A Ferencváros labdarúgócsapata 25 év után szerepel ismét a Bajnokok Ligája csoportkörében. Ez alkalomból úgy döntöttünk, hogy Az én Fradim címmel hatrészes visszaemlékező sorozatot indítunk, az akkori csapat néhány játékosát vendégszerzőnek kérjük fel. Alább annak a Hajdu Attilának a sorait olvashatják, aki az 1995–1996-os idényben a zöld-fehérek kapujában állt mind a hat csoportmérkőzésen.
A klasszikus történet: hogyan lettél fradista? Úgy, hogy apám is az volt...
Édesapám, Hajdu József az FTC-ben fejezte be pályafutását, majd utánpótlás- és kapusedző lett.
Így természetes volt, hogy én is a Fradiban kezdtem focizni. Az is természetes volt, hogy kapus leszek, hiszen apám is az volt...
Az első utánpótlásévek alatt kevés sikerben volt részem. Alacsony voltam, nem értem fel a felső lécet, mindig a magasabb kapusunk védett. Ezekben az években örömet csak a NAGY csapat látogatásai szereztek, ahol apu már edző is volt. Abban a csapatban (is) fantasztikus játékosok voltak.
KÖZELRŐL NÉZHETTEM EDZENI ZSIBORÁST, JÓZSÁT, EGY MEDENCÉBEN ÜLHETTEM EBEDLIVEL,TAKÁCCSAL POGÁNNYAL, NYILASIVAL ÉS A TÖBBI NAGY PÉLDAKÉPPEL.
A meccseken még a kispadra is leülhettem.
Az ifiben (jó nagyot nőttem) állhattam végre meccseken a kapuban, ekkor lettem ifiválogatott is. 18 évesen jött volna a junior. Remek kapusok voltak előttem: Zsiborás, Józsa, Balog, Szeiler.
Mennem kellett... Mennem kellett, mert nem fértem volna oda.
Nagyon rossz volt elhagyni azt a csapatot, ahol 10 évig nevelkedtem .
Hat tartalmas tanulóév vette kezdetét. Vác, Szeged, Csepel...
Komoly emberektől, nagyon sokat tanultam. Csank, Kakas, Varga, Mészöly. Csak a sorsnak köszönhettem, hogy a kezeik közé kerültem. Az ő hathatós segítségükkel váltam felnőtté.
NB I-es játékos lettem, bemutatkozhattam a válogatottban.
És eljött 1995! Megkeresett a Ferencváros és visszavásárolt.
Nem átigazoltam, hanem visszajöttem. Azok közé a srácok közé, akikkel felnőttem.
Azok közé az emberek közé, akik láttak felnőni. Nem éreztem elégtételt, csak örömöt, hogy ismét itt lehetek. Ebben az eufóriában edzettem és védtem. Nem volt sok időm gondolkodni. Jött a BL-selejtező. Az eufória fokozódott, védhettem a nagybetűs FRADI-KÖZÖNSÉG előtt.
Először az Anderlecht ellen Brüsszelben. Telek Andris világklasszis játékának és a Simi által vezetett védelemnek köszönhetően alig volt dolgom. Nem így itthon, az Üllői úton...
Nem izgultam, mert nem voltam egyedül! Ebben a csapatban sosem hagytak magamra.
Teljesen természetes volt minden, mindenki tette a dolgát, én is csak azt, amit Csank mondott egyszer:
Maga csak azt fogja meg, ami kapura megy.
Bekerültünk. A mámor folytatódott. Nagycsapatok, nagy játékosok ellen. BL-himnusz a meccsek előtt. Húúúú. A csapat bátran játszott, teljesen mindegy, ki volt az ellenfél, nagy felelősség volt rajtunk, de ezt mindenki jól kezelte, mindannyiunkból a legjobbat hozta ki.
Klasszis teljesítmények születtek.
Látványosak:
Zürichben Ottó Jaaaj, arra a vonat megy... Megcsinálta! Kétszer!
Krisztián a „kicsi”?! Milyen kicsi ?! Beverte.
Ajax, otthon: Elek 11-es, ne izgulj! Nyugi, soha nem izgult...
Madrid, otthon: Flórika, csak higgadtan, hiszen ez csak a Real Madrid, bökjél alá...
Ezeken kívül pedig rengeteg kevésbé látványos, de annál hasznosabb teljesítmény.
Alázat, szenvedély, szorgalom. Mindenki értette ezeknek az elcsépelt szavaknak a jelentését.
Mindenkit fel kéne sorolnom, nehogy kihagyjak valakit. Véletlenül megsértődne, ugye... Nem! Ez nem az a kávéház! Ebből a csapatból senki sem sértődik meg, mert mindenki tudja,hogy nem az a lényeg, ki van felsorolva.
Volt, amikor meg tudtuk mutatni, mire képes egy ritka erős jó közösség, egy higgadt, tapasztalt edző, egy fantasztikus közönség a nagyobbak ellen, volt, amikor a helyünkre kerültünk.
De vállalható volt, nagyon is.
Így emlékszem vissza erre az időszakra. Életem egyik legmeghatározóbb időszakára.
Sok csapatban játszottam, de olyan CSAPATBAN mint a '95-ös BL-t megjárt Fradi, soha.
Köszi, fiúk! Köszönöm, Ferencváros!