Magyarország 44 év szünet után sorozatban immár harmadszor vehetett részt labdarúgó-Európa-bajnokságon. Válogatottunk idei szereplése többször érzelmi hullámvasútra ültette a futballszeretőket, akik hol dühöngtek egy rosszul sikerült félidőt követően, hol mennyei örömöket éltek az utolsó pillanatokban, hol izgatottan számolgattak, szorítottak amúgy számukra érdektelen csapatok meccsein. A szidalmak és dicséretek mellett akarva-akaratlanul tört ki belőlük az összehasonlítás, a legutóbbi három szereplés összevetése.
A felemelt létszám és új lebonyolítási rendszer kedvezett a magyar válogatottnak. A 2016-os Európa-bajnokság mezőnyét 16-ról 24 csapatosra emelte az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA. A selejtezősorozatban addig biztos kijutást eredményező első hely és a pótselejtezőre jogosító második pozíció helyett minden csoportból biztos két résztvevő és egy bizakodó harmadik is örülhetett. Hatalmas segítség volt ez az elmúlt évtizedekben, a világ- és Európa-bajnoki kvalifikációs sorozatokban kivétel nélkül harmadik vagy negyedik helyen végző magyar válogatottnak. Az először Dárdai Pál, majd Bernd Storck által vezetett csapat az első kalapból sorsolt Görögország katasztrofális teljesítményének és utolsó helyének köszönhetően Észak-Írország és Románia mögött ismét a harmadikként végzett.
A pótselejtezőben legyőztük az előzetesen esélyesebbnek tartott Norvégiát, és ezzel elindult egy felejthetetlen utazás. A nagy szerelmek, kapcsolatok terén, új gyermek érkezésekor, bármilyen jelentős pozitív vagy negatív élettörténés esetén mindig a sorban az első a legemlékezetesebb. A legutóbbi, 1972-es Eb-szereplés óta pedig felnőtt több generáció úgy, hogy nem láthatta legjobbjainkat a kontinenstornán. A magyar csapat pedig nemcsak kijutott a franciaországi tornára, hanem erőn felül is teljesített.
A későbbi győztes Portugália, a jóval esélyesebbnek tartott Ausztria és a közel hasonló erősségűnek gondolt Izland előtt csoportelsőként zárt válogatottunk, majd a világsztárokat felvonultató, a világranglistán második Belgium ellen búcsúzott a küzdelmektől. A 2016-os csoportellenfeleink erősségét talán a FIFA-világranglista helyezéseik alapján tudjuk meghatározni és a következő tornákkal összevetni.
A nyolc évvel ezelőtt szembeérkező csapatok átlaghelyezése 18,3 volt a csoportban, Belgiummal kiegészülve 16,75. Ez a szám a 2021-es halálcsoportban 6,3, az idei, 17. Európa-bajnokságon kereken 20.
A negyedik helyről jutott ki, de folyamatosan fejlődött csapatunk. A számokkal is alátámasztottan a legnehezebb feladatunk a 2020-as, de a vírushelyzet okán 2021-ben megrendezett tornán volt. A kijutásunkhoz már jóval több matek és szerencse is kellett, hiszen a hagyományokhoz hűen ezúttal Horvátország, Wales és Szlovákia mögött a negyedik pozícióban zárt a selejtezőkörben a magyar csapat. Azonban a 2020-as Nemzetek Ligája-szereplés és egy szabálymódosítás újabb kvalifikációs lehetőséget kínált legjobbjainknak, amellyel Loic Nego és Szoboszlai Dominik utolsó perces góljaival élt is Marco Rossi csapata.
A folyamatos fejlődés, a Nemzetek Ligájában való egyre feljebb kerülés, polcváltás pedig újra és újra jobb pozíciókat eredményezett a sorsolásoknál. Ennek köszönhetően a 2024-es Európa-bajnokságra való kijutáshoz, elkerülve a top csapatokat, egy könnyebb csoportot abszolvált veretlenül csapatunk, egyenes úton jegyet váltva Németországba.
A csoportelsőség és az épített 14 mérkőzéses sorozat azonban nagyon sok fejet elcsavart. Elvárás lett az, ami eddig csoda volt, kötelező, aminél eddig pezsgőket bontottunk. Azonban ha valaki vette a fáradságot, és alaposabban megnézte a sikerek hátterét, egyből óvatosabban tudta kezelni ezeket az eredményeket. A veretlenségi sorozatot megelőző utolsó vereségünket egy top csapat ellen szenvedtük el. 2022. szeptember 26-án Olaszország nyert a Puskás Arénában. Az írek elleni idei vereségig játszottunk Luxemburg, Görögország, Bulgária, Montenegró, Litvánia, Szerbia, Észtország, Csehország, Törökország és Koszovó ellen. Minden csapat mögöttünk áll a világranglistán, átlagos helyezésük 76,2. Természetesen hatalmas tett és eredmény, hogy eljutottunk odáig, hogy a velünk egy szinten lévő és gyengébbnek gondolt csapatokat már magabiztosan meg tudjuk verni, fordítani tudunk ellenük, de ez nem azt jelenti, hogy százalékosan nekünk van nagyobb esélyünk jobb csapatokkal szemben is.
