Ami tény, az tény: minden idők egyik legmegosztóbb labdarúgó-világbajnoksága kezdődik ma el. Most utoljára 32 csapattal, és most először a Közel-Keleten.

Transzparensek a stadionokban, figyelemfelkeltő posztok a közösségi médiában, állandó beszédtéma a hétköznapokon. Az utóbbi hónapokban ha bárkivel szóba elegyedett a labdarúgást kedvelő ember, szinte biztosan szóba került a katari világbajnokság és annak viszontagságai.

Minden világbajnokságnak megvan a maga politikai árnyéka. 1934-ben Olaszországban, 1978-ban Argentínában és 2018-ban Oroszországban rendezték meg a tornát. Nos, fogalmazzunk úgy, akkoriban egyik ország sem a liberális demokráciáról volt híres...

A katari ebből a szempontból a negyedik mundial a 22-ből, amikor a háttérben meghúzódó politikai szál legalább olyannyira szolgáltat beszédtémát, mint maga a futball, hogy mi várható a pályán, ki lehet a gólkirály, melyik együttes okozhatja a legnagyobb meglepetést.

Tim Sparv, a finn válogatott csapatkapitánya tavaly élesen bírálta a rendezőt, a nemzetközi szövetséget és a labdarúgó társait egyaránt.

„Emberi életeket menthettünk volna meg. B*ssza meg. Túl későn ébredtünk” – írta akkor, utalva a világbajnokság sikerességéért dolgozó vendégmunkások életveszélyes és embertelen munkakörülményeire. A katari kommunikáció szerint – és ezt vallja a FIFA is – a helyzet sokat javult az országban az utóbbi években.

Ez lehetséges, és az sem kizárt, hogy egy bangladesi munkás vonzóbb körülményeket talál még így is, mint odahaza, és választja inkább a kisebbik rosszat.

Feltehetjük a kérdést, akkor tiltakozásul miért nem marad otthon mind a 32 válogatott? Miért lesznek ott az alapvetően liberális értékeiket kirakatokban mutogató multinacionális cégek mint legnagyobb szponzorok? Miért közvetíti a televízió? Miért lesz ott az Index helyszíni tudósítója? Miért követi majd ön is az eseményeket?

A válasz viszonylag egyszerű: mert a futballt nem lehet csak úgy semmissé tenni. És ez az, amit a katariak pontosan tudnak, és pontosan ezért vásárolták meg magát a futballt. A katari világbajnokság politikai stratégiát szolgál, egy hosszú távú terv része, egy annyira nem is aprócska puzzle-darab, és mindehhez a FIFA asszisztál – jó pénzért. Joseph Blatter korábbi FIFA-elnök most már hiába mondja, hogy hiba volt a közel-keleti országnak ítélni a rendezési jogot, akkor ez nem jutott eszébe, amikor a dollárokat számolgatta.

Milyen érdekes: mielőtt a FIFA 2010. december 2-án odaítélte volna a rendezési jogot Oroszországnak (2018) és Katarnak (2022), a kandidáló országoknak rendelkezniük kellett a női futballjukat népszerűsítő programmal is.

A katari női válogatottat 2009-ben meg is alapították, első hivatalos mérkőzését pedig 2010 októberében játszotta. Bahreintől 17–0-ra kapott ki, utána Palesztinától 18–0-ra. 2013-ban a német Monika Staab lett a szövetségi kapitány, a női futball minimális fejlődésnek indult, de a történet 2014 áprilisában véget is ért. Staabnak mennie kellett – elvileg olyasvalakit kerestek a helyére, aki tökéletesen beszél arabul –, egy helyi férfi vette át a nemzeti csapat irányítását, azóta pedig egyetlen hivatalos mérkőzést sem játszottak a katari hölgyek. A FIFA mindenesetre erről is hallgat...

A nyilatkozatok, a szivárványos karszalag, a bejegyzések a közösségi médiában... Ez mind süket duma. Ha valaki valóban komolyan gondolja az emberi jogok melletti kiállást, az valódi lépéseket tesz.

De tehet-e valódi lépést egy futballista ebben a helyzetben? Mert az más, hogy Dua Lipa vagy Shakira nem megy el fellépni az országba. Egy labdarúgó életében azonban világbajnokságon szerepelni, világbajnoki címet nyerni egyet jelent a céllal, egy gyerekkori álom beteljesülésével. Azt se felejtsük el, hogy világbajnokságot négyévente rendeznek, sok labdarúgónak csak egyetlen esélye van, hogy részt vegyen a tornán.

Tulajdonképpen kiszolgáltatott helyzetben vannak a futballisták, de a (sport)politika már csak ilyen...

A világbajnokság megrendezése Katarnak csupán egy óriási marketingeszköz. Az utóbbi időben megszokottá vált, hogy egy gazdag magánszemély vagy egy autokráciához köthető szervezet neves sportklubokat vagy sporteseményeket vásárol annak érdekében, hogy javítsa imázsát a nemzetközi színtéren, és növelje befolyását.

Nincs azonban minden veszve. Németországban, ahol az 50+1-es szabály miatt a kluboknak kötelező megőrizniük többségi tulajdonrészüket, illetve szavazati többséggel kell rendelkezinük, a szurkolók heves tiltakozásokba kezdtek. Például a rekordbajnok Bayern München háza táján egymás után jelentek meg a transzparensek a stadionban. Az egyiken Oliver Kahn vezérigazgató és a korábbi Adidas-vezér Herbert Hainer, a klub jelenlegi elnöke éppen a véres katari szennyest mosta, a következő felirattal: Pénzért mindent tisztára mosunk.

Aztán nemrég egy jól látható Damage in mind? F*ck you, Kalid! üzenet került ki a kapu mögé (éppen akkor, amikor a digitális hirdetőtáblán a Qatar Airways felirat villant fel) azok után, hogy a korábbi katari válogatott játékos és a világbajnokság nagykövete úgy fogalmazott, hogy a homoszexualitás agybaj.

November elején a Hertha Berlin elleni mérkőzésen a következő óriásplakátot feszítették ki: 15 000 halott 5760 perc futballért. Szégyelljétek magatokat!

És hogy mi lesz a vége? A hírek szerint a Bayern nem köt új szponzorációs megállapodást a Qatar Airways légitársasággal, illetve Dohába sem utazik el a téli edzőtáborokba.

Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy a szurkolóknak igenis van hangjuk, és amíg ők a fizetőképes kereslet, addig a kínálatnak muszáj őket kiszolgálnia.

A kérdés tehát továbbra is adott: futball mindenek felett, de milyen áron?

A szerző az Index sportrovatának vezetője. 

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: Index)