Index Vakbarát Hírportál

Ünnepelt futballista volt, aztán menedékjogot kért Svájcban

2017. június 7., szerda 20:05

Élete legrosszabb döntésének nevezte Harsányi László, hogy disszidálása után a német másodosztályt választotta. Peches volt, ha vár egy hetet, egy nagy csapat is leigazolja, így viszont kétszer eltört a lába. De talpra állt. Öt országból kap nyugdíjat.

1975. decemberében egyetlen magyar újságba sem került be, hogy két magyar válogatott futballista politikai menedékjogot kért Svájcban, miután a z újpesti bajnokcsapat két tagja nem jött haza Zürichből. Horváth József 1974-ben az év játékosa volt,  Harsányi László pedig  U23-as Európa-bajnokként döntött a maradás mellett.

A ma már 65 éves Harsányi pár éve hazaköltözött Svájcból, Siófokon él egy Balaton-parti lakóparkban, és hogy mit gondol a disszidálásról?  „Én nem akartam olyan nagyon elmenni az országból.

És abban sem vagyok teljesen biztos, hogy megérte.

De ha már mentem, csak Bécsig kellett volna.” Harsányi tősgyökeres újpesti, a Vasas Izzó pályáján kezdte a futballt, és élete legnagyobb álma vált valóra, amikor alig 21 évesen, az utolsó előtti fordulóban becserélték a felnőtt csapatba Salgótarjánban, amely 1972-ben is bajnok lett.

A következő szezonban már az újpesti védelem tengelyében állt, ez az a csapat, amely akkoriban szinte minden magyar családba beköltözött. Vagy azért, mert szurkoltak a Fazekassal, Zámbóval, Dunaival, Benével felálló csatársornak, vagy épp azért, mert más klub szurkolójaként szerették volna, ha legyőzik ezt a csapatot.

A középhátvéd 1975. decemberéig 99 magyar bajnokit játszott, még háromszor bajnok lett, mégsem volt maradása: Szerinte a sportvezetők nem kedvelték, és ezt nagy csalódásként élte meg. Akkori felesége beszélt németül, inkább ő is szeretett volna menni, és ez a két ok elég volt a disszidáláshoz.

Harsányi László pályaíve

1951. március 13.-án született Budapesten.

Klubjai: 

Válogatottsága: 3/0 (1973. november 21.-1974. október 13.)

Sikerei: 

„Akiket felhozott a klub vidékről, rögtön kaptak egy lakást. Amikor én ezt szóvá tettem, annyi volt a válasz, várjak a soromra.

Nem igazán éreztették velem, mennyire fontos egy saját nevelésű játékos,

épp ellenkezőleg. És egy idő után zavaró volt, hogy az anyósomékkal együtt kellett laknunk.”

Horváth Józsi más eset volt. Ő törte el egy szerencsétlen szereléssel a honvédos Kozma Misi lábát, ezért Kutas István (akkori MLSZ-elnök - A szerk.) őrjöngve fenyegette, addig nem játszhat, amíg Kozma vissza nem tér a pályára. Én messze nem akartam annyira elmenni, mint ő, de végül összedugtuk a fejünket, és Svájc mellett határoztunk.”

Az Újpest az 1975-ös BEK-kiírás első körében Zürichben játszott. Horváth két nagybátyja és egy nagynénje is az országban lakott, így elindult a szervezkedés. Beavatni senkit nem lehetett, nem azok az idők jártak akkoriban, és bárki gyanút foghatott volna, így még a bútorok eladását is fű alatt intézték.

A meccsnek külön története van: itthon 4-0-ra nyertek a lilák, a svájciak azonban ezt a hátrányt egy félidő alatt eltüntették, ami miatt Várhidi Pál vezetőedző már Szibériával fenyegette a játékosokat a szünetben.

„Igaza volt Pali bácsinak, szörnyű ciki lett volna, ha kiesünk. A svájci játékosok többsége akkor még félamatőr volt, és hát sokkal jobbak voltunk,

de az átkozott magyar mentalitástól nem tudtunk szabadulni.

Azt hittük, elég lesz csak a cipőket kiküldenünk, nem kell semmit tenni a sikerért. A második félidőben aztán Nagy Laci rúgott egy gólt, de hamarosan a svájciak is, és az utolsó percben volt egy hatalmas helyzetük, amiből kapufa lett. Ha akkor kiesünk, nem is tudom, milyen büntetés elé nézünk. De meg is érdemeltük volna.”

A következő fordulóban a Benfica kiverte a Dózsát. Ez volt Harsányi utolsó nemzetközi kupameccse.

A lelépésre december 21-ig várt, a Téli Kupán még játszott a Honvéd ellen, gólt is lőtt. Aztán felszálltak a repülőre, törvényesen kaptak útlevelet akkor a feleségek is. Ha a BEK-meccs után maradnak kint, akkor a családtagokat biztosan nem engedték volna utánuk, ezért döntöttek a decemberi időpont valamint a közös távozás mellett.

