Az európai klubfutballban egyedülálló történelemmel rendelkező Nottingham Forest 23 idény után lesz ismét az angol élvonalbeli labdarúgó-bajnokság (Premier League) mezőnyének tagja. Trófeatolvaj és állítólag Magyarországon is kilincselt tulajdonosok; 31 edzőváltás és három harmadosztályú idény tette még drámaibbá és gyötrelmesebbé a feljutásig vezető utat, amelyből most felidézünk néhány mérföldkövet.
„Nem állunk meg itt, újra nagy trófeákat fogunk nyerni a szurkolóinkért” – jelentette ki a Sky Sports kamerája előtt Evangelosz Marinakisz, a Nottingham Forest görög elnöke és többségi tulajdonosa, miközben a háttérben játékosai a feljutást ünnepelték, pezsgőhabban úsztak a Wembley gyepén. A kétszeres BEK-győztes 23 év után jutott vissza az angol élvonalba, a másodosztály playoffdöntőjében a 46 meccses „alapszakaszt” harmadik helyen záró Huddersfield Townt 1–0-ra múlta felül a Steve Cooper által edzett csapat.
Hogy mindez mit jelent a helyieknek? Mindennél beszédesebb a Forest Twitter-csatornájára felkerült videó, amelyen a város öreg piacterén hömpölygő vörös tömeg ünnepli a 157 esztendős klub – Nagy-Britanniában csak a Notts Countyt, a Stoke Cityt és a Wrexham AFC-t alapították korábban a ma is létező csapatok közül – jelenlegi játékosait, edzőit és stábtagjait.
A klub már 1878-ban FA-kupa-elődöntőt játszott. Két évtizeddel később az akkor alapított országos futballbajnokság mezőnyéből ugyan kimaradt, de az 1889-ben útjára indult rivális sorozatban, a Football Alliance-ben az anno Newthon Heathként ismert Manchester Uniteddel együtt ott volt. Sőt, a három kiírást megélt sorozat harmadik idényében bajnoki címet szerzett, de ezt a két liga összeolvadásakor nem ismerték el hivatalos aranyként.
Arra azonban feljogosította a Forestet, hogy az 1892–1893-as évadban az angol labdarúgó-bajnokság első osztályában szerepeljen – élvonalbeli tagságát pedig egészen 1906-ig meg is őrizte. Ekkor már FA-kupa-győztes volt a klub; története ötödik elődöntőjéből nemcsak bejutott a fináléba, hanem ott 1898. április 16-án 3:1-re le is győzte a Derby Countyt.
A folytatás már hányattatottabbra sikerült: 1906-ban kiesett, 1907-ben visszajutott, 1911-ben ismét kihullott az élvonalból a csapat. Az első és a második világháború között 21 kiírásból mindössze hármat töltött a legjobbak között, majd 1949 és 1951 között a harmadosztályba is belekóstolt az együttes. 33 éves „száműzetés után”, 1957-ben jutott vissza az első osztályba, amelynek 15 idényen át stabil tagja maradt, menet közben elhódítva története második FA-kupa-serlegét (1958–1959).
Az aranykorszak az 1977-es negyedik feljutás után jött el: a legendás Brian Clough – a többi között José Mourinho is példaképei között emlegeti a különc, óriási whiskymániás, ám taktikai érzékével korát messze megelőző menedzsert; aki jobban is megismerné, annak örömmel ajánljuk a The Damned United, magyarul Az elátkozott Leeds United című 2009-es filmet – vezérletével a Forest újoncként megnyerte a bajnokságot, és a Ligakupában is az élen zárt.
A következő idényben folytatta az éremhalmozást, a bajnokságban ezúttal nyolc ponttal a Liverpool mögött zárt, de ismét megnyerte a Ligakupát, győzött a Szuperkupa-meccsen (Charity Shield), és óriási meglepetésre aranyig menetelt a Bajnokcsapatok Európa-kupájában is.
A Nottingham története első BEK-szezonjában kezdésként a kétszeres címvédőt, a kor legjobb együttesének tartott Liverpoolt múlta felül az akkor még ritkaságszámba ment angol belharcban, majd kiejtette a görög AEK Athént, a svájci Grasshopperst, a nyugatnémet 1. FC Kölnt. Végül a május 30-i müncheni döntőben 1–0-ra legyőzte a svéd Malmőt is.
