„Bőven negyvenévesnek érzem magam, mert vasárnap legalább tíz évet öregedtem” – kezdte az Indexnek adott élménybeszámolóját Simone Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányának élvonalbeli vízilabdázó fia.

„Szétidegeskedtem magam, édesanyámmal néztük a skótok elleni mérkőzést a Neckarstadionban, és anya még nálam is idegesebb volt. Azt nem mondom, hogy feladtuk volna a reményt, mert apában és a csapatban az utolsó pillanatig bízunk, de valljuk be őszintén, amikor elkezdődött a századik perc, már kevés volt az esély arra, hogy gólt szerzünk.”

Simone Rossi, az OSC kőkemény bekkje, hétfőn a stuttgarti repülőtérről nyilatkozott lapunknak, úton volt Siracusába, ahol korábban az olasz élvonalbeli Ortigiát erősítette, és ahol lakást is bérel. Egyelőre két macska lakik az apartmanban, akik egy fantasztikus automatikus etető- és itatóberendezéssel a gazdi távollétében is teljesen önellátók.

Rettenetes napokon vagyunk túl. Apa, és mi is, anyával. Meg kell mondanom, korábban sohasem láttam ilyennek apát, még akkor sem, amikor három éve a Puskás Arénában az akkori Európa-bajnokságon 3–0-ra kikaptunk Portugáliától. Nem, mert akkor jól játszottunk, még Szoboszlai Dominik nélkül is, és valahogy benne volt a levegőben, hogy szerzünk még pontokat. Most azonban nem ment a csapatnak, főleg Svájc ellen az első félidőben, és ez roppantul bántotta, aggasztotta apát. Láttam rajta, hogy emészti magát, nem érti, miért nem jön ki a befektetett rengeteg munka. Már-már depressziósnak tűnt.

De csak Csoboth Kevin góljáig, illetve a skótok elleni meccs lefújásáig. Akkor mintha átszakadt volna egy gát. Persze, történt azért itt egy és más Csoboth gólján kívül is.

„Barni [Varga Barnabás – a szerk.] sérülése rémületes volt. Hirtelen halotti csend ereszkedett a stadionra, mindenki a legrosszabbtól tartott, én is. Majdnem én is rosszul lettem, amikor láttam, milyen állapotban van Barni. Szerencsére azóta jobban lett, de így is borzalmas pillanatok voltak. A skót szurkolók viszont fantasztikusak voltak, ahogy együtt éreztek velünk és Barnival. Ők a világ legcsodálatosabb futballdrukkerei, már a stadionon kívül is barátkoztak a magyarokkal.”

Aztán jött Csoboth Kevin gólja. És a katarzis.

Ha az imént azt mondtam, apát még sohasem láttam olyan levertnek, mint a Svájc és a Németország elleni meccs után, akkor azt is el kell mondanom, hogy ekkora örömöt, felszabadultságot sem láttam még rajta, mint a vasárnapi meccs lefújásakor. Sok okból kifolyólag is. Egyrészt elkezdték bírálni, hogy miért Gulácsi Péter véd, és nem Dibusz Dénes. Nem beszélve arról, hogy már akkor is megkapta a magáét egyesektől, amikor Csoboth Kevint beválogatta a keretbe. És éppen Kevin mentette meg a válogatottat! Másfelől van itt még valami, amit csak félve mondok ki... Nem beszéltem erről apának, és ő sem mondta nekem, de valahogy benne volt a levegőben, hogyha pont, illetve győzelem nélkül kiesünk, akkor lemond. Ismétlem, nincs rá bizonyítékom, de annyira levert, csalódott, elkeseredett volt, hogy bármit el tudtam képzelni. Ezért is volt nagyon fontos, mondhatni, »életmentő« Csoboth Kevin századik percben lőtt győztes gólja.

(Borítókép: Simone Rossi 2024. március 21-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)