„Felszálltunk, és tudtuk, sokáig nem látjuk viszont Budapestet. Nem volt érzelgős pillanat, honvágyam később sem volt. Azt már akkor

sejtettem, hogy a családot meghurcolják, szegény anyám szenvedett is miattam,

mert ő kommunista vonalon jól mozgott. Nem nyelték le könnyen, hogy a fia, az ünnepelt játékos, egyszer csak a szabad világot választotta. Ő, szegény, semmiről sem tudott. Zürichben már másnap mentem a rendőrségre, és beadtam a kérelmem. Magyar útlevéllel ugyanis nem utazhattam, mozogni pedig kellett, mert a svájci foci akkor gyenge volt.

Kaptam egy tolmácsot, aki még a tüsszentést is lefordította. Gyanúsnak találták, hogy én, aki bajnok és válogatott, miért nem volt jó nekem Újpesten? Holott tény, kiskirály voltam, ha banánt akartam a zöldségestől, mindig kaptam a pult alól. Ha bármi másra volt szükségem, ahhoz is sokkal könnyebben hozzájutottam, mint mások, az egyszerű munkások.

Így azzal érveltünk, hogy a feleségem apjának fodrászüzletét az államosításkor elvették. Egyben azt is mondták: ez nem sok, nem biztos, hogy megkapjuk a menedékstátuszt. Szíven ütött, mert biztos voltam benne, hogy sikerül.”

Pár nap múlva jött a Karácsony, ekkor tudott telefonon beszélni az anyjával. Idegileg kimerítő napok voltak. Szenteste megivott egy sört, ami gyorsan kiütötte, és bedőlt az ágyba. Az még jobban szíven ütötte, amikor Horváth rokonai azt mondták neki, hogy ideje lenne az ünnep után elmenni dolgozni és pénzt keresni.

„Dolgozniiii? Megszólalni is alig bírtam, mikor hallottam. Mert hát mindketten válogatott játékosok voltunk. Utólag azt mondom, meg kellett volna fogadjuk ezt a jó tanácsot, csak a javunkat akarták. Mert ha havat lapátolunk is, akkor is megtanuljuk a nyelvet. Így viszont ha tárgyalni kellett, sebezhetők voltunk, kiszolgáltatottak a menedzsereknek, akik vércseként köröztek. Ha én több pénzt kapok, az neki nem volt jó. Ha kevesebbet, és rá akart beszélni, tudhattam: neki jobban megéri. Nemcsak ezért, de a menedzserek is közrejátszottak abban, hogy nem futottam be nagyobb karriert.”

Amikor arról kérdeztem, milyen csapatról álmodott, amikor felült a repülőre, nem mondott konkrétat, de abban reménykedett, hogy a Bundesligában lesz helye. Ha nem is a Bayernben, aminek a mai napig drukkere.

Az akkori szabályok szerint a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) két évre eltiltotta a játékról, amit aztán később megfeleztek.

Színes tévé, mosogatógép

A csapatkeresés nem ment könnyen, a német klubok a kétéves eltiltás tudatában nem akarták leszerződtetni. Közben viszont el kellett tartania az egyre nyugtalanabb feleségét, így sokáig a Horváth család anyagi segítségéből éltek.

Ekkor futott be a másodosztályú Westfalia Herne ajánlata. A klub egyben azt is vállalta, hogy az eltiltása alatt is 2 ezer márkát ad neki havonta. Plusz járt a 40 ezer márkás aláírási pénz.

Első dolga volt, hogy Horváth rokonainak meghálálja a szívességet, rögtön átutalt egy nagyobb összeget, mert szerinte a becsület mindennél fontosabb.

„Aláírtam, megkönnyebbültem, a feleségem is megnyugodott. Beköltöztünk az új lakásba, amiben volt színes tévé és mosogatógép is, én arról addig csak álmodtam. Autót kaptam, és még a benzinre se kellett költeni, mert azt is ingyen kaptam. Egy hét múlva jött a FIFA határozata, csak egy évet kell kihagyni. Akkor megint a fejemhez kaptam. Az addig csak érdeklődő első osztályú klubok, a Düsseldorf, a Hamburg megint rögtön megkerestek, hogy mégis sofort vinnének, de már nem tehettem semmit.

A Herne jó üzletet csinált, én meg életem legrosszabbját.

Noha az első meccsen az Osnabrück ellen háromszor elmentem a szélen, beadtam, és lett belőle három gól, 5-0-ra nyertünk. De a folytatásban kétszer törték el a lábam. Van 27 meccsem, két gólom, de ez nem vigasztalt. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, meddig juthatok el a profi világban. Többre számítottam, persze, ezért nem volt kérdés, hogy elfogadjam az amerikai szerződést.”