Ha az első siker nem várt bravúr volt, mit mondjunk a következő idényről? A Forest az 1979–1980-as kiírásban címvédőként lehetett a mezőny tagja – akkor még tényleg az aktuális bajnokok játéktere volt a sorozat. Bemelegítésként az európai Szuperkupa-párharcban legyűrte a Barcelonát, majd jött a BEK-ben a svéd Öster, a román Arges Pitesti, a keletnémet Dynamo Berlin, a holland Ajax, majd a madridi fináléban az NSZK-s Hamburg. A csapat ismételt, ezzel az első és máig egyetlen olyan klub lett az európai labdarúgás történetében, amely – hivatalosan – többször lett a kontinens legjobbja, mint saját országáé.
Clough és a Forest „házassága” egészen a menedzser 1993-as visszavonulásáig kitartott, és további három bajnoki bronzérmet, két Ligakupa-győzelmet, egy ezüstöt, illetve két FA-kupa-döntőt hozott Robin Hood városának. A csapat a Premier League történetének első idényében is ott lehetett még, ám ebben sok köszönet nem volt:
42 forduló alatt mindössze 10 győzelmet szerezve utolsó lett.
Ha az eredmények másként alakulnak, akkor sem biztos, hogy Clough maradt volna. Elhatalmasodó alkoholizmusa és az öltöző falai közül kiszivárgott tettlegességei – a leghíresebb sztori, hogy az ifjú Roy Keane-t felpofozta egy meccs félidejében egy szerencsétlen hazaadás miatt – egyre sötétebb árnyékot vetettek addigi sikereire.
Olyan örökzöld kijelentéseket hagyott az utókorra, mint a klasszikus, ívelgetős angol stílust kritizáló, „Ha a Jóisten azt akarta volna, hogy a felhők magasságában futballozzunk, akkor oda is füvet teremt”; vagy a saját karrierjét értékelő mondata, amely szerint
Nem mondtam, hogy én voltam a legjobb menedzser a szakmában, de a legjobb egyben (eredetiben: top one) ott voltam, az biztos.
A Clough utáni éra egy bravúros harmadik hellyel (1994–1995) fűszerezett liftezésről szólt, mígnem jött az 1999-es, máig utolsó búcsú a Premier League-től. 2003-ban egyszer még playoffot játszott a csapat a feljutásért, ám ezt követően óriási küszködés következett: 2005 és 2008 között újabb három idényt lehúztak a nottinghamiek a harmadosztályban is.
Összesen 8409 nap telt el az 1998–1999-es évad utolsó Forest-meccse és a vasárnap megnyert playoffdöntő között. Az eltelt időben 1058 bajnokit játszott, és mindössze 1,38 pontot átlagolt. Mindez – ahogy arra a The Athletic is felhívta a figyelmet – egy 46 meccses idényben 64 pontot jelentene. A 2021–2022-es Championship tabelláján például a 13. helyet, a totális középmezőnyt.
23 év alatt jöttek-mentek a menedzserek a City Groundon: az 1999 tavaszán regnáló Ron Atkinson távozása után (ideiglenes kinevezésekkel együtt) további 31 edzőváltás előzte meg, mielőtt 2021 szeptemberében megtalálták a csapat élére Coopert.
De nemcsak a kispadon, hanem a menedzsmentben is hiányzott a kellő stabilitás. A pályán látott pocsék teljesítmény mellé 2012-ben jött az újabb csapás a drukkereknek. Februárban elhunyt a klubot többször is a teljes csődtől megmentő, a PL-kieséstől haláláig több mint 100 millió fonttal „támogató” tulajdonos-elnök, Nigel Doughty. Bár a klubvezető az utolsó éveiben már inkább volt megosztó, mint közkedvelt, azt senki nem vitatta, hogy lehetőségeihez képest igyekezett a maximumot áldozni a szülővárosa klubjára. Más kérdés, hogy ezek a lehetőségek az angol másodosztály szintjén is szűkösek voltak...
A tavaszt a 19. helyen záró együttes – patinás múlt ide vagy oda – nem volt túl kapós, egyedül a Favaz al-Haszavi vezette kuvaiti cégcsoport tett érte ajánlatot, a Labdarúgóliga (EFL) pedig komolyabb kötekedés nélkül el is fogadta az azt. A Forestnél ismét a reménykedés ideje jött el. Abban az időben tért vissza a Premier League trónjára a Manchester City – szintén közel-keleti, igaz az Egyesült Arab Emírségek sejkjének, Manszúr bin Zajed al-Nahjan pénzének és kapcsolatainak hatékony felhasználásával. A második aranykor azonban megint nem jött el: 8., 11., 14., 16., majd a 2016–2017-es idényben 21. lett a csapat, s mindössze jobb gólkülönbségével kerülte el a kiesést a Blackburn Roversszel szemben folytatott bennmaradási csatában.
Al-Haszavi nemhogy nem hozott új trófeát, még el is vitt egyet!
