A futball elmúlt szűk évtizedét a labdabirtoklás felsőbbrendűségébe vetett hit uralta. A spanyol válogatott 2008-as Európa-bajnoki címe óta a nagy tornákon rendre olyan csapatok diadalmaskodtak, amelyek labdatartással domináltak ellenfeleik fölött, és ugyanez ebben az időszakban – az Inter és a Chelsea meglepetés győzelmeit leszámítva – a Bajnokok Ligájára is igaz volt. Úgy tűnt, a labdabirtoklásra nincs ellenszer, de a futball újfent bizonyította, hogy ciklikusan fejlődik:
Mindezt kiválóan bizonyítja, hogy a kontinenstorna eddig lejátszott 50 mérkőzéséből mindössze 16- ot nyert meg az a csapat, amely a játékidő alatt többet birtokolta a labdát, mint ellenfele. Ez alig 32%-os arány, vagyis azok a válogatottak, amelyek a stabil védekezés érdekében inkább lemondtak a labda folyamatos dajkálásáról, 68%-os eséllyel képesek voltak elkerülni a vereséget. Úgy tűnik tehát, hogy a kockázatkerülés nem pusztán kifizetődővé, de a siker egyik legfontosabb zálogává is vált.
A portugál válogatott a csoportban például még átlagban közel 60%-os labdabirtoklást produkált, de mivel ezzel együtt sem tudott meccset nyerni, a szövetségi kapitány Fernando Santos az egyenes kieséses szakaszra változtatott a csapat felfogásán. Ronaldóék a horvátok, a lengyelek, sőt, még Wales ellen is lemondtak a labdáról a védekezés stabilizálása érdekében, ennek pedig meg is lett az eredménye: a sokáig öncélúan szórakoztató játékukról ismert, európai braziljainak nevezett portugálok történetük során másodszor eljutottak egy nagy válogatott torna döntőjébe. Mindezt úgy, hogy 90 percnyi játék alatt mindössze egyetlen meccset voltak képesek megnyerni az Eb-n.
Hogy a labdabirtoklás ma már önmagában semmire sem elég, azt a német-francia elődöntő is fényesen bizonyította. A világbajnoki címvédő Németország a meccs egészében kontroll alatt tartotta a labdát, de mivel helyzeteket alig volt képes kialakítani, a franciák annak ellenére meccsben tudtak maradni, hogy az első félidőt alaposan elfuserálták. Amikor pedig Pogbáék a semmiből kaptak egy vitatható, de mindenképp jogosnak tűnő tizenegyest, hirtelen a pole pozícióban találták magukat, ahonnan rajt-cél győzelmet aratva masíroztak be a döntőbe. De nézzük részleteiben.
A németeknek volt nehezebb dolguk a kezdő összeállításával, náluk ugyanis három kulcsember is kiesett az olaszok elleni negyeddöntőn győztes csapathoz képest. Hummels sárga lapok miatti eltiltása, Khedira és Gomez pedig sérülés miatt nem állt Joachim Löw rendelkezésére, akinek így két választása maradt: vagy megpróbálja egy az egyben pótolni a hiányzókat, vagy formációt vált a csapat integritásának megőrzése érdekében. Végül utóbbit választotta.
Hummels helyén az a Höwedes került a csapatba, aki eddig jobbára valamelyik szélen kapott szerepet a védelemben, de ez volt a legkisebb gond, ő ugyanis eredendően középső bekk. Khedirát Emre Cannal egy az egyben pótolni már bajosabb lett volna, és mivel Gomeznek sem volt alteregója a keretben, Löw úgy döntött, formációt vált: 4-2-3-1- ről átállt a rugalmasabbnak tűnő 4-3-3-ra. Kroos helyét a védelem előtt Schweinsteiger foglalta el, a Real középpályása az ő balján lépett előre a pályán, a túloldalon pedig Emre Can feladata lett, hogy a jobbról középre húzódó Özil játékát segítse. A hamis centert Thomas Müller játszotta, a baloldalról pedig Julian Draxler igyekezett az elsősorban a széleken sebezhetőnek vélt francia védelmet átjátszani.
