Minden jel arra mutat, a spanyol labdarúgó-válogatott másfél évtized után képes volt szakítani a 2008 és 2012 közti dicsőséghez hasonlót már rég nem hozó tiki-takával. A totális kontroll helyét Luis de la Fuente irányításával a totális futballra való törekvés vette át, melynek a remek passzjáték mellett éppúgy része a káoszteremtés, a letámadás, valamint a cselezés az egy az egy elleni szituációkban. Félreértés ne essék, Rodri és a többi középpályás passzjátékára még most is nagyban épít a „vörös fúria”, ám a brutális mezőnyfölényre való törekvés már nem fojtja meg az ellenféllel együtt a saját futballját is. Mire gondolunk? Mutatjuk!
Előzetesen kevesen tippelték az Európa-bajnokság legnagyobb esélyesei közé. Vagy leginkább senki: konkrétan az Index erősorrendjében közel húsz újságíróból egy sem tette első helyre Luis de la Fuente Nemzetek Ligája-győztes alakulatát. Spanyolország nálunk így is megszerezte az összetettben igencsak előkelő negyedik helyet – a Sky Sportsnál az ötödik, az Opta szuperkomputerének szimulációi alapján összeállított listán 9,6 százalékos valószínűséggel a végső győzelemre, ugyancsak negyedik lett a „vörös fúria”. Ez a helyzet mostanra markánsan megváltozott: Lamine Yamalék négy meccs után favoritnak törtek elő! Nálunk a csoportkört követően – nagy csatában a németekkel – a második helyre ugrottak fel, míg az Optánál (már a Grúzia elleni nyolcaddöntős eredménnyel frissített adatbázis felhasználásával készült szimulációban) 20,03 százalékkal pillanatnyilag a legesélyesebbek a Henri Delaunay-trófea felemelésére.
A szakírók többsége előzetesen – az NL-siker ellenére – egy alakulófélben lévő, a kezdőcsapatában a fiatal tehetségekre talán az ideálisnál jobban építő válogatottként könyvelte el a spanyolt. Amelyben ugyan benne a meglepetés lehetősége, óriási kérdés, hogy konzisztens teljesítményre is képes lesz-e majd. Főleg az Eb egyik halálcsoportjának kikiáltott B jelű kvartettben, Horvátország, Olaszország és Albánia mellett. A rajt azonban remekül sikerült, egy félidő alatt lerendezve a horvátokat (3–0), majd a játék képe alapján egyáltalán nem érdemtelenül bedarálva a címvédő olaszokat (1–0) is (xG: 2,02–0,16; gólszerzési kísérlet: 20–4). A csoportkör végére egyetlen kérdés maradt, biztos továbbjutóként komolyan veszik-e az albánok elleni mérkőzést?! De la Fuente ugyan alaposan felforgatta a kezdőjét – a nagy pihentetésben megbicsakló Portugáliával ellentétben még kapust is cserélt –, de az albánokhoz képest becsült osztálykülönbség (a világranglista 8. helyezettje a 66. ellen) így is kijött (1–0).
A mezőny egyedüli kilencpontos csoportgyőzelme ráadásul – a kétszeri egygólos diadal ellenére is – kifejezetten szórakoztató, a semleges nézők számára is élvezetes játékkal jött össze. Beszédes, a két pelyhes állú szélső, a mindössze 16 esztendős Lamine Yamal a jobb szélen (26 kísérlet/11 sikeres négy meccs után) és a hozzá képest matuzsálem, 21 éves Nico Williams (23/9) vezérletével a csoportkörben meccsenként 25 egy az egy elleni cselszituációt hoztak össze, ami az 1996-os Eb óta nem látott kimagasló szám a La Rojánál. (Egyénekre lebontva pedig a negyedik és hatodik legtöbb a teljes mezőnyben.) Arról már nem is beszélve, mennyire távol áll a 2008-as tornagyőzelemmel elért aranykorszakot meghatározó tiki-takától. S nem ez az egyetlen mutató, mely alapján Spanyolország jelentősen elszakadt a korábban ezer százalékig vele, no meg Josep Guardiola egykori Barcelonájával azonosított stílustól. (Más kérdés, hogy 2010-ben mi mást is játszottak volna a vörös mezesek, hiszen a világbajnoki aranyérmes kezdőjébe heten is a csúcsra járatott katalán együttesből kerültek be...)
