Solskjaer Kristiansund városában látta meg a napvilágot 1973. február 26-án, és a sport ugyan bele volt kódolva a családjába, mégis messze esett az alma a fájától. Édesapja, Oivind ugyanis, 1966 és 1971 között Norvégia első számú birkózó szupersztárja volt, az idősebb Solskjaer pedig abban reménykedett, hogy fia egyszer majd az ő nyomdokaiba lép.

Csakhogy Ole törékeny kisfiú volt, így hiába próbálkozott három éven keresztül, az ötszörös bajnok apuka legnagyobb bánatára nem szerette meg a sportágat. Volt azonban egy másik szerelme: a futball. Olyannyira komoly volt a kapcsolat, hogy állítólag csakis a labdájával volt hajlandó elaludni, a tévé elől pedig lehetetlen volt kirobbantani, ha meccs volt, vagy az angol labdarúgó bajnoki forduló összefoglalóját mutatták.

„Az összes csapat felállását és taktikáját lejegyzeteltem magamnak, egy idő után mindent tudtam az angol bajnokságról

– emlékezett vissza egy interjú során a kezdetekre Solskjaer, akiről azt talán kevesen tudják, hogy gyerekként a Liverpoolért rajongott. Természetesen focizott is, ráadásul jóval több sikerélményben volt része a pályán, mint a tatamin, hétéves korában pedig a helyi Clausenengen alakulatához került, amely híres volt a tehetséggondozásról és az utánpótlás-játékosok nagyszerű képzéséről. Végigjárta az ilyenkor szokásos ranglétrát, tizenéves korára kellően megerősödött, amikor pedig egy szezonban csapata 47 góljából 31-et (!) ő szerzett, honfitársa, a korábban a Manchester Cityt is erősítő Aage Hareide elérkezettnek látta az időt, hogy Solskjaer szintet lépjen. A szakember akkor éppen a Moldét irányította, a támadó így az élvonalba igazolt.

Ahol aztán azonnal berobbant a köztudatba: 1995. április 22-én mutatkozott be a norvég első osztályban, két góllal vette ki a részét a Brann elleni 6–0-s sikerből. Egy héttel később, mindössze második tétmeccsén mesterhármast szerzett, így kulcsszerepe volt a Viking 5–4-es legyőzésében. Végül 26 bajnokin összesen 20-szor vette be az ellenfelek kapuját, vezérletével pedig a Molde a bajnok Rosenborg mögött ezüstérmes lett.

A következő szezonban 16 meccsen 10 gólt vállalt, ekkor pedig már a külföldi klubok érdeklődését is felkeltette. Leginkább a német Hamburg és az olasz Cagliari szerette volna megszerezni, Hareide tanácsára azonban kivárt, amíg a „tehetségéhez méltó klub be nem jelentkezik érte”. Természetesen Anglia és a Premier League volt az álma, történtek is puhatolózások az Everton és a Manchester City részéről, amikor azonban az éppen csatárt kereső United belátta, hogy nem tudja megszerezni Alan Shearert, megjelent a színen, onnantól pedig nem volt kérdés, melyik alakulat lesz a befutó. Sir Alex Ferguson 1,5 millió fontot sem sajnált érte, a skót menedzsert néhányan meg is mosolyogták, mondván egy ismeretlen futballistára badarság ekkora összeget kifizetni – utólag viszont a kritikusok is belátták, egy csiszolatlan gyémántot talált az MU legendás edzője, aprópénzért.

