Március 13-án már hét éve, hogy Verebes József, minden idők egyik legkarizmatikusabb, legnagyobb hatású labdarúgóedzője eltávozott közülünk. A Mágus a Rába ETO-val két, az MTK-VM-mel egy bajnoki címet szerzett, és hat mérkőzés erejéig részese volt a Bp. Honvéd 1993-as aranyérmének. Kétszer volt szövetségi kapitány, 1987-ben és 1993–1994-ben. Győrben Pro Urbe díjat kapott, ahol utca őrzi emlékét, míg 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozat) kitüntetést adományozták Verebesnek.
Aki Verebes Józsefet már csak idős korában ismerte, annak fogalma sem lehet arról, ki volt ez az 1941. március 23-án a Ferencvárosban született ember, aki a nyolcvanas években futballforradalmat csinált Magyarországon, még akkor is, ha nem került be Jonathan Wilson hasonló című bestsellerébe, napjaink divatos futballbibliájába.
Azonban nekünk, mai ötvenes-hatvanasoknak ő, a Mágus jelentette az eseményt, az izgalmat, a rebellis hevületet a magyar futball negyven évvel ezelőtt bizony már menthetetlenül elsekélyesedő, langyosodó pocsolyájában. Talán akkoriban még fel sem fogtuk, mit alkotott Verebes előbb Győrben, majd a Hungária körúton, csak tátott szájjal bámultuk azt a tűzijátékot, amit olyan varázslatok cifráztak, mint 1980. március 22-én a Videotonnal a Ferencváros 5–2-es legyőzése az Üllői úton, az Ózdi Kohász 9–2-es kitömése 1981 decemberében, az újabb Üllői úti diadal, 1982 áprilisában 4–3 a Ferencváros ellen, amivel meglett a Rába ETO bajnoki címe. Nem sokkal később annak a Kaisersleuternnek a 7–0-s megalázása, amely előzőleg döntetlent játszott a spanyolországi vb-re készülő magyar válogatottal, vagy éppen a szállóigévé nemesült bon mot 1991-ből, a Debrecenben dübörgő 7–1-es MTK-VM-henger után: „tudtam, hogy valaki előbb-utóbb beleszalad a késbe”.
Talán még mindig nem fogtuk fel, valahogy úgy lehetünk ezzel, ahogy Csou En-laj, a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke volt, amikor a hetvenes években a franciául jól beszélő államférfit megkérték, mondjon véleményt az 1789-es francia forradalomról. „Sajnálom, de attól tartok, még nem telt el elég idő ahhoz, hogy értékeljem a jelentőségét.”
Verebes József, a közhiedelemmel ellentétben, nem a Haller tér környékén „született”, oda csak a háború után költözött a család. Addig viszont nagyon előkelő helyen laktak, a vár alatt, az Apród utca 1.-ben.
„Jóska nagyszerű futballista volt, én is a Haller téren nőttem fel, ahogy ő, és bár nyolc év volt közöttünk, jól ismertük egymást. Simán NB I-es futballista lehetett volna belőle, de csak három meccs jutott neki a Fradiban. Aztán 30 évesen visszavonult, és edzősködni kezdett” – emlékezett idősebb pályatársára Kiss László, a „Mini Menotti”, aki többször volt Verebes pályaedzője az évek során.
Verebes, az edző első zajos sikereit a Videotonnal érte el. 1979 nyarán került Fehérvárra, Lantos Mihály pályaedzőjeként, de valójában ő volt a vezetőedző, az Aranycsapat balhátvédje csak a nevét adta a mutatványhoz.
Jóskát megelőzte a híre, de amit kaptunk, az még a hírét is felülmúlta – idézte fel egykori mestere alakját Disztl Péter, az akkor 19 éves kapus. – Szédületesen tudott fanatizálni, és szakmailag is nagyon ott volt. Az első közös idényünkből az Üllői úti 5–2-es győzelmünk maradt meg bennem a legélénkebben. Jóska bátran bevetette a fiatalokat, így engem és az öcsémet is, ő nem ismert tekintélyt, se istent, se embert. A rangadó előtt egész héten fanatizált bennünket, és amikor kiküldött minket a pályára a 25 ezer Fradi-drukker elé, csak ennyit mondott:
„a harmadik gólunk után a légy zümmögését is hallani akarom. Uraim, színészek a színpadra!”
