A páratlan évek nyarai nem a válogatott fociról szólnak, a korosztályos kontinens- vagy világversenyekre így nagyobb figyelem irányul. És akik figyeltek, azt láthatták, hogy Anglia a négy idei nagy tornából kettőt is megnyert: az U19-es Európa-bajnokságot és az U20-as világbajnokságot; az U17-es Eb-n a döntőben kapott ki, az U21-es Eb-n pedig az elődöntőben, az utóbbi két meccset is csak tizenegyesekkel bukták el. Egyre több újságcikkben találgatják, hogy tényleg egy nagy angol focifeltámadás kezdete ez? De miben jobbak ezek a fiatalok Gerrardéknál? És tényleg el fognak kallódni?
Az 1966 óta semmit nem nyerő angol válogatott régóta viccek tárgya. Heves viták folynak az angol futballisták képzéséről, technikai és taktikai hiányosságairól, az elavultnak és fantáziátlannak bélyegzett angol erőfociról, és miután a Premier League élcsapataiban is lassan alig található hazai játékos, egyre többen könyvelték el, hogy ennyi volt, Anglia nem, hogy nem nagyhatalom többé futballban, de lassan a középmezőnyből is kipotyog.
Az utóbbi években azonban kibontakozni látszik egy trend, amely ennek némiképp ellentmond: egyre több ígéretes angol tehetség kap szerepet, közülük többen már a felnőtt válogatottban is alapembernek számítanak, ráadásul a jelek szerint az igazán tehetséges korosztályok még csak most kopogtatnak az ajtón.
Igaz, nem is olyan régen volt már egy olyan nemzedék, amit annak ellenére tituláltak “aranygenerációnak” Angliában, hogy csapatként soha nem nyertek semmit. A Beckham, Owen, Lampard, Gerrard fémjelezte generáció levonulása óta viszont még azokat a negyeddöntőket sem sikerül elérnie a válogatottnak, ahol elődeik rendszerint kiszálltak a nagy tornákról, ráadásul a fentiek legalább klubszinten elértek nemzetközi sikereket.
Utólag akár úgy is tűnhet, hogy azóta csak egy hullámvölgyről volt szó, hiszen míg pár év leforgása alatt egy csapatra való angol klasszis született a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, addig Gerrardék után évekig olyan közepes játékosok számítottak nagy tehetségnek, mint Stewart Downing vagy Aaron Lennon (a mindentől független őstehetség, a 16 évesen díjbirkózó fizikumú Wayne Rooney volt a szabályt erősítő kivétel.) Sőt, abban az időben arról a Theo Walcottról próbálták elhitetni, hogy világraszóló talentum, akinek az egyetlen szuperképessége az, hogy gyorsan fut.
Nem csoda, hogy azokban az években az angol korosztályos csapatok se nyertek semmit, és csak az új évtizedben kezdtek újra jönni az eredmények: a mostani nyár előtt már kétszer is U17-es Eb-t nyertek az angolok, 2010-ben és 2014-ben (az utóbbi évjárat az, ami most az U20-as vb-t is megnyerte). Újra itt lesz tehát egy nemzedék, amelyről a sajtó elhiteti, hogy mindenkinél jobbak és a végén nem nyernek semmit, csak ezúttal Kane, Alli, Rashford és mások sajnálkozhatnak majd az elrontott büntetők után Gerrardék helyett?
Van azonban itt némi különbség. Ha megnézzük, a Golden Generation tagjai jellemzően tipikus brit futballisták voltak, azaz az erőre, gyorsaságra és a szélről jövő beívelésekre épülő focira lettek szabva.
Steven Gerrard és Frank Lampard például fénykorukban ugyan tényleg a világ legjobb középpályásai közé tartoztak, de mindketten erőteljes, fáradhatatlanul robotoló, nagy lövőerejű játékosok voltak, és nem a passzjáték volt az erősségük. Hozzájuk képest háttérbe szorult az a Michael Carrick, aki a pontosan passzoló, kontinentális típusú középpályást képviselte, de a szigorú 4-4-2-es hadrend az olyan technikás játékosoknak sem kedvezett, mint Joe Cole, aki a válogatottban jobb híján kiszorult a szélre. Sőt, sokan mondják, hogy az intelligens focit játszó Paul Scholes sem futotta be azt a karriert a válogatottban, amire pedig a képességei predesztinálták volna.