Solskjaer első manchesteri szezonjában a Premier League ajtaját is berúgta: 

A brit média ekkor aggatta rá a Babaarcú Gyilkos becenevet, fiatalos külseje és könyörtelen helyzetkihasználása miatt. Talán furcsaság, de a következő szezon legemlékezetesebb momentuma vele kapcsolatban egy kiállítás, amellyel azonban minden manchesteri szurkoló tiszteletét kivívta. Történt ugyanis, hogy a bajnoki címért az Arsenallal versengő Vörös Ördögöknek minimum döntetlenre volt szükségük a Newcastle United ellen, hogy életben tartsák „aranyos” reményeiket. A hajrában 1–1-re álltak a felek az Old Traffordon, amikor egy villámgyors kontra végén Rob Lee egyedül iramodhatott meg Raimond van der Gouw kapuja felé. Solskjaer gyakorlatilag az egész pályát végigsprintelve érte utol a rivális csatárt, akit hátulról buktatott, megakadályozva ezzel, hogy ziccerbe kerüljön. A találkozó döntetlennel zárult, és a szezon végén az Ágyúsok nyerték a bajnokságot, a drukkerek imádták a norvégot, aki a csapat érdekeit előtérbe helyezve bevállalta a piros lapot.

Az 1998–99-es idény nemcsak Solskjaer pályafutásának, hanem a ManUnited történetének is csúcspontja volt. Pedig az sem volt biztos, hogy a támadó az MU-t erősíti majd, a klub ugyanis elfogadta a Tottenham 5,5 millió fontos ajánlatát, a norvég azonban hallani sem akart a távozásról és elutasította azt. Télen a West Ham próbálta megszerezni, akkor is csak a játékoson múlt a klubváltás, ő azonban hű maradt a csapatához. Hogy ezt bizonyítsa, a manchesteriek a hosszabbításban szerzett Solskjaer-góllal búcsúztatták az ősi rivális Liverpoolt az FA Kupa negyedik fordulójában, majd a 71. percben csereként beállva, négyet vágott a Nottinghamnek a 8–1-es kiütés során.

Ez azonban még csak a kezdet volt. A PL-trófeát ugyanis visszahódították az Arsenaltól, a legnagyobb hagyományokkal rendelkező hazai kupasorozatot pedig szintén megnyerték. A slusszpoén a bevezetőben már említett, Bayern elleni BL-döntő volt, amelyet Solksjaer döntött el – a változatosság kedvéért csereként beállva – a 93. percben. Úgy, hogy a 91-ben még a bajorok vezettek...

Amikor Teddy Sheringham egyenlített, csak arra emlékszem, hogy ordítottam az örömtől. Izgatott voltam, hogy még harminc percet játszhatok egy Bajnokok Ligája fináléban, úgy voltam vele, nagyszerű tapasztalat lesz a számomra. Végül nem lett az, és ezért csakis magamat hibáztathatom...

– emlékezett vissza Solksjaer aktív pályafutásának legfontosabb mérkőzésére. A sikerrel Sir Alex Ferguson együttese triplázott, amelyre addig és azóta sem volt példa a klub történetében.

A folytatásban az MU és a Premier League iránti szerelme szemernyit sem változott, ám sérülései és a posztjára érkező riválisok – mint például Ruud van Nistelrooy – meggátolták abban, hogy valaha is a manchesteriek első számú támadója legyen. Ő azonban elfogadta a másodhegedűs szerepet, ha kellett kezdőként, ha kellett csereként hozta ki magából a maximumot, ezt a mentalitást pedig nemcsak az Old Trafford, hanem a világ futballja is a szívébe zárta.

Solskjaer 2007. augusztusában jelentette be a visszavonulását a profi futballtól, hatszoros angol bajnokként és kétszeres FA Kupa-győztesként. Az ominózus BL-trófea mellett a klubvilágbajnokságot, valamint kétszer az angol szuperkupát is megnyerte a Vörös Ördögökkel.

Természetesen a norvég válogatott is számított rá, összesen 67 alkalommal ölthette magára a címeres mezt. 23-szor volt eredményes, megjárta az 1998-as világbajnokságot és a 2000-es Európa-bajnokságot, Tore André Flóval pedig sokak szerint minden idők legjobb csatárpárosát alkotta az északi nemzet alakulatban.

