Mindent akarok akkoriban, alig hétévesen. A legjobb akarok lenni mindenben. A fociban is.
Esténként olyan hat óra körül találkozunk. A Réten. Ez a neve. Rét. A Rét. Így hívjuk, már nem tudom, miért is így. Egy üres telek csupán, ahol jó a terep. Középen füves, ott lehet focizni. Lehet kiskapuzni. Oldalt, a telek szélén bokrok. Ott bújócskázni lehet.
Leteszünk két-két követ a focihoz. Az a kapu. És focizunk minden este. A kiskapuzás lényege, hogy nincs igazi kapus, vagyis kézzel senki nem érhet a labdához. És csak akkor gól, ha a két kő között begurul a labda. Ha nagyon magasan megy, akkor az fölé. Ilyen egyszerű.
Nyár van, ilyenkor bármi lehet. Vagy majdnem.
Hat körül megyek ki a rétre. Várom a többieket. Valaki labdát is hoz. Talán a Husi. Neki bőrlabdája is van. A Husiék gazdagok, ezt mindenki tudja. Orvos az apja.
Hétéves vagyok, és nagyon jó a fociban. Lelkes meg hajtós. Szeretek küzdeni. Akik kijönnek a Rétre, azok között az egyik legjobb. Persze csak akkor, ha nem jönnek a nagyfiúk. Ha ők is jönnek, akkor már komoly a foci. Akkor nem olyan könnyű „legjobbnak” lenni. És akkor nem elég az, hogy lelkes és hajtós vagyok. A nagyfiúk sokkal erősebbek. A testi fölényük durva. Azzal nem tudok mit kezdeni.
Általában csak egy-két nagyfiú jön ki hozzánk focizni. És nem is mindennap. Nem vagyunk a számukra igazán érdekesek. A „kis pöcsök”. Így hívnak minket. Kiskapura játszani, az sem igazán fontos nekik. Ők a nagypályára vágynak. A focipályára. Az igazira. Ami a falu másik végén van. Na, azért néha kijönnek. A nagyok is. Főleg a Ruszki Pityu. Ő egészen közel lakik a Réthez. Neki nem nagy ügy kinézni hozzánk. És nagyon tud. Főleg cselezni. De a góllövésben is jó.
Olyankor, amikor kijönnek a nagyok, engem csak a kapuba állítanak be. Ha ott a Ruszki Pityu, meg még két-három vele egykorú haverja. Egyébként a Ruszki Pityu már tényleg nagyon nagy. Már majdnem tizennégy éves. És, mondom, nagyon tud.
Nyár van, 1966.
Sötétedésig játszunk. Igazán jó a meccs, én végig a kapuban állok. Kézzel nem érhetek a labdához. Tudom. Kiskapu. A Pityu megdicsér, mert leszerelem az egyik haverját, aki mindenkit kicselez, és így tör kapura. Nem kapok gólt. Szóval, jó vagyok. Azt mondja a Ruszki Pityu, hogy szeret velem egy csapatban játszani. Ez komoly dicséret. Tudom, hogy nagyon komoly dicséret.
Többnyire, amikor besötétedik, még bújócskázni szoktunk. Fél órát. Ipiapacs-egykettőhárom, ami azt jelenti, hogy elbújunk a bokrok között, vagy ahol tudunk, és az egyikünk, a hunyó megkeres minket. És ha valakit megtalál, akkor odafut az ipiapacs-fához, és leüti. Azt kiabálja, hogy „ipiapacs-egykettőhárom”, és hangosan mondja a nevét annak, akit meglátott.
Ez a játék. A bújócska.
A nagyfiúk az ipiapacsot nevetségesnek tartják. Soha nem játszanak velünk, kicsikkel. Ma viszont én sem játszom. Mert ma meccs van. Este sötétedés után. Ezt is a Ruszki Pityu mondja. Hogy meccs van még este. Én nem is tudtam. Azt mondja, hogy világbajnokság. És hogy a magyarok játszanak. És éppen most. A brazilok ellen.
Futok haza a Rétről. Haza a kisházba, ahol Apával lakom együtt. A kisház, az a nyaralónk. A Balatonnál. Minden nyáron itt vagyunk, mert itt jobb, mint otthon, Pesten, ahol büdös van. Apa így mondja. Csak Apával vagyok itt, mert Anya nyáron is dolgozik. Ő nyáron is Pesten marad.
Mondom Apának, hogy a brazilok. Hogy most, este. Apa bólint. Tudja.
A kisházban, ahol lakunk, nincs villany. Esténként petróleumlámpával világítunk addig, ameddig szükségünk van valamennyi fényre. Általában korán fekszünk, Apa azt mondja mindig, hogy korán feküdni jó. Egészséges. Így mondja.
Ha sötétedés után kicsit ipiapacsozom a Réten, akkor sem jövök későn. Apa mindig megvár. Ég a petróleumlámpa az asztalon, Apa főz nekem teát a sparhelten, amit fával fűtünk. És van parizeres zsemle meg paradicsom. Aztán fogmosás, és be az ágyba. Ez az esti program.
Ma másképpen van. Mert ma játszunk a brazilok ellen. És van egy táskarádiónk. Rúdelemmel működik. Apa azt mondja, hogy a brazilok ellen nincs sok esélyünk. Azok jobbak. Mert ott játszik a Pelé. Aki nagyon jó. És különben is. Ők a világbajnokok. Meg azt is mondja, ha véletlenül mégis győznénk ma este, akkor meg sem állnánk a döntőig. Így mondja.
Bekapcsolja a táskarádiót, de eleinte nem hallunk semmit. Valamiért nehezen fogjuk az adást. Csak recseg és sípol. Van egy antennája, Apa azzal kísérletezik, hogy jobb legyen a vétel.
A meccs este fél 9-kor kezdődik. Épp ennyi az idő, azt mondja Apa, de csak sípolás meg recsegés. Semmi. Aztán mégis mintha beszélne valaki. Odaszorítjuk a fülünket a rádió oldalához. Hogy halljuk, mit mondanak.
Váratlanul – a sok sípolás és recsegés közben – izgatott hang. Apa azt mondja, hogy ő a Szepesi. A tudósító. Most már tisztán hallom. Vagy majdnem tisztán. Azt mondja, Bene. És hogy a tizenhatoson belül. És aztán már kiabálja, hogy most lőj, most lőj!, góóóóól!
Nézünk egymásra Apával. Egy-null, mondja. Épp most lőtt gólt a Bene. Rögtön a meccs elején.
Annyira hihetetlen az egész. Recseg a rádió, néha sípol, olykor alig hallunk valamit, és ott, valahol messze megy a meccs, játszik a magyar válogatott.
És vezetünk. A brazilok ellen.
A szerző író, költő.
(Borítókép: Bereth Ferenc / MTI)