A világbajnokság előtt az argentin kerethirdetéskor Jorge Sampaoli két váratlan bejelentést tett: egyfelől azt, hogy otthon hagyja a 2017–18-as Serie A-szezon társgólkirályát, a 29 gólig jutó Mauro Icardit, illetve hogy
az argentin válogatott 2-3-3-2-es felállással tervez támadni a világbajnokságon.
Sampaoli nem őrült meg, bár az állításához gyorsan hozzá kell tenni azt is, hogy ez tényleg csak a támadásra igaz, egyébként egy viszonylag szokványos 4-2-3-1-es felállásról van szó.
Bár Sampaoli annyira a támadófutball híve, hogy simán csak támadó felfogású edzőnek hívni lényegében sértés lenne rá nézve (már a Sevillánál is 3-3-1-3-at játszatott), azért a 2-3-3-2-es formáció még tőle is szokatlan, és csak másfél oka van erre:
Messi ugyanis a kulcs, azon túl ugyanis, hogy van egy játékos a kapuban, a maradék kilencet úgy kell elhelyezni, hogy a Barcelona szupersztárja a lehető legjobb lehessen. Ez pedig nem könnyű akkor, amikor az argentinok legjobbjai mind nagyjából ugyanoda tömörülnének a pályán, ahol Messi elől szívnák el a levegőt.
Paolo Dybala ugyan csatár, de inkább a 10-es poszt helyén, hátrahúzva játszik, nincs csatár, aki Sergio Agüerónál jobban szeret hátrajönni, hogy onnan csatlakozzon be a játékba, még a védelem utolsó sorával farkasszemet nézve, és Ángel di María is előszeretettel cselez középre a szélről. Ahogy a megsérült, így az argentin vb-keretből utolsó pillanatban kikerülő Manuel Lanzini is 10-est játszott – mind-mind ott, ahol Messinek kellene a hely.
A 2-3-3-2-ben viszont Sampaoli úgy teheti pályára a legjobbjait, hogy papíron senkit nem kell feláldoznia, hogy Messi pályán lehessen – ha Messi nincs pályán, az megint más tészta, akkor kritikán aluli az argentinok játéka, a spanyoloktól is nélküle kaptak ki 6-1-re, de ezt most hagyjuk.
Sampaoli erősen kockáztat, a 32 vb-csapatból ugyanis az argentin az egyik legidősebb átlagéletkorú, márpedig egy ilyen rendszerhez rengeteg futás és nem kevés sebesség kell. Az 58 éves mester mindent megtesz persze, hogy ilyen irányú hiányosságait valahogy elkendőzze, ezért a védelemből újra a középpályára tette Javier Mascheranót, mögötte pedig Federico Fazio és Nicolás Otamendi biztosítanak.
A rendszerben egyébként csak a kapus (Sergio Romero sérülésével ez Willy Caballero lesz), a két középső védő, az 5-ös poszton játszó Mascherano, illetve a középcsatár Higuaín az adott Messi játéka mellett, a maradék öt játékost úgy teszi pályára, ahogy kedve tartja, bár a „védelem” két szélén Cristian Ansaldi (vagy Gabriel Mercado) és Nicolás Tagliafico is elég biztos pontnak tűnnek: pont mert nagyon könnyedén tudnak csatlakozni a támadásokhoz.
Így lehetőségünk lesz több szinten is elfoglalni a pályát, és úgy felépíteni a támadásainkat, hogy közben az ellenfélnek komoly gondja lesz, hogy megfékezzen minket. A pálya minden szintjén képesek leszünk megmutatni a nagyságunkat azzal, hogy domináljuk a labdabirtoklást
– mondta a 2-3-3-2-es felállás bejelentésekor Sampaoli.
Az új taktika mellett szólt az is, hogy bár a 2015-ös Copa-győztes Chilénél 3-4-3-at játszatott Sampaoli, és ezt megtehetné most is, de ebben a formációban túl sok védő jut Messire, és bár Luis Enrique alatt így is volt 54 gólja egy szezonban a Barcelonában, nem érezte magát annyira otthonosan a pályán. Ezt el is mondta Sampaolinak a Sports Illustrated szerint, és megegyeztek abban, hogy Messi inkább visszahúzott csatár lesz az argentin formációban, elvéve ezzel Sergio Agüero szerepkörét. Ennyi áldozatot viszont hajlandóak voltak vállalni – Higuaín helyét átveheti Agüero, bár akkor nem ott játszik, ahol leginkább szeret. Sőt, Lanzini sérülése miatt még az is lehet, hogy a két csatár egyszerre a pályán lesz majd, még ha erre elég kicsi is az esély azért.
Az viszont már Sampaolinak is túl nagy kockázat lett volna, hogy egyedül Messire bízza a játékszervezést, ezért teszi majd mögé Éver Banegát, a két szélre pedig Di Maríát és Giovani Lo Celsót, vagy akár Cristian Pavónt, akiről elismerően beszélt a vb előtt.
Mondhatnánk persze, hogy ez igazából egy sima 4-4-2, csak a szélső védők felmozognak a biztosító Mascherano szintjéig, Banega pedig a két szélsővel épít Higuaín és Messi mögött, Sampaoli viszont eltökélt abban, hogy a pálya minden szegletében dominálja a labdabirtoklást, mindezt Messi köré építve, ennek pedig kulcsa, hogy minden sorban létszámfölényben legyenek, ami sok mozgással és a két középső védő kivételével mindenki előrehúzódásával jár. Ha legalább hat emberét előrehúzza a csatárok elé, akkor ellentámadással gyorsan labdát szerezhet, mert hibázásra kényszeríti az ellenfelet a létszámfölénnyel.
Ha nem is pontosan a 2-3-3-2-es verzióban, hanem 2-3-5-ként, vagyis eredeti formájában nagyjából 1880 és 1925 között volt a leghatékonyabb ez a taktika, amit a skót játékosokra építő Preston North End terjesztett el.
Ez volt az első formáció, ami sokkal inkább a csapatjátékra és nem az egyéni kvalitásokra épített. Az 1930-as évekre ennek a felállásnak a picit módosított verziója – a középcsatár kicsit visszahúzva játszott – ért el Európa keletebbi részére, így Ausztriába, Magyarországba és Csehszlovákiába, az osztrákok és a csehszlovákok ezzel a sokpasszos játékkal és felállással jutottak az 1934-es vb negyeddöntőjébe, illetve a csehszlovákok a döntőbe, de Uruguay is így nyerte meg az 1924-es és 1928-as olimpiát, majd a hazai vb-t 1930-ban. De később is sikerült, már 2-3-3-2-es verzióban nagy sikereket elérni:
1953-ban az évszázad meccsén az Aranycsapat pont így felállva vertE 6:3-ra az angolokat.