A pénteken elrajtolt labdarúgó-Európa-bajnokság előtt cikksorozatot indítottunk, amelyben felelevenítjük a korábbi kontinenstornák legérdekesebb történeteit. A nyolcadik, egyben utolsó részben a számunkra oly kedves, 2016-os Eb-t idézzük fel.
Amikor Kleinheisler László oslói, majd Priskin Tamás budapesti bravúrgóljával a magyar válogatott a norvégok ellen kiharcolta a 2016-os franciaországi Eb-n való részvétel jogát, alighanem csak hittük, mintsem tudtuk: csoda vár ránk a következő nyáron.
Először rendeztek huszonnégy csapattal labdarúgó-Európa-bajnokságot, természetesen a résztvevők számának felduzzasztása is kellett ahhoz, hogy a selejtezősorozatban Pintér Attila, Dárdai Pál és Bernd Storck által is dirigált válogatott lezárjon egy végtelennek tűnő várakozást. A nemzeti tizenegy az 1972-es (akkor még négycsapatos) belgiumi torna óta először mehetett Európa-bajnokságra, az 1986-os mexikói világbajnokság óta pedig nagy tornára. Ugyanakkor a kinti szereplése abszolút vitathatatlanná tette: a válogatott megállja a helyét a mezőnyben.
Azóta rengeteg elemzés, visszaemlékezés született a franciaországi napokról, ezek alapvetően két gondolatkört öleltek fel. Az egyik a szakmai. A magyar csapat az első mérkőzésén, Bordeaux-ban, 2–0-ra megverte a remek selejtezőbeli eredményekkel a háta mögött a tornára érkező osztrák együttest. Utána Marseille-ben döntetlent játszott az izlandiakkal, és már akkor, a megszerzett négy pont birtokában – a riválisok eredményeinek is köszönhetően – biztossá vált, hogy nem csupán továbbjut, de csoportelsőként lép tovább a négyesből. Közben születtek a múltba nyúló statisztikák: 1966 után először tudott a magyar válogatott nagy tornán európai ellenféllel szemben mérkőzést nyerni, 1962 után először tudott csoportgyőztesként továbblépni. Aztán erre még rátett egy lapáttal a portugálok elleni, lyoni 3–3 – veretlenül jutott tovább a magyar együttes, Dzsudzsák Balázs pedig az első futballista lett Novák Dezsőnek az 1964-es bronzmérkőzésen a dánok ellen szerzett duplája óta, aki egy nagy tornán, európai ellenféllel szemben két gólt is tudott szerezni. A csapatkapitány egyszersmind – éppen a Ferencváros egykori világválogatott jobbhátvédjét és Bene Ferencet beérve – a magyar Eb-történelem gólkirálya is lett. Ugyanezen a mérkőzésen Gera Zoltán pályafutása egyik leglátványosabb gólját lőtte – ezt később a magyar internetes szavazók szorgalmának is köszönhetően a torna legszebb góljának választották.
A portugálok elleni mérkőzést aztán a nagyvilág is sokat emlegette – mint utóbb kiderült, ha a későbbi Európa-bajnok nem szerzett volna pontot, kiesik. Erre reális esély volt akkor, amikor a későbbi végeredmény kialakulása után, 3–3-nál, az utolsó percekben Elek Ákos labdája a kapufát találta el.
Két faktort, két gondolatkört emlegettünk – a második a szurkolói élmény, a közösség egybetartozásának ilyen léptékben korábban talán soha nem tapasztalt katarzisa.
Megdőlt minden ezzel kapcsolatos rekord: még soha, egyszer sem volt ennyi magyar szurkoló külföldön a magyar válogatott mérkőzésen.
Nem túlzó helyszíni becslések szerint legalább ötvenezren voltak, voltunk kint a válogatott négy mérkőzésén Franciaországban.
A belgák elleni nyolcaddöntőben már egy pillanatig sem akadt továbbjutási esély, a szoros vereségre is csak a második gólig. Bernd Storck nyerni akart, nem óvatoskodott még akkor sem, amikor tisztán látszott: azon a napon is nagy a két válogatott közötti tudáskülönbség. Mindent figyelembe véve a magyar csapat akkor játszott a leggyengébben, a belga viszont a legjobban a franciaországi tornán.
Egyébként a miénk bizonyult a legsimább mérkőzésnek a nyolcaddöntőben. Mivel tizenhat csapat jutott tovább a csoportokból – annyi, amennyi az előző Eb-n összesen szerepelt –, döbbenetes meglepetéseket nem hozott az alapszakasz. Mindazonáltal önmagában az orosz, a cseh, az osztrák vagy a svéd csapat vergődése váratlannak minősíthető.
Az egyenes kieséses szakaszban már születtek szenzációs eredmények: az izlandiak angolok elleni továbbjutása kívánkozik az élre. A magyar mellett talán az ő szurkolóik jelenléte, drukkolása jelentette az újdonságot a kontinenstornák megszokott táboraihoz képest.