És a 34. percben, amikor Szabó Józsi előrevetődve Zsiborás hálójába fejelte a harmadik gólunkat, tényleg lehetett hallani még a légy zümmögését is… Verebes mindkét szezonban (a másodikban már hivatalosan is vezetőedzőként) negyedik lett a Vidivel, egy-egy ponttal lemaradva a dobogóról. Talán még túl fiatalok voltunk a sikerhez. Ma is meggyőződésem, ha Jóska ott marad nálunk, akkor 1982-ben és 1983-ban mi vagyunk a bajnokok, nem a Rába ETO – vallja a legendás kapus. – De a Győr és Horváth Ede elcsábította. Pedig a Videoton is mamutcég volt, csak a mi vezérigazgatónkat, Papp Istvánt nem érdekelte a futball. Emlékeim szerint 1985-ben, amikor döntőt játszottunk az UEFA-kupában, csak egy meccsünket látta. Mindig azt mondta: fiúk, csak ne essenek ki!”
Verebest 1981-ben a Rába ETO hívta. Koltay Gábor: Verebes, a mágus című könyvében így emlékezett az edző:
„Komoly lépés történt abban az évben, mert az egyesület vezetői bementek a vezérhez, Horváth Edéhez, és mondták, ez így nem mehet tovább, valamit tenni kell. (Az előző két idényben 13. és 11. volt a csapat, alig kerülte el a kiesést – a szerk.) Célprémiumot tűzött ki, ami nyilvánvalóan igen erőteljesen motiválta a játékosokat és engem is, mert ha hasonló szituáció maradt volna, akkor nem megyek Győrbe.”
Az 1981–1982-es és az 1982–1983-as diadalmenetet mindenki ismeri, az első idényben 102 gólt rúgtak Szentes Lázárék, akkor ötpontos előnnyel lettek bajnokok. Aztán pár nappal a bajnokság befejezése után a spanyolországi világbajnokságra készülő magyar válogatott, a kezdő tizenegyben egyetlen győri játékos nélkül, kínkeserves 1–1-et játszott edzőmeccsen a Kaiserslauternnel. Szentes a második félidőben szállt be Törőcsik helyére, ő volt az egyetlen győri, aki pályára került Mészöly Kálmán szövetségi kapitány együttesében.
Ez volt június 2-án, aztán eltelt négy nap, és június 6-án a győri stadion 15 ezer nézője előtt a friss bajnok Rába ETO ellenfele a Kaiserslautern volt. A Bundesliga negyedik helyezettje áprilisban az UEFA-kupa elődöntőjében csak az idegenben lőtt kevesebb góllal esett ki, balbekkjüket pedig Andy Brehmének hívták, aki nyolc évvel később a németek vb-címét jelentő gólját szerezte az Argentína elleni döntőben.
Az ETO gólzsákja, a válogatott kerettag Szentes nélkül állt fel, de így is 7–0-ra legázolta a német élcsapatot. Érdemes felidézni Feleki László írását a június 15-i Képes Sportból.
„A győri Rába ETO, a magyar bajnokcsapat 7–0-ra verte meg a legjobb nyugatnémet csapatok egyikét, a Kaiserslautern együttesét. Óriási, és a Mundial lázában nem is eléggé méltányolt siker ez. Nemcsak az ETO, hanem az egész magyar labdarúgás, az egész magyar sport kiemelkedő dicsősége. Ilyen nagy siker volt, amikor az FTC megverte Uruguay válogatottját Uruguayban, és természetesen a 6:3. A győriek sikere különleges körülmények között született meg. A vb-re készülő válogatottunk alig tudott egy döntetlent kicsikarni a Bundesliga egyik erősségétől. Utána nyilatkozta egyik vezető szaktekintélyünk, hogy a Kaiserslautern bemutatta, hogyan áll a labdarúgás nyugati élvonala. Nos, akkor mit mutatott be az ETO, amely fergeteges kilencven perccel lesöpörte a pályáról a nyugatnémeteket? ”
Mielőtt Verebes megérkezett Győrbe, az ETO parkolójában biciklik álltak. Mindenki kerékpárral járt edzésre, senkinek sem volt autója, talán az egy Póczik Józsefet leszámítva.
Verebes egy olyan ócska Zsigulival érkezett meg a csapathoz, hogy az ajtaját madzaggal kellett tartani, nehogy kiessen. Tényleg. Aztán szép lassan mindenkinek lett kocsija, Jóskának egy Fordja – emlékezik „Kampó”, ami Kiss László másik sportági beceneve.
Való igaz, Győrben nem igazán a szocializmus körülményeit idéző premizálási rendszer dívott. Amikor az ETO a ’82-es bajnokság után ’83-ban is csúcsra ért, Verebes benyújtotta a számlát. Ezt így mesélte el Horváth Ede, a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár vezérigazgatója a korabeli Népszabadságban:
„Verebes a bajnokság utolsó mérkőzései előtt, tehát már majdnem a célnál nem volt szemérmes, és benyújtotta a számlát.
