Négy éve másfajta könnyek potyogtak Dzsudzsákék szeméből: a szégyen könnyei, az Andorrától elszenvedett csúfos, vb-selejtezős kudarc után. Akkor le akarták tépni a mezt a dühös szurkolók a válogatott játékosairól; szerda éjjel, Münchenben viszont legszívesebben keblükre ölelték volna a halálcsoportban hősi halált halt Schäfer Andrásékat. Sok víz lefolyt közben a Dunán és az Isaron.
„Mentálisan, erkölcsileg győztünk, és nem tovább, de feljebb jutottunk.”
Be kell vallanom, idegen tollakkal ékeskedem, egy csütörtök hajnali Facebook-posztot idézek egy ismeretlen szerzőtől, de ennél adekvátabb módon még senki sem fogalmazta meg azt, amit sokadmagammal érzek a fájdalmasan szépséges és dicsőséges müncheni éjjel után. Ami sajnos a Magyarország–Németország Eb-csoportmérkőzés 84. percében számunkra véget ért, de ami – merem remélni, hogy – nem a vég volt, hanem a kezdet.
A magyar futball új – ha nem is arany, de vállalható, reményt adó – korszakának kezdete.
Persze ez a korszak már szinte napra pontosan három évvel ezelőtt, 2018. június 19-én elkezdődött, amikor Csányi Sándor felkérte Marco Rossit a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának. Igaz, akkor még kevesen látták ezt, hiszen rögtön a tamperei 1–0-s vereséggel indított a felkészülési meccs nélkül mély vízbe dobott maestro, majd 2019-ben olyan – tényleg vállalhatatlan – kudarcok is becsúsztak, mint a spliti 3–0-s zakó a horvátoktól vagy a 2–0-s vereség Cardiffban Walestől. De 2020-ra összeállt a csapat, és 11 mérkőzésből álló veretlenségi sorozattal érkezett meg az Európa-bajnokságra.
Ahol minden idők legnehezebb csoportja várta, amelyet talán csak az 1978-as vb Argentína, Franciaország, Olaszország, Magyarország halálkvartettjéhez lehet mérni. De még ahhoz sem, mert abban „mindössze” egyetlen világbajnok volt, az olaszok. (Argentína és Franciaország csak később lett az.)
És dacára annak, hogy a károgók rúgott gól és szerzett pont nélküli kiesést vizionáltak, Nagy Ádámék háromszor is megrezegtették az ellenfelek hálóját, szereztek két fényesen csillogó pontot, és a 270 percből mindössze hatban álltak vereségre – a Portugália elleni nyitómeccs utolsó hat percében.
Ezzel szemben a németek elleni zárómérkőzés 90 percéből 73-ban továbbjutásra álltunk, a németek pedig – leírni is hátborzongató – kiesésre.
De végül mi estünk ki, mint oly sokszor a történelemben, megint tépett a balsors, azonban a lefújás után, szokásunktól eltérőn, nem roskadtunk magunkba szurkolótársaimmal a krisztinavárosi kiskocsmában, ahol végigtomboltuk a mérkőzést, hanem fejben azonnal elkezdtük összerakni a közelgő világbajnoki selejtezőkre a még a mostaninál is erősebb és vélhetően sikeresebb nemzeti tizenegyünket.
Gulácsi, ugye, adott. (Annak ellenére, hogy az első német gólnál tragikusan melléütött a labdának.) De ha nem, akkor ott van Dibusz, Bogdán, esetleg Gróf Dávid, akit amúgy is nosztalgikus szálak kötnek Rossihoz. A Botka, Orbán, Szalai Attila védelmi triónál kevés jobbat ismerünk ma Európában, Nagy Ádám, Kleinheisler, Schäfer helye megingathatatlan a középpályán, Fiolából, a jolly jokerből 31 évesen nagybetűs FUTBALLISTA lett – kár, hogy nem ballábas –, Sallai nem fog megöregedni Freiburgban, arra mérget veszek, akár még a Bayernben is el tudnám képzelni, Nego könnyed balett-táncos a jobb szélen, Szalai Ádám pedig biológiai és szakmai csoda. Harmincnégy felé araszolva, behatárolt képességekkel, nem is tudom, hányadik virágzását éli és válogatottbeli gólját szerzi; teljesen jogosan kapott újabb egyéves szerződést Mainzban.
És akkor még ugrásra készen áll a szikrázóan tehetséges Schön Szabolcs, a „karcagi gyors”, közismertebb nevén Varga Kevin – idézzük csak fel a törököknek lőtt, hetvenméteres sprinttel cifrázott gólját! –, és persze a lassacskán felépülő világklasszisunk, Szoboszlai Dominik. Vagy a csak tavaszra felépülő Kalmár Zsolt, bár ők ketten csak mérsékelt tudású ellenféllel szemben vethetők be egyszerre. És ne feledkezzünk meg áll a Szoboszlaival egy alma materből, a fehérvári Főnix Gold FC-ből kiröppent Bolla Bendegúzról sem.
Szóval nincs gyenge pontja a csapatnak, csak kéne találni egy jó centert, mert Szalai sem húzhatja az igát negyvenéves koráig. (Ha valaki ismer ilyet, azonnal hívja fel Marco Rossit, privátban megadom a számát!)