Egy svájci vagy egy német csapat elleni győzelem ugyanúgy a csoda kategóriája még, abszolút nem elvárás. A média, a szövetség képviselőinek és egy-egy játékosnak a kommunikációja pedig ezen a ponton elrugaszkodott a valóságtól. Egy olyan szintre emelték a szurkolói elvárásokat, ahonnan csak zuhanni lehetett. Lefelé. Egy Svájc elleni győzelem már tök normális, az elmúlt időszakban egyszer-kétszer megtréfált Németország elleni döntetlen pedig abszolút papírformának tűnt a nyilatkozatok, leírtak alapján. Innen megközelítve valóban elődöntőt kellett volna játszani Gulácsi Péteréknek.
A felfokozott várakozások pedig a válogatott mellett dolgozók értékítéletén is csavartak egy hangyányit. Legalábbis más magyarázatot nehéz találni arra, hogy miért olyan ellenfelek ellen készültünk az Eb-re, akik ellen vagy hasonló mértékben, vagy jóval többet volt nálunk a labda, erősségük és játékuk meg sem közelítette csoportellenfeleinkét. A pályán mutatott játékunkat pedig végképp nem. Mi ér többet? Egy veretlenségi sorozat, egy jó hangulat fenntartása, vagy a felkészülés olyan meccsekre, amelyek a tornán is várnak ránk.
Hamar rájött Marco Rossi, hogy a perchiányos játékosok szerepeltetése túl nagy rizikó. Marco Rossinak igen fontos a minden kockázatot kerülő biztonság – és a bizalom. Bízni azokban, akik eddig elkísérték az úton, akikre mindig számíthatott. Azonban az hamar bebizonyosodott, hogy azt a három embert, akiben bár bízott, de szinte nulla játékperccel érkeztek a válogatott edzőtáborába, nem a legjobb ötlet egyszerre pályára küldeni. Pláne egy ellenünk nyomást gyakorló ellenféllel szemben, ahol az érkező és elkerülhetetlen fáradtsággal karöltve jönnek a hibák is. A biztonságot pedig a választott, megszokott taktika is visszatükrözte.
Svájc ellen is óvatosan, fegyelmezetten, a saját térfelünkre visszaállva, átadva a kezdeményezés jogát kezdtünk. Többeknek déjá vu érzése lehetett, mintha 2021-et írnánk újra, és Budapesten játszanánk a legjobb csapatok ellen. Igen ám, de nekünk nem ezt ígérték! A folyamatos nyomozás mellett csak vártunk arra, hogy ellenfelünk hibázzon, legyen már végre egy eladott labdája, hogy lássunk végre valamit az elöl lévő három sztárjátékosunk képességeiből. Nem láttunk, a magyar csapat csak ötször tévedt az ellenfél tizenhatosán belülre.
Svájc ereje, eddig mutatott játéka, a játékosaiban rejlő minőségi különbség igényelte ezt a tiszteletet, akár még ezt a taktikát és játékfelfogást is. Azonban ha ez így van, és a következő játéknapon egy még erősebb ellenfél várt ránk, akkor miért nem ezt gyakoroltuk az edzőmeccseken?
A Rossi-éra barátságos mérkőzéseit vizsgálva gyors és egyértelmű választ kaphatunk erre a kérdésre. Az olasz szövetségi kapitány hatéves időszaka alatt egyetlen olyan felkészülési mérkőzés szerepelt a válogatott eseménynaptárában, amely egy akkori top csapatot, világranglistán jóval előrébb álló válogatottat sodort az utunkba. Ez a döntés azonban más szinten született az MLSZ-székházban. Erre a találkozóra 2019 novemberében került sor: a Puskás Aréna megnyitójára – hosszú keresgélést követően – Uruguay legjobbjait sikerült Budapestre csábítani, vereség lett a vége.
Az út egészét vizsgálva egyértelmű a fejlődés. Az elmúlt hat év fejlődési ívét azonban nem törte meg az Európa-bajnoki szereplés. A számtalan élmény, a Nemzetek Ligája-győzelmek, a második tíz mérkőzést is felülmúló veretlenségi sorozat, a csoportelsőként való kijutás és a számokkal is alátámasztható előrelépés már nem csak kommunikációs síkon teszi szerethetővé ezt a csapatot. Valóban lehet rajongani érte, tényleg lehet már abban reménykedni, hogy folyamatos résztvevői lehetünk nagy tornáknak, hogy a velünk egy szinten lévőket is legyőzzük, és a legnagyobbaknak is megnehezíthetjük a dolgát. Azonban elvárásként kezelni azt, hogy meg is verjük őket nagy tornákon, nem lehet. Ha csak az idei Eb-t vesszük alapul, és azokat a csoportmeccseket, ahol még volt tétje mindkét csapatnak, akkor azt láthatjuk, hogy egyetlen igazán nagy meglepetés született: Szlovákia legyőzte a jobb és erősebb Belgiumot. Ez az arány pedig általánosságban jellemző tétmeccseken: tízből egyszer sikerülhet bravúrt elérni, de ismétlődő evidenciaként tekinteni rá abszurd.