Az FA-kupa megnyeréséért járó serleg hivatalos másolatát jobban szerette volna kuvaiti otthonában csodálni, ezért nemes egyszerűséggel elszállíttatta a klub székházából – egészen 2019-ig vissza sem adva azt.
Az eszmei érték mellett nagyobb gond is akadt: a kuvaiti tulajdonos 2017-es búcsújakor nemcsak a kupa, hanem több tízmillió font is hiányzott Nottinghamben – emelte ki a többi között a Swiss Ramble nevű, svájci székhelyű sportgazdasági blog.
A Forest a feljutásról szövögetett, egyre inkább – kipukkadásra váró – buborékká váló álmát üldözve öt év alatt 70 millió fontos veszteséget termelt. Ez a másodosztály szintjén óriási mínusz volt – s alapesetben csak a Premier League-be való feljutás és a vele együtt járó, akár tízszeres pluszbevétel kompenzálhatta volna. Vagy egy új, tőkeerős tulajdonos...
Ekkor lépett színre az Olympiakosz Pireusszal Görögországban már viszonylag sikeres időszakot a háta mögött tudó (hét év alatt hét bajnoki cím) görög kereskedelmi- és médiavállalkozó, valamint expolitikus Marinakisz. Az Athén közelében született üzletember 80 százalékos tulajdonrészt szerzett a klubban, majd utána rögvest rendezte az adósságok több mint felét, így a Forest 2017-ben – hosszú idő után először – pozitív mérleggel zárt egy üzleti esztendőt. Magyar szempontból érdekes mellékszál, hogy a médiamágnás a Bors értesülései szerint ugyanebben az évben a Debreceni VSC-ért is bejelentkezett, ám a Loki akkori tulajdonosával, Szima Gáborral nem tudott egyezségre jutni.
Szima anno úgy kommentálta az értesülést:
Az egész teljes képtelenség.
Az új Nottingham-tulajt nem kellett félteni dörzsöltség terén. Egy évvel az érkezése után például azzal került címlapokra Angliában, hogy két klubja között ingyen váltott a felnőttválogatott Panajotisz Tahcidisz. A sztori szépsége az volt, hogy az angolok jóval az átigazolási időszak zárulta után szerződtették a középpályást, és mit ad isten, az akkor 2 millió euróra taksált játékos szerződését váratlanul felbontották Pireuszban...
Akadnak ennél durvább pletykák is a görögről: vádolták bajnoki meccsek manipulációjával, sőt, egy játékvezető pékségének felrobbantásával is. Bizonyítani azonban nem sikerült, hogy tényleg ő állt a maffiamódszerek mögött.
Marinakiszék változatos eszközökkel – Tahcidiszéhoz hasonló, kirívó eset újabb legalább nem akadt – három év alatt közel háromszorosára emelték a keret értékét: míg 2017-ben a futballisták összesített becsült értéke alig haladta meg a 12 millió fontot, addig 2020-ra elérte a 33 milliót.
A csapat teljesítménye azonban továbbra is hullámzó maradt: a felvásárlást követő első teljes idényben, a 2018–2019-esben 9., egy évre rá 7., majd a 2020–2021-es évadban ismét csalódást keltő módon 17. lett.
A 2021–2022-es idény horrorisztikusan indult a City Groundon: négyből négy vereség volt a csapat mérlege hazai pályán. Minden bajnokit tekintve hét forduló után csupán egy pont „díszelgett” a Forest neve mellett, amely így csont utolsó volt a bajnoki tabellán. A 108 éves negatív rekordot jelentő rajt a 11 hónappal korábban kinevezett Chris Hughton állásába került.
A vezetőség a felnőttszinten nem túl rutinos, korábban mindössze a Swansea Cityt irányító, ám nyáron PL-csapatokkal is összeboronált Coopernek szavazott bizalmat, aki a 9. fordulóban vette át a kispadot. A 41 esztendős edző székfoglalójában nem akart felelőtlenül ígérgetni, csupán annyit jelentett ki: „Olyan csapatot szeretnénk építeni, amelyre büszkék lehetnek a szurkolói”.
Cooper az elmondások szerint kevésbé taktikai zsenialitásával, mint inkább remek emberismeretével és közösségszervező képességeivel hívta fel magára a figyelmet. Nem túl hosszú játékoskarrierjét az angol bajnoki rendszerhez tartozó alacsonyabb osztályú, valamint walesi élvonalbeli klubok színeiben húzta le, majd már 23 évesen feladta a profi játékról szövögetett álmát.