A The Analyst részletes elemzésben gyűjtötte össze a csoportkör végén, mi mindenben cáfolt rá a prekoncepciókra a 2022-es világbajnokság után – sikeres utánpótlásedzőből – előlépő De la Fuente és csapata. Ez ugyanis messze nem merül ki annyiban, hogy Yamal és Williams szabadon erőltetheti a párharcokat a két szélen.
A másik hasonlóan szembetűnő elem, a 2002-es vb óta nem látott (52,6 százalék) mélypontra ért labdabirtoklási mutató, az első három meccsen átlagosan 54,4 százalékot értek el. A spanyolok az utóbbi tornákon kétségbeesetten igyekeztek kapaszkodni a totális kontroll gondolatába: Oroszországban 74,7 százalékos tornaátlagot hoztak a vb-n, a 2021-es Eb-n 72,5-öt, a katari mundiálon aztán eszelősnek tűnő 77 százalékot. Az eredmény: két nyolcaddöntős búcsú a vb-ken, meg egy – jóval pozitívabban festő – Európa-bajnoki elődöntő.
Brutális, hogy noha a 2010-es vb-aranyérmet és a 2012-es Eb-ezüstöt szállító Vicente del Bosque arról beszélt már 2014-ben a Bildnek, hogy a „futball nem csak a körömpasszokból áll, a hosszú labdáknak is ugyanúgy megvan a jelentőségük”, (ennek jegyében pedig a honosított Diego Costát be is válogatta a brazil tornára, annak érdekében, legyen kit megjátszani ezekkel a fellőtt passzokkal) sem ő, sem utódjai nem tudtak – De la Fuentéig – az idézettnek érvényt szerezni. Sőt, a totális kontrollra való törekvés eszméje sosem volt annyira hangsúlyos, mint az évekkel Del Bosque után kinevezett Luis Enrique 2019 és 2022 közti (második) regnálása alatt. A nagy tornák történetében mindössze hétszer fordult elő, hogy több mint 900 passzig jutott egy csapat egy meccsen (a 120 perces találkozókat is ide véve) – ezen csapatok mindegyike spanyol válogatott volt. Hétből hatszor Enrique irányításával (2020-ban vagy 2022-ben)!
A törekvés azonban rendkívül hullámzó eredményességgel párosult: a japánok elleni 2–1-es katari vereség alkalmával 1058 átadásig jutottak, később, a Marokkó elleni, tizenegyesekkel elbukott nyolcaddöntőben (0–0) 1019 passzra jutott – írd és mondd – egy kaput eltaláló gólszerzési kísérlete a spanyoloknak...
Az idei tornán viszont már nem labdabirtoklási versenyt, hanem meccset nyernek sorra. A fundamentalizmus feladása pedig példásan kifizetődik: 16 év, 136 meccs után fordult elő először az együttessel, hogy egy mérkőzésen a labdabirtoklása alapján nem játszott összességében mezőnyfölényben. Az igencsak speciális meccsképet hozó, horvátok elleni találkozón 46,7 százalékon zártak Rodriék, a győzelmük mégsem forgott veszélyben (3–0). Nem véletlen, hogy a spanyol sportsajtó sem drámaként, inkább a – rég hiányzó – taktikai nyitottság egyértelmű jeleként értékelte az adatokat. Hát még az olaszok elleni, Riccardo Calafiori öngóljával megnyert csörtén látottakat!
A három évvel ezelőtti Eb-elődöntőben (1–1, tizenegyesekkel 4–2 az olaszoknak) mit sem érő 71 százalékos labdabirtoklást feladva az átmenetekre került át a fókusz: utóbbiban különösen a bal szélső, és összességében is a spanyol csapat szélességét leginkább biztosítani hívatott Marc Cucurella futballja játszotta a főszerepet. Öt sikeres progresszív labdavezetése volt az ellenfél védekező harmadában (az egész tornán 11/10 sikeres, utóbbi a legtöbb a csapatban), 53 passzkísérletéből 52 volt pontos, három kulcspassza volt, és kétszer ő maga került nagy helyzetbe, még ha végül gólt nem is szerzett. Eközben a védekező statisztikái is kiválóak voltak: kétszer tisztázott, három sikeres közbeavatkozása volt, további öt jó szerelés mellé. Mindent egybevéve tíz párharcból nyolcat nyert a földön, fejpárbajai közül háromból kettőből jött ki győztesként.