Hiába álltak külföldi kapitányok az angol válogatott élén, Sven-Göran Eriksson és Fabio Capello is inkább idomultak a merev angol játékrendszerhez, és nem is igen kísérleteztek a szemléletváltással. Így aztán tényleg nem volt nehéz játszani az angolok ellen, hiába voltak világklasszisaik.
Csakhogy azóta nagyban változott a helyzet. Ez egyrészt a kluboknak köszönhető, amelyek az előző évtizedben alaposan rendbe szedték az akadémiáikat, ahová jobb edzők érkeztek (néha külföldről is), egészen új szemlélettel, és ennek is köszönhetően mára eljutottunk odáig, hogy a mai angol tizenévesek bárkivel felveszik a versenyt. Eltűnt a technikai és taktikai lemaradás, mely a felnőtteknél annyira szembetűnő volt sokszor, és egyre inkább a háttérbe szorultak az elavult edzői módszerek.
A korosztályos válogatottaknál pedig közbeszólt a fociszövetség, pedig az FA jellemzően a töketlenségével szokott kitűnni. Nemcsak új edzőképző kurzusokat és programokat indítottak, hanem a francia Clairfontaine mintájára létrehozták a St George's Park edzőközpontot, amely az összes angol korosztályos válogatottat egy helyre gyűjti; 2014-ben pedig meghirdették az England DNA (angol DNS) programot, mely az összes korcsoportnál meghonosított egységes játékfilozófiára alapult. (Ha az utóbbi részletesebben is érdekel valakit, a Nemzeti Sport ismerteti a lényegét.)
Ezek persze csak szavak, de az idei nyár is azt mutatta, ezek
mellyel korábban annyiszor vádolták az elődeiket. És ez minden egyes korosztályban így van.
Érdemes elolvasni, milyen jellemzés szerepel például az idei U17-es Eb-n ezüstérmes angol csapatról az UEFA technikai jelentésében: “Támadó filozófia. Türelmes építkezés hátulról, pontos, rövid passzokkal”; “minden poszton képzett, ügyes játékosok” és így tovább. Hasonlókat korábban maximum a spanyolokról lehetett olvasni.
Mindennél többet mond talán, hogy a két fiatalabb korosztálynál olyan játékosok számítanak a legnagyobb tehetségeknek, akikhez hasonló játékosokat korábban az angol utánpótlás általában kivetett magából. Az U19-es válogatott sztárja az egy évjárattal fiatalabb Mason Mount volt (itt lehet megnézni, hogy villogott a németek ellen): a klasszikus 10-es pozícióban játszó támadó középpályás viszonylag alacsonynak és törékenynek tűnhet, akit annak idején jobb esetben kitettek volna a szélre, rosszabb esetben pedig elzavarnak az edzésről. Hasonló alkat az U17-esek egyik legjobbja, Phil Foden, akit most nyáron Pep Guardiola már a Manchester City felnőtt csapatához vitt, és teljesen el volt ragadtatva attól, amit látott a még csak 16 éves játékostól. És még csak nem is ők az egyedüliek.
Emlékeztethet ez kicsit arra, amikor Németország helyezte új alapokra az utánpótlásnevelést az ezredforduló után, miután a Nationalelf kezdett a jelentéktelenségbe süllyedni. A németek azóta vébét nyertek, folyamatosan ott vannak a világ legerősebb válogatottjai között, és már nyomokban sem emlékeztetnek a nyolcvanas-kilencvenes évek gépies, darálós, mindig a végén nyerő német csapataira.
Az angol fiataloknak azonban jóval nehezebb dolguk van a németeknél. Míg a Bundesligában megvan a lehetőségük a tehetségeknek, hogy betörjenek, a Premier League már régóta nem az a közeg. Amióta az angol klubok iszonyatos gazdasági fölénye lehetővé teszi, hogy minden posztra válogatott játékosokat vásároljanak, és néha még a középcsapatok is többet tudnak fizetni kontinentális sztárcsapatoknál, azóta még nehezebb a helyzet.