Rémálommá vált az álommunka

Solskjaer már játékosként is elemezte a riválisokat, ha csereként számítottak rá, mindig az aktuális ellenfél védelmét és annak gyengeségeit figyelte, amelyet aztán számtalanszor kihasznált. Hosszan tartó sérülései során az MU lehetőséget biztosított a számára, hogy képezze magát, ezzel pedig örömmel élt, visszavonulása után ugyanis egyértelműen edzősködni akart. Ferguson mellett kóstolhatott bele a szakma rejtelmeibe, majd 2008-ban az MU tartalékcsapatának vezetőedzője lett, 2009-ben pedig a norvég válogatott kispadját is felajánlották neki, ám tapasztalatlanságára hivatkozva visszautasította.

Kétezertizenegyben egykori klubja, a Molde menedzsere lett, amellyel első szezonjában megnyerte a bajnokságot. Nyáron az Aston Villa szerette volna visszacsábítani a PL-be, ám nem élt a lehetőséggel, leginkább a Norvégiába visszaköltöző családja miatt. A Moldét a következő szezonban sem lehetett letaszítani az élvonal trónjáról, a harmadik idényt viszont csak a hatodik helyen zárta az alakulat, a kupát azonban megnyerte.

Kétezertizennégy januárjában a Cardiff City nevezte ki, amelynek voltak ugyan fellángolásai, végül utolsó lett a bajnokságban, és kiesett a Championshipbe. Mivel a walesiek a másodosztályt is gyengén kezdték, Solskjaer szeptemberben távozott, ősszel pedig visszatért a Moldéhez. Egy hatodik és két második helyet tudott felmutatni, ami viszont a helyezéseknél is fontosabb: 

Kétezertizennyolc decemberében aztán beteljesült az álma: az elbocsájtott José Mourinhót követően szeretett angol klubja, a Manchester United menedzsere lett. A debütálás tökéletesen sikerült, éppen korábbi csapatát, a Cardiffot ütötte ki a MU 5–1-re, Sir Alex Ferguson 2013-as visszavonulását követően ez volt az első alkalom, hogy a vörösök legalább ötször voltak eredményesek a bajnokságban. Akik a következő négy találkozót is behúzták, így Solskjaer a legendás Matt Busby után az első menedzser lett, aki öt sikerrel kezdett a klub kispadján. Bár eredetileg az volt a terv, hogy csak „tűzoltónak” érkezik és tavasszal visszatér a Moldéhoz, a sikerek hatására a United bizalmat szavazott neki egy hároméves szerződés formájában. A szezont a hatodik helyen zárta a csapat, a következőt viszont már harmadikként – elsősorban a télen igazolt Bruno Fernandesnek köszönhetően, akiből Ole az első pillanattól kezdve kihozta a maximumot és tökéletesen illett az elképzeléseibe.

Bár a 2020–21-es idényben a rajtnál beragadt a csapat, végül ez lett Solskjaer legsikeresebb évada: 

A két ezüstérem szerződéshosszabbítást ért a norvégnak, újabb három évre kötelezte el magát, miközben a csapattal klubrekordot állított fel: 29 idegenbeli mérkőzésen maradt veretlen. Októberben a Leicester elleni 4–2-es kudarc vetett véget a bravúros sorozatnak, onnantól pedig elindult a lejtőn a csapat. A Liverpool például az Old Traffordon rúgott egy ötöst, és miután november 20-án a Watford is simán, 4–1-re verte a manchesterieket, a vezetőség a gyenge szereplés miatt elbocsájtotta.

Azóta bár több alakulatnál is felmerült a neve, egyelőre nem vállalt munkát, de egy közelmúltbeli interjúban arról beszélt, hogy hiányzik neki az edzősködés. Így aztán elképzelhető, hogy hamarosan újra láthatjuk őt. Felesége és három gyermeke legnagyobb örömére azonban – a utódok közül ketten szintén futballoznak – az ötvenedik születésnapját még nyugalomban, meccsek és edzések nélkül, együtt ünnepelhetik.

(Borítókép: Ole Gunnar Solskjaer 2019. december 12-én. Fotó: Clive Brunskill / Getty Images)