Nem véletlen, hogy meg is jelentek a mémek, mely szerint a Chelsea elnök-tulajdonosa, Todd Boehly 100 millió fontot sem sajnálna a szerződtetéséért. Apró szépséghiba, hogy már két éve megvásárolták – az elmúlt egy évben pedig főleg a kispadon jegelték Londonban.
Szintén nem volt jellemző a spanyolokra, hogy a magasan és gyorsan visszaszerzett labdáknak köszönhetően hoztak volna össze viszonylag alacsony PPDA-számot (hány átadást enged meg egy csapat az ellenfelének, anélkül, hogy bármilyen védekező akcióval megpróbálná megzavarni a labdakihozatalt és támadásépítést). Ezen az Eb-n a negyedik legjobbak ebben a mutatóban (11,2), Németország (8,8), Ausztria (9) és Portugália (9,7) mögött. Olaszország ellen viszont 14 high turnovers (az ellenfél kapujától mért 35 méteren belül visszanyert labda) is összejött a csapatnak, ami a harmadik legtöbb egy meccsen belül az eddigi 44 találkozón. Ez homlokegyenest szembemegy a tiki-taka filozófiájával, hiszen a kontroll helyett a káoszteremtés alapja. Részben épp előbbi dominanciájára válaszul pörgött fel a 2010-es évek elején a német és angol klubcsapatoknál.
A fentiek bizonyítják, a mindent elnyomó passzjátékon túl is van élet, és ezt már a spanyolok belátják. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a régi jó dolgokból ne maradt volna semmi: a csapat motorja és lelke persze így is a pálya tengelyében keresendő. Rodri kevesebb mint hárommeccsnyi játékperccel a lábában is messze a legtöbb labdaérintéssel bír a spanyoloknál, kereken 300-nál jár. 279 passzkísérletéből 260 volt pontos (93,2 százalékos hatékonyság), ezzel ugyancsak a legjobb a két középhátvéd, Aymeric Laporte (229) és Robin Le Normand (217) előtt. A Manchester City 53-szoros válogatott középpályása még úgyis csak éppen kiszorult a legjobb tízből a teljes mezőnyben, hogy a spanyolok labdabirtoklási mutatója ugyan nagyot javult a Grúzia elleni 4–1-gyel (59,3 százalék), de még így is jelentősen elmarad a portugálokétól (67,7) vagy a németekétől (65,3), így pedig az angol, német, portugál trió játékosaival szemben jelentős lépéshátrányban van.
A The Analyst passztérképéből azonban remekül kirajzolódik az is, míg a szélsők átlagos passzpozíciója jóval előrébb van, mint például a 2010-es világbajnoki csapatban Joan Capdeviláé és Sergio Ramosé volt, addig a csapatot mozgató Rodrié jóval mélyebben van, mint anno Xavi Hernándezé volt. Ez pedig kifejezetten jót tesz az együttes egyensúlyának: a passzok 47 százaléka valósul meg a pálya középső harmadában, 33 százaléka a támadóban, míg a maradék 20 a védekezőben.
A munkamegosztásra sem lehet panasz – szemben a német válogatottal, mely hasonló statisztikai mutatókat hozott az eddigi négy meccsén, ám jóval kiismerhetőbb módon, sokszor egyszerűen csak Toni Kroos egyéni képességeire alapozva. Addig oké, hogy a Krooshoz hasonló poszton szereplő Rodrinál van ugyancsak a legtöbbet a labda, de a csapaton belüli legtöbb támadóharmadba juttatott labdája már Laporte-nak (28, ezzel a teljes mezőnyben 7. legjobb), kulcspassza Yamalnak (11, a 3. legjobb), progresszív átadása Fabián Ruiznak (28, 7. legjobb) van. Utóbbi három mutató legjobb német játékosa kivétel nélkül Kroos, Kroos és... Kroos.