San Diegóba került, napfény és pálmafák fogadták, erről az életminőségről sem Újpesten, sem a Ruhr-vidéken nem álmodhatott. Amikor aláírt, ezt még nem tudta, de ha a hottentották országába hívták volna, azt is elfogadja, mert a német kettő darálójából mindenképp el akart menekülni.

Jól ment a játék a Sockersnél, csapatkapitány lett, a szárnyait bontogató mexikói Hugo Sanchez is a csapattársa volt, mielőtt az Atletico Madridhoz került.

Harsányi könnyen beilleszkedett, aztán szemet vetett rá a New York Cosmos, ami akkoriban a legtehetősebb csapatnak számított az USA-ban, Pelé után is a legnagyobb sztárokat szerezte meg. Meghívták egy világ körüli túrára. A világbajnok brazil

Carlos Alberto állt mellette a védelemben, a német világbajnok Beckenbauer a középpályán, az olasz Chinaglia a csatársorban.

A brazil Pelét egy gálameccsen testközelből látta, amikor 10 percre beállt, hagyták gólt rúgni.

„Olyan érzésem volt, amit a Hofi kabaréból ismerhetünk. Az a labda pont a lábamra jött, amit Franztól kaptam. Nem mögém, nem mellém, nem elém. De jobbhátvédet kellett volna játszanom, én pedig örök életemben liberó voltam. Ettől még jól ment a játék, a csapatnak is, az argentin River Plate-t például 5-2-re vertük a saját pályáján. Elém tettek egy igen kedvező szerződést, de nem fogadtam el. A Cosmos képviselője nem akart hinni a szemének, mert őket akkoriban senki sem utasította vissza.

Szép pénzt kaptam volna, de a feleségem egyedül volt 8 hónapos terhesen Kaliforniában, én pedig azt éreztem, mellette a helyem. A pénz nem minden.

Mindez decemberben történt, visszamentem San Diegóba, a fiam pedig januárban meg is született.”

Egyszer még megpróbálkozott az európai játékkal, 1981-ben Belgiumba igazolt, a Cercle Bruges középhátvédje lett. Visszatérhetett Magyarországra, volt egy kis gyomorgörcse emiatt, de előtte amnesztiát kapott. 1975-ben ugyanis távollétében négyéves börtönbüntetésre ítélték, mert mégiscsak a rendőrség csapatától pattant meg, és az olimpiai keret tagja is volt. Hozott magával 25 ezer dollárt, ha esetleg bajba kerülne, de semmi retorzió nem érte.

1984-ben abbahagyta, játékosedző lett, licencet szerzett, edzősködött is Svájcban, de nem érezte, hogy a kispados stressz az ő világa lenne. Taxisofőrként kezdett dolgozni, később három autója is futott a városban, elsősorban reptéri transzferekkel foglalkozott.

Egy alkalommal összefutott vele Lakat T. Károly, akinek a bőröndjét vitte. Az újságíró cikket írt a groteszk helyzetről, hiszen ő mennyi mindent adott volna azért, hogy valaha a cipőjét vihesse.

Úgy tekint vissza az életére, hogy két nyelvet biztosan nem tanult volna meg, és öt országból sem kapna nyugdíjat, ha nem távozik. Még a két belga év miatt is jön neki pár ezer forintnak megfelelő euró. Nem élt rosszul külföldön, sőt. 

A mérleg másik serpenyőjében viszont nagyjából kilenc bajnoki cím lenne, a meglévő négy mellé összejöhetett volna még öt. És ha itthon marad, nem biztos, hogy ilyen körülményei lennének.

„Ahogy már mondtam, Bécs lett volna a legideálisabb, ha már a disszidálást vállalom. Közel lettem volna, nem a világ másik felén. Hazajárhattam volna, mint Nyilasi Tibi. Ezt mai fejjel már tudom, akkor pedig csak az volt a lényeg, hogy nem vagyok itthon, világot látok. Ázsiát, Észak- és Dél-Amerikát.”

Harsányinak három válogatottság jutott, mindhárom másik edzőnél. Az NDK elleni vereségkor (0-1) még Illovszky Rudolf ült a kispadon, az osztrákok ellen Bozsik József, amikor Luxemburgot 4-2-re verték Eb-selejtezőn, akkor pedig már Moór Ede.

Érthető, hogy sokkal kellemesebb emléke az U23-as Európa-bajnokság, amikor a csoportból a jugoszlávokat és a görögöket verve jutottak tovább a nyolcba. Az akkor igen erős hollandok és a szovjetek sem tudták megállítani a csapatot, és jöhetett az oda-visszavágós finálé a keletnémetekkel.

„Óriási élmény, a kinti 2-3 után itthon 4-0-ra megvertük őket. Tóth Andris szabadrúgás gólja után beindult a henger. A Népstadion gyepén ünnepeltek velünk a nézők.