Akadtak olyan számítások, amelyek szerint minden harmadik (!) izlandi Franciaországba utazott...
Ott aztán egy hamar népszerűvé váló szurkolási módot tanítottak meg Európának. Torok nem maradt szárazon, miután Nizzában 2–1-re megverték az angolokat. (Ezt a mérkőzést egy nappal a magyarok toulouse-i kiesése után játszották. Némi szerencsével magam is ott voltam a találkozón, bizony, két és fél héttel később rettenetes volt arra gondolni, hogy éppen azon a sétányon, az úgynevezett Promenade des Anglais-n sétáltam, ahol 176 nappal később a 87 áldozatot követelő terrorakció történt.)
A nyolcaddöntőből a belgákon kívül még egy csapat lépett tovább simán, mégpedig a német (3–0 a szlovákok ellen.) A több találkozó nagy csatát hozott, beleértve persze az izlandiak diadalát is. Xherdan Shaqiri hiába rúgott még annál is szebb gólt, amilyenekkel általában a Puskás-díjat nyerik, a svájciak kiestek tizenegyesekkel a lengyelekkel szemben. A portugálok megúszták a szétlövést, Quaresma a 117. percben lőtt gólja vitte őket tovább a horvátokkal szemben. Wales egy felejthető meccsen legyűrte az északíreket (1–0), a franciákat Antoine Griezmann duplája mentette meg az írek ellen (2–1). Az európai futball egyik klasszikusát az olaszok meglepően simán hozták a címvédő és 2004 óta először Eb-meccset veszítő spanyolok ellen, a 2012-es kijevi finálé „visszavágóján”.
A négy elődöntőből egy sima volt (5–2-re nyertek az egyetlen félidő alatt négyet vágó franciák, véget ért az izlandi csoda), és tulajdonképpen még egyre illik a jelző, de az bomba meglepetést jelentett. A belgák ugyan vezetést szereztek a walesiek ellen, de aztán kaptak hármat, és csomagolhattak (1–3). A másik két párban tizenegyesek döntöttek. A lengyelek kiesése csak aláhúzta, elképesztően ritka, hogy egy csapat két egymást követő mérkőzését is meg tudjon nyerni szétlövésben egy tornán.
Most sem sikerült, így a portugálok bejutottak az elődöntőbe, a rendes játékidőket tekintve nyeretlenül.
A másik tizenegyespárbaj futballtörténelmi jelentőségű lett: nagy tornán először ejtette ki a német válogatott az olaszt. Összesen 18 lövésre volt ehhez szükség, a szám rekordbeállítást jelentett az Eb-történelemben, az 1980-as csehszlovák–olasz bronzmeccsen tüzeltek ennyit. Most a hibák száma (hét...) is rekordszámú volt.
A Nationalelf többet már nem lépett előre: az elődöntőben kikapott a franciáktól. Griezmann újra duplázott, az elsőt büntetőből rúgta Bastian Schweinsteiger érthetetlen kezezése után. A másodiknak is volt különlegessége: az volt az első (és persze egyben az utolsó) akciógól, amelyet a világbajnokként érkező németek kaptak a tornán.
A másik elődöntőt a két (akkori) Real Madrid-sztár, Cristiano Ronaldo és Gareth Bale párharcaként harangozta be a sajtó – maradjunk annyiban, hogy ezt CR7 simán megnyerte (2–0). Három gólt szerzett a tornán, mindegyiket a lyoni (pontosabban décines-i) stadionban.
A döntő előtt tíz megkérdezettből nagyjából nyolc tippelt arra, hogy Franciaország, akárcsak 1984-ben, megnyeri rendezőként a tornát. Nem mellékesen, a Michel Platini köré épített Kékek akkori sikere óta egyetlen házigazda válogatott sem tudta elnyerni az Henry Delaunay-kupát. A legközelebb ehhez 2004-ben a 2016-os másik finalista, a portugál válogatott járt, de az utolsó meccsen kikapott a görögöktől. Párizsban aztán éppen ők ütötték el az elsőségtől az aktuális rendezőt.
Még egyszer: a döntő előtt körülbelül nyolcvan százalék gondolta, hogy a franciák otthon tartják a serleget. Ez a szám alkalmasint csak nőtt, amikor az első félidő közepén a sérült Cristiano Ronaldo, óriási fájdalmakkal küzdve, lement a pályáról. De a többiek megnyerték neki (és persze maguknak meg az országuknak) a mérkőzést és a serleget: Eder, a cserejátékos, aki a 79. percben váltotta a torna legjobb fiatal játékosának választott Renato Sanchest, a 109. percben Hugo Lloris kapujába bombázta a labdát.
Portugália, történetében először, Európa-bajnok lett.
A sorozat korábbi részei:
(Borítókép: Nick Potts – EMPICS / Getty Images Hungary)