A katari világbajnokság körül évekkel a rajt előtt megkezdődött a cirkusz. Már a 2010-es odaítéléskor is komoly visszhangot váltott ki a döntés, majd jöttek a hírek a vendégmunkások embertelen körülményeiről, balesetekről, tragédiákról. A halálesetek valós számát soha nem fogjuk megtudni, de mindenki előtt ismert tény, hogy emberéletekbe került a vb megrendezése. A szövetségek, játékosok már hónapok óta megnyilvánultak változó rendszerességgel ebben az ügyben, kétségbe vonva Katar emberi jogokhoz való viszonyát.

A futball és a torna minősége végül a sportértékre tudta helyezni a hangsúlyt, hiszen ilyen szempontból is sokáig emlékezetes marad ez a vb. Drámai csaták, feledhetetlen döntő és a végén a király megkoronázása mind történelmi jelentőségűvé emelték a 2022-es mundialt. De lehet-e szőnyeg alá söpörni az első fordulókat, ahol a színvonal sem mindig verdeste az eget, a beszédtémát pedig inkább a politikai akciók szolgáltatták?

A németek valószínűleg egy jó ideig képtelenek lesznek lemosni magukról, hogy „a politizálás helyett inkább koncentráltak volna a játékra”, holott egyértelmű: nem ezen múlt a kiesésük. Irán helyzete már más, ők tisztában voltak azzal, hogy a saját és családjuk biztonságát teszik kockára azzal, ha nem éneklik a himnuszukat az első meccsük előtt. Attól még lehetnek hazafiak, hogy kollektíven kötelességüknek érezték a játékosok, hogy felhívják a figyelmet azokra a kegyetlenségekre, amik az országukban történnek. Az emberiség egyik szégyene, hogy a tömeg egy ilyen elkeseredett segélykiáltást elutasítóan, sőt kárörvendve fogadott.

A politizálás és véleménynyilvánítás mindig csak akkor kínos, ha valaki olyan eszméket hirdet, amikkel nem értünk egyet. A nézetek nyilván különböznek, de amikor az emberi jogokért vagy emberéletekért emeli fel valaki a hangját a fél világ szeme láttára, az vajon miért fáj bárkinek is? Az emberek imádják hajtogatni, hogy a politikát ki kell hagyni a sportból, de ez vajon mennyire életszerű?

A politika uralja a sportot, a sport pedig politikai eszköz. Akkor is, amikor katonai diktatúrát lehet vele konszolidálni, vagy amikor egy olajállamot fel lehet tenni a turisztikai térképre, és akkor is, amikor kiemelt stratégiai ágazattá avanzsál.

Ez a két fogalom ugyanis annyira összefonódott, hogy gyémántvágóval vagy robbanószerrel sem lehet szétválasztani. Tollvonással, na azzal igen, de ha tényleg ezt szeretnék a sportszeretők, akkor felkészülnek arra is, hogy szeretett csapatukra, válogatottjukra, sportolójukra ínséges idők fognak rászakadni?

Ne legyünk álszentek!

Politika nélkül nincs sport, és nem is lesz soha. Ha mégis lenne, vajon mennyi nívós esemény házigazdája lett volna Magyarország az elmúlt években? Az infrastruktúra csak úgy kinőtt a földből az éjszaka leple alatt? A szurkolók vagyonukat és idejüket nem sajnálva saját maguk építették meg a Puskást, a Duna Arénát vagy az MVM Dome-ot? Részben igen, hiszen az adóforintjaik nagyon is kellettek ehhez, de a döntés milyen környezetben született meg ezekről a létesítményekről?

Szóval a sport világában mindenki politizálhat, csak a sportoló nem? Ja tényleg, hiszen ők még mindig robotok, akiknek az a dolguk, hogy menjenek ki a pályára, játsszanak egy jót, szórakoztassák az embereket, azon kívül meg kuss van.

Bármennyire hihetetlen, a sportolók is emberek, nem pedig öntudatra ébredt humanoidok, ráadásul szavaiknak és tetteiknek súlya van. Milliók figyelik minden lépésüket, ezt pedig ők is pontosan tudják, ezzel kerül a kezükbe némi hatalom is. Elvileg ők a sport főszereplői, a reflektorfényt pedig néha arra használják, hogy kiálljanak valami mellett, ami számukra fontos.

Szóval amikor mindenki a véleménynyilvánítás szabadsága vagy éppen annak hiánya miatt hőbörög, az miért ítél provokációnak egy térdelést, karszalagot, himnusz alatti csendet vagy eltakart szájakat? Nem értenek egyet az emberi jogokkal, esetleg irigyek a platformra? Meg kell akkor teremteni.

Aki szeretné száműzni a politikát a sportból, annak javasoljuk, hogy igyekezzen magánforrásból finanszírozni a magyar sportolók olimpiai felkészülését, vagy versenyezni az olajjal átitatott, végtelen állami pénzzel. Ugyanis amikor meg kell kenni a FIFA-t a legközelebb kiírt vb-pályázatról, akkor a szervezet sajnos nem fog moralizálni azon, hogy honnan vándorol a zsebébe a lóvé, csak a mennyiséget fogja nézni.

Esetleg el lehet menni önkéntes alapon a budapesti atlétikai megastadion építésére, remélhetőleg ott jobb körülmények várják az embert, mint amilyenek Katarban voltak jellemzők.

Gianni Infantino, a FIFA elnöke is pontosan tudta, hogy valamennyire védenie kell a mundér becsületét, hiszen ő már rég jóllakott, mire a vb egyáltalán elrajtolt. Addig folyamatosan úgy táncolt, ahogy Katar fütyült, aztán egy nappal a torna előtt fényt kapott és kitalálta, hogy ő a legszolidárisabb, legempatikusabb élőlény a bolygón. Arra azért ne fogadjunk nagy összeggel, hogy őszinteségi roham lett rajta úrrá, és kiszakadt belőle rengeteg elfojtott érzés, inkább csak egy végtelenül ciki, „mentsük, ami menthető” alapon megszületett kommunikációs húzás volt. De vajon miért érezte szükségét, hogy hirtelen megpróbáljon emberi arcot ölteni? Csak nem azért, mert felismerte, hogy az emberi jogokért történő demonstráció visszafordíthatatlanul a sport részévé vált?

Megosztó, kellemetlen, olykor provokatív is, és az is egyértelmű, hogy a pályát nem szabad politikai csatatérré zülleszteni. Mint mindennek, ennek is kell keretrendszer, ami megakadályozza az anarchiát, de akik abban reménykednek, hogy a sportot politikamentes mederbe lehet terelni, azoknak érdemes lesz lassacskán levenni a szemellenzőt. A jelenség már létezik és egyre erősebb, a kérdés csak az, mikor jut el odáig, hogy az emberek ingerküszöbét már nem éri el. Mert onnantól értelme sem lesz.

A szerző az Index külsős munkatársa.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép: a német válogatott a száját eltakarva tüntet a katari labdarúgó-világbajnokságon. Fotó: Getty Images.)