A november 20. és december 18. között Katarban megrendezendő labdarúgó-világbajnokságot megelőzően szubjektív írássorozattal is felvezetjük a tornát, az 1974-es viadal után ezúttal 1998-ig ugrunk előre az első mundialélmények felelevenítése során.
A labdarúgással az 1990-es évek közepén kezdtem el ismerkedni, nem véletlenül alakult ki az azóta is tartó szimpátiám a reneszánszát élő – és Budapesten is gálázó – Ajaxszal, de az 1994-es világbajnokság számomra így még kimaradt.
Az 1996-os Európa-bajnoki őrület aztán már mindenkit elkapott az osztályból, bár ekkor még a végső győztes sikeréért szorítottam a kieséses szakaszban – ezt azóta is próbálom persze elfelejteni...
Az 1998-as világbajnoki selejtezősorozatot már kiemelt lelkesedéssel figyeltem, és mai szemmel nézve az első kalapból érkező Norvégia, a másodikból jövő Svájc, a harmadikból mellénk kerülő Finnország és az ötödikből hozzánk sorsolt Azerbajdzsán jelentette akadályok azért annyira nem is tűntek óriásinak.
A kezdés jól sikerült, hiszen Orosz Ferenc korai góljával vertük a finneket, de Norvégiában hiába őriztük a 83. percig a 0–0-t, a végjátékban Kjetil Rekdal triplázni tudott. A 0–3-ra 3–0 következett, a büntetőből is eredményes Nyilas Elek duplája mellett Urbán Flórián is betalált Azerbajdzsánban, de Svájcban megint a 83. percben törték fel a magyar reteszt – igaz, ezúttal csak 1–0-ra kaptunk ki.
A folytatásban itthon fogtunk egy pontot a hamar előnybe kerülő norvégok ellen (1–1), Svájc a 91. percben énekelt ki két pontot tőlünk (1–1), Azerbajdzsánt pedig 3–1-re legyőztük, így a finnországi zárást azzal a tudattal várhattuk, hogy ha nem kapunk ki, akkor a pótselejtezőt érő második helyen zárunk.
Bár korábban többször is pechünk volt a végjátékban, ezen a meccsen kamatostul kárpótolt minket a sors, minden idők egyik legszürreálisabb öngóljával egyenlítettünk a 91. percben, jöhetett a playoff (1–1)!
Itt aztán jöttek a jugoszlávok, és úgy elvertek minket, mint jég a határt (1–7, 0–5), ekkor még aligha sejtettük, hogy egy napon még erre is nosztalgiával tekintünk vissza, hiszen itt még legalább volt egy sanszunk kiharcolni a világbajnoki szereplést, és ilyen közel azóta sem kerültünk a mundialokhoz.
Bár egy kis időre volt egy olyan felvetés, hogy a jugoszlávokat kizárhatják esetleg a franciaországi tornáról, és mi ugorhatunk be, valójában erre nem volt valós esély.
A selecao címvédőként ekkor még selejtezőre sem kényszerült, negyedik világbajnoki címe után mindenki elkönyvelte, hogy a futball hazatért, amihez nyilván hozzátett az is, hogy az 1997-es Copa Américát játszi könnyedséggel, 22–3-as gólkülönbséggel ugyancsak megnyerte.
A Konföderációs Kupán a csoportkörben két siker között még 0–0-t játszottak az ausztrálokkal, a döntőben viszont 6–0-ra kiütötték ellenfelüket, és csak a világbajnokságot megelőző Tournoi de France tornát nem húzták be, ahol hiába verték meg az utolsó körben az angolokat, a „háromoroszlánosok” addigra már Olaszország és Franciaország megverésével tornagyőztesek lettek. De még ez a torna is Roberto Carlos mai napig hihetetlennek számító szabadrúgásgóljáról marad emlékezetes.
0:41-től látszik a hátsó kameraállásból igazán, micsoda szabadrúgás volt:
Ott volt a berobbanó Ronaldo, aki a PSV-nél és a Barcánál is megállíthatatlan erő volt, a kontinensviadal legjobbjának is megválasztották, miután öt találattal vette ki a részét a menetelésből, a katalánokkal nyert KEK-trófea után aranylabdás lett, majd 1998-ban az Interrel UEFA-kupát is nyert, és papíron már világbajnoknak is vallhatta magát, bár az 1994-es tornán még nem jutott szóhoz. Itt amúgy még kicsinyítő képzővel, Ronaldinhóként tüntették fel.
Valahogy ez a fajta óriási hírverés nálam ellentétes hatást váltott anno ki, és bár úgy festett, a fél ország a brazilok újabb aranyáért szorít, nálam egy kicsit „csak azért se” érzést váltott ki, így aztán a skótok elleni szűkös és a marokkóiakkal szembeni simább sikerrel járó fix továbbjutás következtében tét nélkülivé váló csoportzárón sem zavart, hogy a mieinket megelőző norvégok a végén fordítani tudtak Tore André Flo, majd Rekdal góljával.
Ennél azért lényegesen maradandóbbak voltak persze a torna alatti személyes élmények, hogy gyakorlatilag mindenki gyűjtötte a matricákat, hogy neki legyen meg a teljes album a legnagyobb futballistákkal, vagy akár azok a pillanatok, amikor reggelente a sportnapilapot megvásárolva böngésszük a statisztikákat a nyáron a rokonoknál a kert végében felállított sátorban, figyelve, hogy Christian Vieri meg tudja-e nyerni a gólkirályi címet (spoiler, nem jött össze).