Majdnem kenyértörés lett belőle. Valamivel többet kért, mint az addigi fizetése háromszorosa. De én azt mondtam, ennyit nem inflálódott a magyar forint egy év alatt, így hát pontosan ugyanannyi maradt a fizetése, mint eddig volt. Az ő egész évi jövedelme, azzal együtt, hogy már másodszor vitte bajnokságra a csapatot, 450–500 ezer forintot tett ki.”
Magyarországon 1983-ban 4862 forint volt a havi átlagkereset, Verebes tehát az országos átlag tízszeresét kereste meg Győrben, de megérdemelte. A játékosok bére sem sokkal maradt el ettől, Póczik József, a csapat esze például Horváth szerint egy év alatt 300 ezret vitt haza.
„Mielőtt 1984-ben Jóska másodedzője lettem Győrben, minden szabadidőmet a Bayernnél töltöttem Münchenben. Csernai Pál, majd Udo Lattek is folyton arról érdeklődött, ki ez a Verebes. Személyesen nem ismerték, de a híre túljutott az országhatáron – mondja a Mini Menotti. – Jóska félelmetesen olvasta a játékot, mindenre emlékezett a meccsekről, és az elképzeléseit meg is tudta csináltatni a játékosaival.”
Kiss szerint a hollandok, Rinus Michels által tíz évvel korábban bevezetett hullámszerű letámadást, ami egyszerre volt lescsapda is, Verebes a nyolcvanas évek elején a visszatámadással dúsította fel.
Jóska már akkor alkalmazta a gegenpressinget, amikor Jürgen Klopp, akit e visszatámadási forma atyjának tartanak, még általános iskolás volt – mondja Kiss.
Aztán két-két bajnoki cím és második hely, majd egy bronzérem után Verebes elhagyta Győrt. Pro Urbe cím jelezte a nyomát.
Budapesti klubnál kezdett új életet: 1986-ban két forduló elteltével aláírt az MTK-VM-hez. Both Józseffel két vereség volt a mérleg, kieső helyen állt a csapat. Kiss László intézte az ügyletet, az egyik MTK-vezető kérte meg, hogy szóljon Verebesnek. Kiss azonnal kocsiba vágta magát, és lement Verebeshez, aki pont Aszófőn nyaralt. Délután már fenn voltak az MTK Baráti Körben, és Somogyi Jenő szakosztályelnökkel aláírták a szerződést. Az ősz további tizenhárom meccsén 22 pontot gyűjtött a csapat, mindössze négyet vesztett, a Rába ETO-t Győrben 3–1-re verte. Az őszt az élen fejezte be a csapat.
És akkor Döme Zsolt és Verebes István megírta a dalt, a Meglátja, Mester, menni fog! című nótát. Pedig még csak félidőben voltak, senki sem garantálta a végső sikert:
Aztán persze a bajnokság végén is az MTK állt az élen, három pont előnnyel az Újpesti Dózsa előtt. Verebes pedig tagja lett a magyar szövetség (MLSZ) elnökségének. Szűzbeszédében odaszúrt Mezeyéknek: „Mexikóban nem a magyar labdarúgás, hanem a válogatott bukott meg.”
Verebes 1986. december 18-án már szövetségi kapitány lett. Az ottani világot azonban ő sem tudta megváltani. Az első és a második kapitánysága alatt sem, utóbbi az 1993–1994-es időszakra esett. Ami Győrben és az MTK-nál működött, az a nemzetközi porondon már kevésbé.
„Szerintem azért nem, mert a pressinghez, de főleg a gegenpressinghez kondi kell, és a magyar játékosoknak nem volt kondija – véli Kiss, aki Győr után az MTK-VM-nél is Verebes pályaedzője volt. – De ez nem Jóska hibája, ő ösztönös zseni volt, aki folyamatosan képezte magát.”
Olyan zseni, aki életében igazából sohasem kapta meg az őt megillető elismerést. A törpék, akiket a nyolcvanas években móresre tanított, már ha még élnek, még ma is fanyalognak.
Persze, nem mindenki. Nehéz lenne tagadni például, hogy Bognár György edző a Paks élén a Mágus egyenes ági örököse kegyelmet nem kérő és nem adó, az adok-kapokba bárkivel bátran beleálló, látványos, gólgazdag, romantikus futballjával. De nem is gondolnánk, hogy „Bogesz”, az egykori Verebes-kedvenc ezt le akarná tagadni…
Itt lenne az ideje, hogy a Mágusnak helyet szorítsunk a Nagy Magyar Futballedzők Panteonjában.
(Borítókép: Verebes József. Fotó: Németh Ferenc / MTI)