Álmodozom? Belelóg a bilibe a kezem? Lehet, de nemcsak nekem, hanem a Reuters – a világ legpatinásabb hírügynöksége – Münchenbe kiküldött tudósítójának, Simon Evansnek is. Háromnegyed órával a mérkőzés lefújása után repítette világgá szívet melengető sorait.
Már a cím (Magyarországnak újra büszkeségre okot adó csapata van) rezonál minden honfitársunknál.
De ami utána jön, az egyenesen megható.
A magyarok fél évszázadnál is hosszabb időt töltöttek el azon töprengve, hogy vajon lesz-e még olyan futballválogatottjuk, amelyre büszkék lehetnek. Ám amikor könnybe lábadt szemmel énekelték a játékosok a Himnuszt a szurkolóik előtt a müncheni éjszakában, rádöbbentünk, hogy a hosszú várakozásnak vége.
A jegyzőkönyvbe az kerül be, hogy Magyarország győzelem nélkül az utolsó helyen végzett az Európa-bajnokság F csoportjában, és nem jutott tovább. De ha más perspektívából nézzük a történéseket, akkor azt látjuk: annak ellenére, hogy leírták a magyarokat mint reménytelen csapatot az Eb legerősebb csoportjában, a világbajnoki címvédő franciákkal döntetlent játszottak, és hat percre voltak a győzelemtől és a továbbjutástól Németország ellen, annak hazai pályáján, amíg Leon Goretzka a 84. percben kiegyenlített, és továbbjuttatta addig kiesésre álló válogatottját.
Evans kolléga, a magyar futball nagy barátja és ismerője itt nem áll meg, van még mondanivalója bőven.
A magyar futball történetének legcsodálatosabb válogatottja, Puskás Ferenccel és Hidegkuti Nándorral az élen, az 1954-es világbajnokság döntőjének elveszítésével fogott padlót. Az ellenfél akkor is (Nyugat-)Németország volt, és azzal a 2–3-mal a mai napig nem tudott az ország megbékélni. A mostani 2–2 is fáj, sőt fájni is fog, de ellentétben a berni vereséggel, egy fényes korszak kezdete lehet, nem pedig egy beteljesületlen, szép álom vége.
A játékosokat minden bizonnyal hősként fogadják Budapesten a szerda éjjeli érzelemdús és határozott futballt követően, amelyet olyan taktikai fegyelem foglalt keretbe, amely lenyűgözően szuggesztív olasz mesterük, Marco Rossi műve.
A továbbiakban Simon barátunk megjegyzi, hogy a franciák ellen olykor a szerencse is a segítségünkre sietett, de szerda éjjel nemcsak a védelem szilárdsága volt imponáló, hanem az ellencsapások hatékonysága is.
Szalai csukafejese Sallai Roland briliáns beadása nyomán hamar vezetéshez juttatta a magyarokat. Ettől kezdve Loic Nego és Fiola Attila fel-le közlekedett fáradhatatlanul a két szélen, Kleinheisler László és Nagy Ádám pedig a középpálya centrumát uralta. És amikor a 66. percben Kai Havertz kiegyenlített, nem horgasztották le a fejüket, hanem Schäfer András másodperceken belül visszaszerezte a vezetést.
A Reuters idézi Schäfert, az Európa-bajnokság egyik nagy felfedezettjét, aki sírva énekelte a Himnuszt a lefújás után a szurkolók előtt. (Senki sem érti, hogy miért mellőzték annak idején a Genoánál és Chievóban, miért kellett Dunaszerdahelyig futnia, hogy felismerjék zsenialitását.)
Emlékezzünk: négy éve, az Andorrától elszenvedett csúfos vereség után másfajta könnyek, a szégyen könnyei potyogtak Dzsudzsák Balázs szeméből, amikor a szurkolók felelősségre vonták a vb-selejtezőn elbukó játékosokat.
Szünetben mondogattuk egymásnak, hogy ezt a 45-50 percet akkor is kibírjuk, ha beledöglünk.
De hat perccel a vége előtt egy duplán megpattanó labda a végső csapást mérte ezekre a kevéssé ismert labdarúgókra, akik a kontinens legtöbbre értékelt sztárjaival küzdöttek.
A kudarcok évtizedei alatt a magyar játékosok sokszor már a kezdő sípszó előtt elvesztették a meccset, mert berezeltek nagy nevű riválisuktól.
De nem Schäferék. Ők azzal az elhatározott szándékkal futottak ki a pályára, hogy történelmet írnak. És írtak is, kiesésük ellenére.
A portugál meccs előtt megbeszéltük, hogy nem foglalkozunk az ellenféllel, csak a saját játékunkra fókuszálunk
– mondta Gulácsi Péter.
És ez a szemlélet működött is, és a csapat szerény edzője, akinek hazájában, Olaszországban legfeljebb harmadik ligás gárda irányítása adatott meg, nem fukarkodott játékosai dicséretével.
Oroszlánként harcoltak mindhárom mérkőzésen, és büszkévé tették az országot. Nem féltünk a nagy nevektől, mindenkivel szemben megálltuk a helyünket.
Ahogy elnézzük, Gulácsiék nemcsak az országot tették büszkévé, hanem a Reuters munkatársát is. Talán nem von le semmit elemzésének értékéből, ha eláruljuk, hogy a felesége magyar…
(Borítókép: Németország és Magyarország közötti mérkőzés az Allianz Arénában 2021. június 23-án, Münchenben. Fotó: Alexander Hassenstein / Getty Image)