Persze a játékszenvedély nem csupán a nézésig és az olvasásig terjedt, mentünk ki a helyi focipályára, és próbáltuk a látottakat (inkább kevesebb, mint több sikerrel) lemásolni, ekkor szinte tényleg mindenki a világbajnoksággal foglalkozott.
De ott volt például a kieséses szakasz elején a három sikerrel kezdő franciák Paraguay elleni nyolcaddöntője, amelyet már Debrecenben, más unokatestvéreknél lestünk nagy erőkkel, és szurkoltam személy szerint azért, hogy az az idő tájt háromszor is (1995, 1997 és 1998) a világ legjobb kapusának megválasztott José Luis Chilavert gólt szerezzen.
Merthogy a dél-amerikai hálóőr remek védései mellett kiváló rúgótechnikájáról is híres volt, pályafutása során hét világbajnoki selejtezőn és a már említett 1997-es Copa Américán is eredményes volt a nemzeti együttesben, a klubcsapatokban pedig 59 gólt jegyzett.
Franciaországban viszont hiába a három csoportmeccs és a nyolcaddöntő, csak nem akart összejönni a világbajnokságok történetének első kapusgólja (Bulgária ellen szabadrúgásból nem sokon múlt), ráadásul a franciák a 114. percben még az aranygólt is megszerezték Laurent Blanc révén.
Kapusdráma mondjuk korábban is akadt, Paraguay ugyanis két gól nélküli döntetlen után a már biztosan csoportelső Nigéria ellen a záráson 3–1-re nyert, így megelőzte a bolgárokat tönkreverő (6–1) spanyolokat a második helyért.
Az európai együttes hiába vezetett korábban az afrikaiak ellen kétszer is, a 73. percben a csapatkapitány Adoni Zubizarreta elképesztő öngólt ügyetlenkedett össze, pár perccel később Sunday Oliseh is betalált, a spanyolok pedig 3–2-re kikaptak – ez pedig végzetesnek bizonyult.
Zubizarreta drámája
Az Európa-bajnok németek már a selejtezőkön sem kifejezetten remekeltek, és csak az albánok elleni zárás 90. percében lett biztos, hogy megelőzik Ukrajnát és Portugáliát is, a jugoszlávok elleni csoportmeccsen pedig kifejezetten gyengén kezdtek, és még a 72. percben is kétgólos hátrányban voltak. Azt viszont nem lehetett a szemükre vetni, hogy ne küzdenének, és mivel vesztett meccset nem ismertek, így sikerült döntetlenre menteniük ezt a rangadót, ami a csoportelsőséget jelentette, de a világbajnokság meglepetéscsapata ellen már kevésnek bizonyultak.
Merthogy az argentinok mögött csoportmásodikként továbbjutó horvátok a negyeddöntőben kiejtették a németeket, és végül az argentinokat is két vállra fektető remek hollandokat is legyőzték a bronzmeccsen – miután Lilian Thurammal nem bírtak az elődöntőben. A francia védőnek a pályafutása során lejátszott 142 tétmeccsen amúgy pont ez a két találata volt összesen a címeres mezben...
Davor Suker hat góllal végül gólkirály lett, a hollandok pedig lemaradtak az éremről is.
A kieséses szakaszt már az erdélyi Medve-tó szomszédságában nyaralva figyeltük családilag/barátilag, és továbbra sem akartam tágítani a nagy sztárolás okozta ellenszenvemtől, és örömmel konstatáltam a dánok korai vezető találatát, a két gyors brazil választ már kevésbé.
Na de amikor az 50. percben Roberto Carlos máig érthetetlen hibáját láttam! A Real Madrid klasszisa ugyanis ollózva próbált meg felszabadítani egy beadás után, de lyukat rúgott, Brian Laudrup pedig köszönte szépen:
A brazilok azért Rivaldo második góljával megnyerték a meccset, majd a hollandok elleni elődöntőben hiába egyenlített a hajrában az Ajaxtól a Milanhoz igazoló (majd a vb-t követően Barcelonába költöző) Patrick Kluivert, a tizenegyespárbajban a címvédő kerekedett felül.
Kizárásos alapon a Paraguay után Olaszországot büntetőkkel, a horvátok a már említett Thuram-duplával búcsúztató franciákban lehetett bízni, hogy ne jöjjön össze a címvédés.
A házigazda 1984-ben rendezőként Európa-bajnokságot nyert, 14 évre rá a mundialon próbálta megismételni a bravúrt, és Zinédine Zidane vezérletével ez sikerült is. Az ekkor még a Juventust erősítő klasszis az első félidőben két szöglet után is gólt fejelt, az év végén nem meglepő módon az Aranylabdát is elhódította.
A második félidőben amúgy még Emmanuel Petit is betalált a ráadásban, így a franciák végül váratlanul simán, 3–0-ra megnyerték a döntőt, így csak meghiúsult a címvédés.
Az 1998-as vb-döntő
Persze az élet útjai kifürkészhetetlenek.
Ahogyan ma már az 1996-os Eb-elődöntőn való szurkolásomat is inkább letagadnám – hiszen az ezen a vb-n még az argentinok elleni piros lapjával negatív főszereplő David Beckham 1999-es berobbanásával kezdve az angolok felé húztam –, úgy a brazilok is átkerültek nálam a tornát követően a mérleg másik serpenyőjébe...
De ez már egy másik cikk témája lehetne.
(Borítókép: Alexander Hassenstein / Bongarts / Getty Images)