, ami tönkrement.

Aki nem járt Salgótarjánban, az képzelje el úgy, mint egy várost, amihez úgy harminc éve nem nyúltak. A vasbeton lépcsők (rengeteg van belőlük) porladnak, néhol kiáll belőlük a vas, panelrekonstrukciónak nyoma sem volt amerre jártunk, a boltok kinézetre a nyolcvanas évek Csehszlovákiáját idézik. 

Az első félidő végén szerez vezetést a Diósgyőr. Vela húz el a jobbszélen, középre adott, a 21 éves Oláh Bálint az ötösről a hálóba perdít. A második félidő egy elkeseredett néző ordibálásával indul: „Azzal az egy góllal nyertek, bazmeg, NB I.-es csapat, szégyen és gyalázat.” A körülötte ülők vastapssal jutalmazzák a monológot, ez volt az első tetszésnyilvánítás a meccsen.

Fa nőtt a stadion zöld gyepén

Első látásra a Szojka stadionról is azt hihetnénk, hogy az átadása óta – a hatvanas évek második fele – nem igazán nyúltak hozzá jobbító szándékkal; műanyag székek, fedett lelátó, VIP-tribün, ilyenek itt nincsenek. Minden a hatvanas évek stadionépítési divatját idézi, vasbeton lelátó, széles futópálya. Csakhogy nagyot tévedünk, ha így gondoljuk.

A stadion ugyanis a rendszerváltás után hosszú évekre bezárt. Az önkormányzat eladta a saját, városi stadionját, a lelátón, sőt a focipályán is fák nőttek, a főépület belseje pedig úgy nézett ki, mintha bombatalálat érte volna. Úgy nézett ki, hogy itt már soha többé nem rendeznek focimeccset.

Gyüttmentek Somoskőújfaluról

És itt jön képbe a Salgótarján központjától alig negyedórás autózásra, határtáblától határtábláig csak pár perc sétára fekvő Somoskőújfalu csapata, amelyik tavaly, miután feljutott az NB III.-ba, megfelelő pálya híján kénytelen volt beköltözni a Szojka stadionba. Ők hozták rendbe, és bérlik a tulajdonostól. Itt-ott még látszanak a Somos SE feliratú zászlók, csakhogy ők már STC Salgótarján néven futnak, de az égvilágon semmi közük nincs Kovács legendás SBTC-jéhez. Az ugyanis a megyei I. osztályban szerepel, a második helyen állnak, de nem itt, a régi stadionjukban játszanak, hanem a Tó-strandi Sporttelepen.

A drukkerekkel beszélgetve úgy tűnik, nem érzik sajátjukénak a gyüttment somosi csapatot, sokan csak a nagynevű, bár most kieső helyen álló NB I.-es Diósgyőr miatt jöttek ki. A második félidőre mégis behergelték magukat, a bekiabálók gondolata három témakör körül forgott: 1. Lipták. A volt válogatott hátvéd Salgótarjánban született ugyan (a somosi Salgótarján tulajdonosának sógora, a stadion elnöki irodájának dísze Lipták és Ibrahimovic bekeretezett válogatott meze), de mégis olyanokat kívánnak neki, hogy törjön el a lábad, különösen, amikor majdnem gólt szerez. 2. Diósgyőr. A legváltozatosabb formában kívánják a csapat vesztét, egy drukker gondolatkísérlete szerint jövőre az NB II.-ből is kiesik a Diósgyőr, de igazából az NB III. is magas lesz neki. 3. Bíró. „Szemétláda, le vagy fizetve”.

Ha nem akarsz, nem dolgozol

A Salgótarján nem adta fel a második félidőben, a meccs utolsó húsz perce kifejezetten élvezetes, volt nagy helyzet itt is, ott is, van némi dulakodás is a pályán, a lelátón a káromkodás folyamatos, igazi meccshangulat van, nem családi szektoros, de meccshangulat. „Te nem bíró vagy, hanem utcai segédmunkás!” „Mi az, Diósgyőr? Időhúzó csere? Szégyen!” „Majd jöttök ide jövőre, köcsögök.”

A hazaiaknál van néhány NB I.-es múltú játékos, például az ex-kecskeméti Yannick vagy a volt diósgyőri Kerényi. Hogy mennyit lehet keresni egy NB III.-as középcsapat játékosaként, azt nem tudjuk, de egy biztos: ha valaki nem akar, akkor nem kell dolgoznia. Helyiek kevesen vannak, többen jönnek egy autóval Egerből vagy Mezőkövesdről meccsre, edzésre. Azt mondják, hogy egy nógrádi megyei I. osztályú csapatnál negyedmilliót lehet keresni, ha így van, akkor itt sem lehet rosszabb a fizetés, persze, szigorúan költségtérítéses alapon, hiszen tudják, ezen a szinten ez amatőr sport.