Az eddigi négy meccs alapján a totális kontrollra való törekvést a totális futball iránti vágy vette át a spanyoloknál. Eredményesen: négy meccs után a második legtöbb gól (9) szerepel a csapat neve mellett, miközben összesen egy találatot kapott – Le Normand öngólja volt az Grúzia ellen. Mindezt 8,8-as xG (helyzetminőség-mutató) és 3,0-as xGA (az ellenfelek helyzeteiből következő várható gólszám), összességében a torna jelenlegi legjobb xG-diferenciájával (5,8), megelőzve a németeket (4,9) a vonatkozó rangsorban.
Tették ezt úgy, hogy az ötödik legkevesebb gólszerzési kísérletet (33) hagyták eddig az ellenfeleiknek, melyek közül a negyedik legkevesebb (holtversenyben a franciákkal és a portugálokkal: 9) találta el a kapujukat. Ami szintén a csapatszintű védekezés dicsérete, hogy messze az ilyenkor megszokott 0,10-0,11-es átlag alatti, 0,08-as xG-t engednek egy-egy az ellenfelek által elengedett lövésre/fejesre. Ez jelentősrészt annak is köszönhető, hogy kifejezetten távol tudják tartani őket: a 33 gólszerzési kísérlet átlagban a harmadik legtávolabbról, 20,9 méterről érkezett az Unai Simón (a harmadik csoportmeccsen pedig David Raya) által védett kapura. Utóbbi mutatóban az angolok 21,4 méterrel a legjobbak.
Ezzel együtt sem mondhatjuk, hogy bárki állhatna a spanyol háló előtt: a lövésminőség-mutató (PSxG) alapján Simón 2,5, Raya 0,8 gólt előzött meg a védéseivel (ez ráadásul a tizenegyesektől megtisztított érték, azaz a Bruno Petkoviccsal szemben hárított horvát büntető még benne sincs a bilbaói kapus esetében).
Ami a támadásokat illeti: a 20,5 lövés/meccs, a 7,25 kaput eltaláló kísérlet/meccs ugyancsak a legtöbb a teljes mezőnyben (a grúzok elleni találkozó eszelős 36/13-as mutatójával sikerült megelőzni a németeket).
Az ezekre próbálkozásonként jutó 0,11-es xG is kiemelkedő, a negyedik legjobb, holtversenyben a franciákkal és a portugálokkal. Még ha nincs is olyan jó, mint három éve, amikor átlagosan 1,6 méterrel közelebbről, 0,14-es xG-érték melletti helyzetekből próbálkoztak – viszont harmadával kevesebbszer.
Megannyi mutató bizonyítja, hogy a negyeddöntő slágermeccse valóban a spanyol–német összecsapás lesz. A pillanatnyi forma alapján amolyan előrehozott finálé. Még akkor is, ha arra egyáltalán nincs garancia, hogy a most még gyengélkedő riválisok, Franciaország vagy épp Anglia nem lendül bele a július 14-ei – tényleges – döntőig.
Az viszont már most kijelenthető, De la Fuente kísérlete a tiki-takától való eltávolodásra a spanyol válogatottnál az elmúlt évek legígéretesebb próbálkozása. S talán egyúttal ez lesz a spanyolok legígéretesebb kísérlete is arra, hogy visszaüljenek a kontinens trónjára.
Ha a németeket legyőzik, a 2021-es teljesítményt már egalizálják. Persze ehhez még a rendezőnek is lesz egy-két szava péntek este 18 órától, Stuttgartban.
július 5., péntek, 18 óra, Stuttgart: Spanyolország–Németország
július 5., péntek, 21 óra, Hamburg: Portugália–Franciaország
július 6., szombat, 18 óra, Düsseldorf: Anglia–Svájc
július 6., szombat, 21 óra, Berlin: Hollandia–Törökország
Az elődöntő programja:
július 9., kedd, 21 óra, München: Spanyolország/Németország – Portugália/Franciaország
július 10., szerda, 21 óra, Dortmund: Anglia/Svájc – Hollandia/Törökország
(Borítókép: Fabián Ruiz és a spanyol válogatott csapattársak öröme a Horvátország elleni mérkőzésen. Fotó: Jose Breton / Pics Action / NurPhoto via Getty Images)