Magyarország a tízmillió futballkapitány országa, ezt régóta tudjuk már, ahogy azt is, hogy mindenki mindenkinél mindig jobban ért mindenhez. De tényleg tragédia történt volna Cesenában?
Kezdjük azzal, hogy a magyar labdarúgó-válogatott szenzációs bravúrt aratott szombaton Anglia ellen, amikor is hazai pályán 1–0-ra legyőzte a világ legértékesebb keretével felálló Eb-döntőst.
A hangulat érthetően fokozott volt ezek után, mindenkit magával ragadott a hév, ami egy ilyen siker után nagyjából természetes.
Az, hogy kis túlzással letargia kövesse az olaszországi vereséget, viszont ugyanolyan valóságtól elrugaszkodott gondolat, mint az, hogy az angolok megverésével a világ legjobbjai lettünk.
Mert több gólt rúgtunk – nagyszerű válasz!
Amiben a siker kulcsát láthatjuk, több összetevős. Ott volt a tény, hogy a borzasztó hosszú idény az angol játékosoknál lényegesen több (és magasabb szintű) mérkőzésben manifesztálódott, hogy a szigetországi klímához képest rendkívül meleg délutáni meccset játszottunk, valamint a tény, hogy legutóbb itt egy négyest vágtak a háromoroszlánosok.
Egyszerűen az érződött az angolokon a meccs elejétől kezdve, hogy oké, oké, nyomunk, de igazából átütőerő nélkül, fásultan játszott a csapat – kis túlzással igazat adva Kevin De Bruynének, miszerint csak púp a hátukra az összes NL-összecsapás.
Ezzel szemben a mieinknek ezek az összecsapások gyakorlatilag világbajnoki döntővel érnek fel. A labdarúgás legnagyobb nemzeteivel szemben, az elitben küzdhetünk meg, minden játékos, érkezzen a Serie B-ből, a Championshipből, az NB I-ből, az év meccsének foghatja fel ezeket, teljesen jogosan.
Hiba lenne azt várni, hogy a világsztárokat domináljuk, bőven jól mutatja a képességek közötti differenciát, hogy az ellenfél játékosai a BL végstádiumában vagy a világ legerősebb bajnokságában vitézkednek hétről hétre.
Küzdeni a címeres mezért, végrehajtani a taktikai utasításokat, a saját legjobb teljesítményünket megközelíteni, és remélni, hogy az ellenfél nem fog ki jó napot. Nem tökéleteset, jót. Mert tetszik vagy sem, ha az ellenfél úgy játszik, ahogy tud, és mi úgy játszunk, ahogy tudunk, akkor nagy a különbség, és nem ide. Ezt már a feljutáskor tudtuk, és pláne a csoportok kisorsolásakor.
A magyar válogatott nincs benne a világ hét-nyolc legerősebb csapatában, de borzasztó nehéz ellene játszani, és ha ezt nem teszed meg, nem tudsz nyerni.
Ezt nem mi mondjuk, hanem Gareth Southgate, az angolok szövetségi kapitánya. És ha megkérdezzük az Európa-bajnokságon ugyancsak kissé fásult francia vagy német válogatottat, alighanem helyeselnének az ottani szakemberek is.
Marco Rossival ezt mindenképpen elérte a magyar válogatott, hogy nem úgy indulunk egy összecsapásnak, hogy jól van, úgyis égni fogunk, mint a rongy, mert a küzdeni tudással meccsben tudunk maradni. Ez nem jelent feltétlenül pontszerzést persze.
Tökéletesen jött ki a forgatókönyv az angolok ellen. Már az első félidőben is veszélyesebbek voltunk a kontrák miatt, a második elején pedig játékban is inkább a mieink voltak fölényben, amikor jött a – valóban könnyű síppal befújt – büntető, amivel megérdemelten szereztünk vezetést a második félidő derekán.
Miért volt tökéletes a forgatókönyv? A következő bő húsz perc képe miatt. Az angolok a kapott gól után ugyanis elfelejtették a kényelmes játékot, hirtelen mindjárt jobban pörögtek, és bizony nagyon kellett küzdeni, hogy kihúzzuk kapott gól nélkül. Ha az első félidő egyik kontrájából vezetést szerzünk, és van az ellenfélnek mondjuk 55-60 perce utána, benne lehetett volna a pakliban, hogy pontot sem szerzünk, mert ezt a nyomást ennyi időn keresztül a válogatott aligha tudja tartani.
Ennyit még pont tudott, meg is lett a szenzációs siker, már elértük, hogy a papírformával ellentétben nem pont nélkül, mínusz 12-15-ös gólkülönbséggel zárjuk az elitkört.
Mert tetszik vagy sem, ez a realitás.