Didier Deschamps dilemmája, hogy vajon megtartsa-e az Izland ellen győztes csapatot, vagy tegye vissza a kezdőbe a negyeddöntőt sárga lapjai miatt kihagyó védekező középpályást, N’Golo Kantét. Végül előbbi mellett döntött, elsősorban azért, mert így mindegyik meccset eldönteni képes klasszisát – Payet, Griezmann, Pogba – egyszerre a pályára küldhette, ráadásul még arra is volt esély, hogy ők képesek legyenek összjátékot kezdeményezni egymással.
A franciák kapitánya azonban elszámolta magát: csapata ígéretes kezdés után nagyon hamar kifulladt, a németek pedig nem pusztán átvették a játék irányítását, de kvázi letolták a pályáról a házigazdát.
A lényeg remekül látszik a képen: azzal, hogy Deschamps kihagyta a csapatból Kantét, a támadó középpályás posztjára pedig az eredendően csatár Griezmannt jelölte, vállalta, hogy a németek emberfölényben lesznek a pálya a közepén. A helyzet ráadásul csak bonyolódott azzal, hogy a német válogatottban a jobbszélső Özil folyamatosan befelé húzott, a helyére befutó Emre Can pedig kimozgatta a középpályás védővonalból Matuidit, így a franciák többnyire egy nagyon furcsa 5-3-2-es szerkezetet vettek fel labda nélkül. Ráadásul a folyamatos német betörési kísérleteknek köszönhetően a védővonal is hátrébb csúszott az ideálisan elképzeltnél.
A dologban az volt az igazán aggasztó Deschamps számára, hogy csapata nem tervszerűen szorult be, hanem a németek fullasztó dominanciája szegezte oda őket a saját tizenhatosukra. Az első félidő bizonyos periódusaiban az volt az ember érzése, hogy a németek folyamatosan emberelőnyben támadnak - persze nem véletlenül, Löw ugyanis tudatosan törekedett arra, hogy a labda környékén konstans emberfölényben játsszon a csapata.
Boatengék főleg a francia védelem baloldalát támadták elképesztően tudatosan. A terv az volt, hogy a befelé mozgó Özil által teremtett üres területet látva a jobbhátvéd Kimmich egészen magasan fellép az ellenfél térfelére, ezzel széthúzza a francia védekezés arcvonalát, az így keletkező résbe pedig a mélységből érkező Emre Can is bemozog. A kép mutatja a lényeget: a labda környékén 4 a 3 ellen, emberfölényben helyezkednek a németek, ráadásul a játékosok tökéletes rombusz formációt alkotnak, ami megkönnyíti az egymás közötti összjáték kialakítását is.
Mivel a franciák tulajdonképpen semmilyen nyomást nem tudtak kifejteni a németek labdakihozatalaira – ebben Schweinsteiger érdemei voltak elévülhetetlenek -, ugyanezt Löw a másik oldalon is simán el tudta játszani. Hogy hogyan, azt az alábbi meccsfelvétel foglalja össze:
Özillel ellentétben ezen az oldalon Draxler klasszikus szélsőt játszik, a vonal mellett helyezkedve várja a labdát. A mögötte fellépő hátvéd, Hector az összekötő helyén érkezik, az emberfölényt pedig Müller alakítja ki azzal, hogy a center pozíciójából kimozog oldalra. Az így keletkező üres területre Özilnek és Emre Cannak kell befutnia, itt már viszont kiütközik a rendszer hibapontja: egyik középpályás sem a remek helyzetkihasználásáról híres.
A franciák védekezése nem csak túlságosan mélyre csúszott a németek domináns passzjátékának következtében, de passzívvá is vált. Gyakorlatilag meg sem próbáltak labdát szerezni, csak kergették a német átadásokat, futottak a lapos passzok után, mintha emberhátrányban lennének. Hogy mennyire esélytelenül vergődtek, azt remekül megmutatja az alábbi statisztika:
A franciák összesen mindössze hét szerelési kísérlettel próbálkoztak az első félidőben, az ellenfél térfelén pedig egyetlen egyszer sem akarták megszerezni a labdát. A hét kísérletből ráadásul csak kettő volt sikeres, az egyik a saját tizenhatosukon belül, a másik annak közvetlen előterében. Ha egy csapat csak ennyire közel a saját kapujához képes labdákat szerezni, az azt jelenti, hogy gyakorlatilag esélye sincsen kontratámadásokat vezetni, mert a csatároknak ahhoz is nyolcvan métert kellene sprintelnie a túloldali kapu irányába, hogy odaérjenek egy esetleges lecsorgóra.