A három Európa-bajnoki teljesítményt összehasonlítva érdekes adatokra bukkanhatunk. A legsikeresebb szereplés az eredményeken túl statisztikailag is a 2016-os franciaországi torna: az átlagos labdabirtoklásunk 53,5 százalék volt, ez a mutató a hatodik legjobb volt az összes csapat közül. Sikerült 53 helyzetet is kialakítanunk (11. legjobb a tornán), és 23 kaput eltaláló lövésünk volt (6. legjobb mutató). Mindezek mellett 86 százalékos passzhatékonysággal zártunk, ami a 8. legjobb eredmény, de a többi mutatónk is erősen a középmezőnybe húz. A cselek, védekezésben a labdavisszaszerzések és sikeres szerelések terén is jól teljesítettünk úgy, hogy mindösszesen hárman érkezett top bajnokságból és 12 játékos képviselte az NB I-et a keretben.
| Magyar Eb-mutatók | |||||
| 2016 | 4 | 16,75 | 53,5 | 53 | 23 |
| 2021 | 3 | 6,3 | 34,7 | 18 | 10 |
| 2024 | 3 | 20 | 41,3 | 30 | 10 |
1. oszlop: évszám; 2. oszlop: mérkőzés (ellenfél); 3. oszlop: ellenfeleink világranglistás átlaghelyezése; 4. oszlop: labdabirtoklás; 5. oszlop: kapura lövési kísérlet; 6. oszlop: kaput eltaláló lövés
Az előző Eb-n majdnem minden mutatóban sereghajtók voltunk, mégis szeretni tudtuk. 2021-ben sok mutató terén a 24., utolsó helyen végzett csapatunk, mégis hatalmas csodaként, megszépült emlékként marad emlékezetünkben a hazai környezetben és Németországban szerzett két pont, a müncheni mérkőzés 84. percéig megtartott továbbjutási esély. Pedig alig volt nálunk a labda, mérkőzésenként átlagban csak hat helyzetig, helyzetecskéig jutottunk, viszont ezt jó hatékonysággal kezeltük. A 3,3 átlagos kaput eltaláló lövés azért nagy szám, mert ezúttal a világranglista helyezések alapján legkönnyebbnek ítélt csoportban is pont ugyanennyivel végeztünk.
Csak Szerbia szerzett kevesebb találatot nálunk, a harminc kialakított helyzetünknél csak a szerbek és Skócia dolgozott ki kevesebbet, és ezúttal védekezésben sem tudtunk olyan mutatókat hozni, mint korábban. Mielőtt bárki azonnal ragasztaná is a bélyeget, hogy ez volt akkor a legrosszabb szereplésünk, inkább mondjuk úgy: ez volt az első reális szereplésünk.
Bár nehéz elfogadni, ez volt az első olyan torna, ahol a magyar válogatott nem számított felülteljesítőnek. Először fordult elő, hogy nem a csodáról kell hosszú, de visszafogott elemzéseket írni, hanem arról, ahol valójában tartunk. Marco Rossi nem mondhatja ki, hogy de kérem szépen, nekem közel sincsenek olyan minőségű labdarúgóim, mint Murat Yakinnak, Julian Nagelsmannak, vagy akár a skót szövetségi kapitánynak, Steve Clarke-nak. Hasonlítsák már össze a keretben szereplők csapatait, azok minőségét és a játékperceket. Pedig lehet, hogy ez kellett volna, visszafogottan, továbbra is két lábbal a talajon állva nyilatkozni az esélyeinkről.
Örüljünk azonban annak, hogy újra megmérettethettünk, hogy újra ott lehettünk egy nagy tornán, hogy szurkolhattuk, izgulhattunk, és elkísérhettük ezt a csapatot ezen az úton. Válogatottunk továbbra is ugyanaz a fejlődő csapat, ami az Európa-bajnokság előtt volt. Marco Rossi vezetése alatt megháromszorozódott a keret értéke, az ötvenedik hely környékéről a 27. pozícióba lépett előre a világranglistán a csapat, a topligákban szereplő játékosaink száma megduplázódott. Egyszer, először nem jött a csoda. Több is veszett Mohácsnál!
A szerző 24-szeres válogatott labdarúgó, játékosként a Ferencvárossal háromszor, míg a német Kaiserslauternnel egyszer nyert bajnokságot.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: A skót John McGinn és Dárdai Márton 2024. június 23-án. Fotó: Lee Smith / Reuters)