Felnőtt szinten viszont már az a kivételes generációs sem volt éremközelben, aminek biztosan sok oka volt, én ebben már nem tudok véleményt alkotni, mert már kint voltam.”

Hogy az itthon egy korszakot uraló – 1969 és 1975 között hétszeres bajnok - Újpesti Dózsa, miért nem jutott el legalább egyszer a BEK-döntőjébe, arról már sokkal markánsabb az álláspontja.

Úgy véli, a legnagyobb esély a nagy sikerre 1972-ben lett volna, amikor a 69-ben győztes Celtic kiütése után a nyolc között a Juventus jött. Torinóból gól nélküli döntetlennel tértek haza, és a visszavágón Bene már az első percben vezetést szerzett, majd Tóth András jó negyedóra elteltével megduplázta ezt az előnyt.

A továbbjutás így is elúszott, mert az olaszok egyenlítettek.

A Népsport beszámolója szerint az olaszok elnöke, Boniperti 0-2-nél már nem hitt a továbbjutásban, és Zoff bravúrjait emelte ki elsősorban, nem a csapata átlag feletti teljesítményét.

(Itt egy hosszabb összefoglaló a meccsről.)

„Capello, Causio, Cuccureddu, Altafini, Anastasi, édes istenem, mindenki ott volt abban a csapatban. Az első gól előtt Capello épp mellőlem adta be a labdát, befejelték a hosszún Juhász mellől. A második gól előtt Kolár sok mindent csinálhatott volna a labdával, de ő belebotlott, mert át akarta venni az ötösön, a ravasz Anastasi pedig előrevetődve a kapuba fejelt. És akkor még ott volt az utolsó percek eseménye, amikor Kellner lőtt távolról, pont a lehető legjobb szögben álltam, szinte már emeltem a kezem, amikor

Zoff a körmével beleért a labdába, kapufára tolta, onnan pedig nem a vonal mögé, hanem elé pattant. Pech volt. A következő fordulóban a Derby County várt volna ránk. Na, az volt az esély.

A döntő Belgrádban lett volna, ahová biztos elkísért volna vagy 40 ezer magyar. És az Ajax ellen egy meccsen már sok minden történhet. Vertük mi őket korábban. Amikor 74-ben a négy között a Bayernnel sorsoltak össze, nem sok jót remélhettünk. 7 világbajnok volt abban a csapatban. Egyszer megvertük őket, de csak miután 3-0-ra kikaptunk Münchenben.”

Közvetlenül a Juventus elleni meccs lefújása után azt nyilatkozta a korabeli sportlapban, hogy álmában se jöjjön elő ez a meccs a két védelmi rövidzárlat miatt. Nincsenek rémálmai emiatt, de igazat ad Benének, aki a védelem rutintalanságára vezette vissza a sikertelenséget.

Valamennyi magyar megszólaló kitért arra a meccs után, hogy az Újpestnek kellett volna továbbmennie, de önmagukat verték meg. Harsányi egyetértett azzal, amit a szintén Amerikába disszidáló Tóth Zoltán mondott – San Diegóból ismerték egymást -, hogy a sok bunda meccs miatt nem voltak rákényszerítve a magyar bajnokságban a teljes erőbedobásra, a 90 percig tartó koncentrációra.

Már az első bajnokiján tapasztalta, hogy boríték jár körbe az öltözőben, és emlékei szerint volt olyan találkozó, amikor az újpesti csapattársai ugyanúgy örültek a Honvéd góljának, mint Kocsisék, mert az előre megbeszélt eredmény megszületett.

„Talán ezért nem jött össze egy kimagasló nemzetközi eredmény. Ezt aláírom. De a mostaniaknak sajnos már attól sem kell tartaniuk, hogy egy olasz vagy német sztárcsapattal szemben fussanak ki a pályára. Pedig nagyon nagy élmény. Középszerű játékosaink, miközben vagyonokat keresnek, mint például Dzsudzsák. A régebbi tudásomért ma én is sokkal több pénzt kaphatnék. Itt, Siófokon még csak-csak elmegyek meccsre, de hogy 90 perc masszív szenvedést lássak, arra már pazarlom az időmet.

Tévén sem könnyű végignézni egy mai magyar első osztályú meccset, nem még a helyszínen. Svájcban nagyon szépen rendbe tették a futballt, itthon csak pár erre utaló nyomot látok.

Nem akarok én a mi időnkkel előhozakodni, de bennünk megvolt az ösztön és munka is. És a BEK-ben még ez is kevés volt.”

Tavaly nyáron bebizonyosodott, hogy az ország kiéhezett a futballsikerre, és azt az eufóriát szeretné még egyszer átélni. Mert bárhol jár is a világban, a hazáját mindig tiszteli.

Rovatok