Első felnőttcsapatánál, a Wrexhamnél kezdett utánpótlásedzőként, majd 2008 és 2013 között álmai klubjában, a Liverpoolnál dolgozhatott, szintén a fiatalok mellett. Öt éven át volt az FA szövetségi edzője, előbb az U16-os, majd 2015 és 2019 között az U17-es válogatottért felelt – utóbbit világbajnoki címig vezetve.
2019 nyarán fogadta el a másodosztályú Swansea City felkérését, a walesi klubbal hároméves szerződést kötött, és rögvest olyan fiatalokat csábított – kölcsönben – a csapathoz, mint az azóta már a Premier League-ben is bizonyított Marc Guéhi, Conor Gallagher vagy a nagy áttörésre ugyan még váró, ám a Liverpoollal már bajnoki címet ünnepelt Rhian Brewster. Mindnyájukat a válogatottaknál ismerte meg, a srácok pedig annyira kedvelték a munkamódszerét, hogy nemegyszer jobb ajánlatokat utasítottak vissza abban a reményben, hogy Cooperrel dolgozva többet fejlődhetnek.
A játékosok egyéni fejlesztése ugyanis a „Coops” becenévre hallgató tréner harmadik nagy erőssége. „Amikor egy játékos rosszabb periódust fog ki, edzőként kötelességed támogatni őt. Védőhálót kell nyújtanod fölé, beszélni, beszélni és beszélni vele” – vallja filozófiája részének. A Swansea-vel a második idényében playoffdöntőig jutott, ott azonban a Brentforddal szemben alulmaradt a csapat, pár nappal később pedig bejelentették, hogy Cooper távozik a „hattyúktól”.
Ez egy különleges klub, büszkeség, hogy a tagja lehetek. Ezt mondtam a játékosaimnak is, amikor átvettem a csapatot: »Egyetlen rossz széria sem tart örökké. Ezen is túljutunk, nemdebár?«. Meg kellett érteniük, hogy egy ekkora klubban játszani, függetlenül attól, hogy másodosztályú vagy sem, nem magától értetődő dolog. Okkal kerültek ide. Okkal kerültem ide, és büszke vagyok erre. Azt akartam, hogy ők is büszkék legyenek. Ez az apróság rögvest óriási mentális változást indított el
– mesélte a nottinghami kinevezése körüli időszakról.
A walesi ötmeccses veretlenségi sorozattal (négy győzelem, egy döntetlen) kezdte regnálását, ezzel csapata visszakapaszkodott a középmezőnybe. A Fulham elleni 4–0-s vereség azonban ékes bizonyítéka volt annak, hogy még hosszú út áll előttük. Újabb kilenc bajnoki jött veretlenül, így az idény felénél, a karácsonyi időszakra fordulva már a 9. helyen állt a Forest, mindössze kétpontos lemaradásban a rájátszást jelentő 6. pozíciótól.
Ismét téma lett a feljutás a városban. Hirtelen az volt a kérdés, hogy ezt a nyomást képes lesz-e Cooper és csapata kezelni. Mint kiderült, igen: „Az elmúlt 20 év elvárásai láthatatlan kézként szorultak a játékosok torkára. Most azonban azt érezni, a drukk nem nyomás, hanem pluszhajtóerő a csapat számára. Ezt hosszú ideje egyik menedzserünk sem tudta így kihasználni” – írta a The Athletic által is idézett Forza Garibaldi nevű szurkolói csoport egyik vezetője. Nem csoda, hogy a sikerre elképesztően kiéhezett helyiek tavasszal már úgy emlegették Coopert, mint a Clough-éra óta eltelt 30 év legjobb Forest-edzőjét.
A Nottingham 38 meccsen 76 pontot szerzett Cooperrel – még a bajnoki címet magabiztosan bezsebelő Fulhamnél is kettővel többet az adott periódusban. A csapat 22-szer nyert, és mindössze hatszor kapott ki vele. Nem mellékesen az adott időszak legstabilabb védekezése lett a vörösöké, csupán 0,74 kapott góllal 90 percenként.
A The Analyst – még a playoffmeccsek előtt készült – elemzésében azt írta: a „szinte érinthetetlennek tűnő” együttesnek alig akad gyenge pontja. Az idény közben valódi vezérré vált Ryan Yates kisebb sérülését, a 2018 és 2021 között háromszor házi gólkirállyá avanzsáló Lewis Grabban hetek óta tartó maródiságát sorolták az aggasztó előjelek közé.