A legerősebb akadémiája ma már a Chelsea-nek és a Manchester Citynek van, melyek egyben a leggazdagabb klubok is, és láthatóan nem arra tartják az akadémiát, hogy tehetségeket építsenek a csapatba - sokkal egyszerűbb készen vásárolni újakat. A Chelsea-ben például John Terry óta nem sikerült megvetnie a lábát egyetlen saját nevelésű futballistának sem, és a jelenlegi edző, Antonio Conte sem kecsegteti a fiatalokat azzal, hogy esélyük lenne bekerülni a felnőtt keretbe.
A legjobb példa erre az a Nathaniel Chalobah, aki 2010-ben tagja volt az említett U17-es Eb-győztes csapatnak, és már 15 évesen leülhetett a felnőttek kispadjára. Aztán az évek teltek, őt kölcsönadták hat (!) különböző klubnak is, és most, 22 évesen döntött úgy, hogy inkább elmegy a Watfordhoz, minthogy újra csak perceket kapjon. Az ő példája is befolyásolhatta a mostani U20-as vb aranylabdását, Dominic Solankét, aki inkább lötyögött egy évet a tartalékcsapatnál, de nem hosszabbított szerződést, hanem lelépett a Liverpoolhoz, ahol több eséllyel indul a csapatba kerülésért.
A Manchester Citynél pedig amiatt idegeskedhetnek most a vezetők, hogy a Foden mellett legnagyobb tehetségnek tartott szélső, Jadon Sancho is inkább a távozást fontolgatja. Sancho az U17-es Eb csillaga volt, tényleg nem mindennapi tehetség, de ő is jól látja, mekkora túljelentkezés van a posztjára, és könnyen lehet, hogy az őszt már máshol fogja kezdeni, jelentkező akad bőven.
hiszen a spanyol, német, francia fiatalok megkapják a lehetőséget a felnőtteknél is a klubjaikban, az angolok viszont nemigen. Külön probléma, hogy mindezek ellenére sokkal többet keresnek, mint a külföldi kortársaik, hiába nem tettek le még semmit az asztalra - ez is jó pár játékost össze tud zavarni annyira, hogy ne csak a karrierjükre koncentráljanak.
Vannak, akik abban bíznak, hogy most, a nyári sikerek után nagyobb figyelem irányul a fiatalokra, de ez még semmit nem jelent, és elég valószínű, hogy ameddig nem csillapodik az őrület a Premier League-ben, addig a fiatalok lehetőségei továbbra is korlátozottak maradnak.
Kivétel persze akad, így ott van a Tottenham, melynek elnöke, Daniel Levy nemrég fenntarthatatlannak nevezte az eszement pénzszórást, és ellenpéldaként a saját klubját hozta fel, melynek a legnagyobb sztárja, Harry Kane a Spurs saját nevelésű játékosa, a másik kitűnőségét, Dele Allit pedig fillérekért hozták el a harmadosztályú Milton Keynes Donstól.
Az idei nyár viszont egy új trendet is elindított. Míg régebben gyakorlatilag egyáltalán nem láthattunk angol futballistákat az egyéb európai ligákban, most mintha a fiatalok is ráeszméltek volna, hogy érdemes a csatorna túloldalán szerencsét próbálniuk. Még ha ez átmenetileg azzal is jár, hogy kevesebbet keresnek, mintha Angliában ülnének a kispadon.
Így most nyáron a Benficát választotta az Arsenal tehetséges szélsője, Chris Willock, míg klubtársa, Kaylen Hinds a Wolfsburghoz került, egy harmadik arsenalos fiatal, Dan Crowley pedig a holland Willem II csapatát választotta. Hollandiában amúgy is több angol játszik kölcsönben, köszönhetően annak, hogy a Chelsea és a Man City is fiókcsapatként használ több holland klubot is, de most már egyre többen szerződnek végleg is az Eredivisie valamelyik csapatához.
Sőt, a Bundesliga is egyre vonzóbb célpont. Több fiatal is odaigazolt az elmúlt években, az idén pedig a már említett Hinds mellett Reece Oxford, a West Ham nagy ígérete is egy évre a Mönchengladbachnál játszik kölcsönben - nyilván meghallotta a klubja egyik tulajdonosa, David Gold hírhedt nyilatkozatát arról, hogy ma már gyakorlatilag lehetetlenség a saját nevelésű játékosok beépítése a csapatba. A következő évek döntik el, igaza lesz-e a szexboltláncon és pornóújságon meggazdagodó klubelnöknek, vagy a tehetség mégis utat tud törni magának.