A francia támadásépítések mélyről sem működtek, a németek ugyanis példás védőmunkával akadályozták meg a könnyű labdakihozatalokat, valahogy úgy, ahogyan az a lenti képen látszik:
A németek nemcsak emberfölényben támadtak, de emberfölényben is védekeztek – itt például 4 a 2 ellen zárják le a pálya közepét Matuidi és Pogba elől, akiknek esélyük sincs lendületbe jönni a középső harmadban. Mellettük a kulcsembereket emberfogással veszik le a pályáról: Evra, Sagna, Payet, Griezmann és Giroud egyaránt szoros őrizetet kapott maga mellé, nem csoda, hogy a franciák csak elvétve tudták hosszabb időszakokra megtartani a labdát.
A meccs képét a tizenegyes változtatta meg: egy francia szögletet követően Schweinsteiger kézzel ütött a labdába, és bár nyilvánvalóan nem volt szándékos a mozdulat, Rizzoli játékvezető – vélhetően joggal - büntetőt ítélt. Griezmann a tizenegyesből a félidő utolsó pillanataiban gyakorlatilag a semmiből szerezte meg a vezetést a franciáknak, ez pedig azt eredményezte, hogy a taktikailag padlón lévő Deschamps-nak nem kellett cserékkel belenyúlnia a meccsbe a szünet alatt.
A németek ellenben érezhetően kapkodni kezdtek a második félidő elején, de hiába tolták valamivel még feljebb a védekezésüket, helyzeteket a második félidőben is csak elvétve alakítottak ki. Főleg Müller gyenge játéka miatt, de az sem segített, hogy a német támadásokat kvázi mélységi irányítóként vezérlő Jerome Boatenget sérülés miatt a 61. percben le kellett cserélni. Alig pár perccel később Löw maga is kockáztatott: azzal, hogy Emre Can helyére a védekezésben haszontalan Götzét hozta be, és átállt 4-1-4-1- re, még kiszolgáltatottabbá tette saját csapatát a francia kontrákkal szemben.
A németek annyira kitámadtak, hogy a 70. percet követően szinte minden francia kontra életveszélyessé vált. A fenti meccskép remekül megmutatja a problémákat: labdavesztést követően három német üldözi a labdával futó franciát, de eközben tízméteres folyosók nyílnak a két félterületben, és a pálya közepén is. Löw kétségbeesése akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, amikor azt a Leroy Sanét hozta be kétgólós hátrányban, negyedórával a meccs vége előtt, aki a tornán addig egy perc játéklehetőséget sem kapott.
A franciák innentől már mintaszerűen pörgették le a meccset – bár a hajrában pár komolyabb német helyzet azért összejött, Llorisnak egy ízben például hatalmasat kellett védenie -, és Deschamps is jó cserékkel tette még stabilabbá a csapatát, a németeknek igazából nem volt sanszuk az egyenlítésre. Bár a meccs elején úgy tűnt, a franciák edzője nincs meccsben taktikailag, egy szerencsés gól megadta neki a lehetőséget, hogy előnyből játsszon kontrára, ennél pedig úgy tűnik, ezen az Eb-n nem létezik jobb alaphelyzet.
Kérdés, hogy az elődöntőből egyaránt kevesebb labdabirtoklással továbbjutó Portugália és Franciaország közül ki vállalja fel a dominanciát a döntőben – nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy annak lesznek jobbak az esélyei, aki védekezésre rendezkedik be.
A cikk szerzője Kele János blogger, szakíró. Öt éve készít meccselemzéseket, jelenleg többek között a pozsonyi Új Szó napilap ’Focitipp’ címet viselő mellékletének külsős munkatársa. Az angol futballról a Cold Rainy Nights in Britannia blogon ír, amelynek alapító-főszerkesztője.