Kiemelték a rögzített szituációk utáni haloványabb védekezést: a helyzetminőség-mutató (xG) alapján a négy rájátszásba jutott klub – Sheffield United (xG: 0,26), Luton (0,24), Huddersfield (0,25) közül a „trickie trees” tagjaival szemben alakították ki a legveszélyesebb lehetőségeket pont- és szabadrúgások után (0,32). Tegyük hozzá: ez a „gyengeség” sem tűnt óriásinak, hiszen 46 meccsen hét kapott gólt jelentett a valóságban. S ennyi...
A Sheffield United elleni elődöntő nem ment könnyen, a tizenegyesekbe torkolló párharc hőse azonban Forest-mezben játszott: Brice Samba (a kulacsáról puskázva) három lövést is hárítani tudott. A Nottingham pedig három évtizedes várakozás után ismét egy Wembley-ben játszandó döntőre készülhetett. A Huddersfield ellen aztán Levi Colwill öngólja „aranyat” (jelen esetben: feljutást) ért.
Cooper ezúttal is bátran nyúlt a fiatalokhoz: remek példa erre a Transfermarkt által novemberben még csupán egymillió, ma már 15 millió euróra értékelt Brennan Johnson (46 meccs, 16 gól, 9 gólpassz). Alapemberként számolt a szintén 21 éves, a Manchester United U23-as csapatától kölcsönvett James Garnerrel, és az idény harmadik nagy felfedezettjével, az előző állomáshelyén, Middlesbrough-ban Neil Warnock által halvérűnek titulált jobb bekk/szárnyvédő/mindenes Djed Spence-szel is, akiért állítólag az Arsenal és a Tottenham is bejelentkezett már.
A Nottingham szezonjában különösen a Johnson–Spence-játékkapcsolat volt meghatározó: a csapat akcióinak több mint 42 százaléka futott a jobb szélen, Johnson 57, Spence pedig 39 nagy helyzetet alakított ki. A csapat játéka mégsem lett egysíkú vagy kiismerhető, a két játékos rugalmassága ugyanis nagy szabadságot adott Coopernek az alaptaktikáját illetően. A Forest hol három védővel és szárnyvédőkkel (3–4–1–2), hol négyvédős rendszerben (4–3–3) futballozott. Ezt pedig a Premier League topcsapatait idézve meccsen belül is rendszeresen váltogatta. Ilyenkor gyakran megesett, hogy a szélső védő és a középpályás helyet cserélt, vagy akár az is, hogy Johnson teljesen középre húzódott csatárnak.
A nyár legfontosabb kérdése az lesz, hogy a fiatal alapemberek közül kit sikerül megtartani, Spence és Garner is csak kölcsönben futballozott a City Groundon, Johnsonnal kapcsolatban pedig már most 30-50 milliós ajánlatokról cikkeznek a brit lapok. Annyi biztos: utóbbi játékos eladására nem szorul feltétlenül rá a Nottingham. Nem véletlenül emlegetik a Championship playoffdöntőjét a világ legértékesebb meccseként: a győztes a pénzdíj mellett a következő idényre ugrásszerűen növekvő televíziós jogdíjakból is óriási pluszbevételre tesz szert (cirka 200 millió euróval gazdagodik összességében).
A Forest a vasárnapi győzelmével mintegy megtízszerezte a költségkeretét a következő idényre. A kérdés már csak az, miként tudja felhasználni ezt a pluszbevételt. Hasonló utat jár-e majd be, mint legutóbb a Brentford, amely szintén a rájátszást megnyerve a 2021–2022-es PL-idény legjobb újonca lett 13. helyet szerezve? Vagy úgy végzi inkább, mint a Watford és a Norwich City kettőse, amely csont nélkül (utolsó előtti és utolsó helyen) hullott vissza a másodosztályba?
Marinakisz ígérete szerint nem fognak felelőtlen vásárlásokba ugrani, a pluszpénz jelentős részét inkább a jövőbe fektetik: fejlesztik a Nigel Doughtyról elnevezett akadémia infrastruktúráját (az eddigi feltételek között sem végeztek rossz munkát, hiszen innen került ki az elmúlt években Matty Cash, Patrick Bamford és Jamaal Lascelles is); és korszerűsítik majd a stadiont is abban a reményben, hogy rövid időn belül vagy jelentősen növelni tudják a (jelenleg 30 ezer fős, a következő PL-idény 4. legkisebb) befogadóképességét, vagy egy teljesen új létesítménybe költözhetnek át belőle.
Arra azonban nagy összegben senki ne fogadjon, hogy be tudnak tenni annyi pluszszéket, amennyi a 2022–2023-as idényben minden jegyigénylés teljesítésére elég lenne.
(Borítókép: A Nottingham Forest játékosai magasba emelik a Championship playoffgyőztesének járó trófeát a Wembley lelátóján)