A rivális nem tette meg azt a szívességet, hogy játszadozott, hanem már az első percektől kezdve nyomott, és az első félidőben eldöntötte a három pont sorsát. A 2–1-es vereség a játék képe alapján számunkra rendkívül kedvező volt, ha a második félidő elején már 3-4 gól van a csapatok között, nem szólhatunk egy szót sem. Jött azonban egy rendkívül szerencsés fordulat, az olaszok öngólja után pedig a játék képe is változott kissé, a végén pedig a házigazda már gyakorlatilag a kiütéses siker helyett a végső sípszót várta. Meglehetett volna a döntetlen is? Akár. A játék képe alapján igazságosan? Aligha, de ez minket biztosan nem zavart volna.
Reálisan nézve ebben a csoportban a magyar válogatott minden ellenfele jobb két-három góllal, ha a maximumát közelíti. Az olaszok megmutatták, hogy nem véletlenül vannak (ők is) egy polccal feljebb. A magyar válogatott kerete ráadásul túlságosan bőnek sem mondható, egy-egy meccsre felpörögni pedig még mindig könnyebb, mint egymás után négy ilyen borzasztóan nehéz találkozót megvívni. Pont ezért nem várhatunk csodát Wolverhamptonban, hiszen az már a negyedik meccse lesz másfél hét alatt a keretnek, amelynek játékosai ilyen szintű terheléshez, pláne ilyen minőségű riválisokkal szemben nincs hozzászokva. Már a vállalható játékkal bemutatott szoros eredmény is nagy bravúrnak számítana.
Nézi az ember a reakciókat, és nem érti. De nem is kell, hiszen negatív kommentek mindig vannak, sőt a beszélgetésekben és a közösségi médiában túlnyomórészt ezek a hangosabbak, mint a pozitívumok.
„Betojva játszunk!” – jön az első üzenet.
„Túl nagy volt az arc” – érkezik egy kontra.
„Na, most megint x évig az angolok legyőzéséből élünk” – „érvel” egy harmadik.
„Ennyi pénzért legalább hajtani kellett volna” – szúr oda a negyedik.
Nem azért töri a háló a hátunkat a kezdés után, mert a) nagyképűek lettünk az angolok elleni siker után, b) a játékosok betojtak volna. Ez van, ha egy, a miénknél lényegesen erősebb csapat már a meccs elején ráerőlteti játékát a riválisra. Ettől még próbálkozik az egyre fáradtabbnak tűnő együttes, de ez a különbség.
A hajtással gond lett volna? Nem. Az egyetlen, ami miatt az angolok (franciák, németek) ellen volt esélyünk a pontszerzésre, a küzdőszellem és a csapatmunka volt. A kétségtelenül szerencsés szépítésünk után pedig azért a végső sípszót igencsak várták már az Európa-bajnokok, ami megint csak nem rossz ránk nézve.
És a következő vesszőparipa: a pénz.
A magyar válogatott teljes keretének összértéke 108,25 millió euró a Transfermarkt.de értékei alapján. A Dibusz Dénes (2,8 millió euró) – Szalai Attila (12), Lang Ádám (0,8), Willi Orbán (14) – Loic Nego (2), Nagy Ádám (2), Schäfer András (1,6), Nagy Zsolt (0,6) – Sallai Roland (10), Szoboszlai Dominik (28) – Szalai Ádám (0,8) kezdő pedig 74,6 millió euró.
Az olaszoknál egyedül a vezető gólt szerző Nicolo Barella hetvenmillió, a kezdő 365 millió volt, az egész kereté pedig 676,8 millió.
Az angoloknál? Ott Gulácsi Péter kezdett, az ő 11 milliós értékével a mieink kezdője 82,8 millió volt. Harry Kane egymaga százmilliót ér, Trent Alexander-Arnold nyolcvanmillióval áll, de Jude Bellingham, Declan Rice és Mason Mount is 75 milliós piaci értékkel bír, miközben a padon is van nyolcvanmilliós Jack Grealish vagy 85 milliós Raheem Sterling. A kezdő itt 572 millió volt, a keret pedig 1,31 milliárd euró, ami, mint említettük, a világ legértékesebbje.
A németeké? „Csupán” 803,5 millió euró, ebből csak Joshua Kimmich 85 millió, de Leon Goretzka, Serge Gnabry, Leroy Sané és Kai Havertz is hetvennel áll.
Ehhez képest az Európa-bajnokságon a következő ellenfelünk csak a végén tudta kiharcolni az egyenlítést, ezzel továbbjutást érő gólt (épp Goretzka révén), az angolokat legyőztük (vb-selejtezőn a Wembley-ben ikszeltünk), az olaszok pedig, bár nagy fölényben voltak, egy góllal tudtak csak győzni úgy, hogy a végén a lefújást várták.
Való igaz, hogy nehéz a realitások talaján mozogni akkor, amikor a válogatott ilyen eredményeket ér el. Ugyanis ha valaki a kezdés előtt azt mondja, hogy két kör után három ponttal, 2–2-es gólkülönbséggel a második helyen állunk, az minden lett volna, csak reális nem. De szerencsére Marco Rossi fiait nem nagyon szokta érdekelni a papírforma.
A magyar szurkolók számára nagy szerencsére.
(Borítókép: Jonathan Moscrop / Getty Images)