„Mintha valahogy mindenki kicsit pozícióján kívül játszana” – fogalmazta meg a csoportkör végén az angol labdarúgó-válogatott futballjával kapcsolatban Bogdán Ádám, a magyar válogatott és a Liverpool korábbi kapusa a Sportcast epizódjában. A torna előtt egyértelmű favoritnak kikiáltott együttes akkor a Szlovákia elleni nyolcaddöntőre készült – a csoportban egy egygólos győzelemmel és két döntetlennel a háta mögött –, és csak annyi tűnt biztosnak a brit sajtóba kiszivárgott információk alapján, hogy Gareth Southgate szövetségi kapitány változtatásokon töri a fejét.

Törhette is, mert a csapatot elnézve tényleg az lehetett az érzésünk, a kapus, Jordan Pickford, a két középső hátvéd, John Stones és Marc Guéhi, valamint a kissé balra pozicionált hatos, Declan Rice kivételével valahogy senki sincs igazán olyan szerepkörben, ahol a legfőbb erősségeit meg tudná csillogtatni. Mire elértünk a Hollandia elleni elődöntőig, az összkép jelentősen megváltozott, az oranje elleni meccs első félidei futballja pedig sokkal inkább emlékeztetett mindenkit az angolokkal szemben előzetesen elvárt teljesítményre és játékra, mint bármi más azelőtt. No de mi változott mérkőzésről mérkőzésre Southgate taktikájában és a pályán lévő, csak minimálisan átalakított kezdő tizenegy tagjainak felfogásában? 

A minimális – ráadásul egyetlen nem eltiltás miatti – személyi változás, hogy a formán és posztján kívül is futballozó Trent Alexander-Arnoldot Southgate torna közben ki merte venni az együtteséből. A helyén előbb Conor Gallaghert (aki így a Chelsea-ben megszokott posztjától került hátrébb), majd második próbálkozásra már a Manchester United tinijét, a bő keretbe is kisebb meglepetésre bekerült Kobbie Mainoót kipróbálva.

Utóbbi az első két csoportmeccsen hat percet kapott, az azóta lejátszott négy találkozón már 297-et, az egyenes kieséses szakaszban pedig minden találkozón kezdett. Okkal, Rice-t kiegészítve meghozta azt a stabilitást a középpálya közepén, amire a többi változtatást már nyugodtan építhette Southgate: 90 perces átlagokat tekintve az angol csapat legtöbbet (79,8) és legpontosabban passzoló (93,9 százalék) futballistája lett. Ráadásul a középhosszúnak számító, 14 és 28 méter közti átadásokban a leginkább kiemelkedő, passzai több mint fele (41,9) ilyen labda, 96,1 százalékos, kiváló pontosság mellett. Ezzel sem Gallagher, sem Alexander-Arnold nem tudott versenyezni, miközben a védekező feladatokat sem blicceli el a manchesteri tini: még az eleve védekezőbb feladatkört kapó Rice-nál is több, 3,64 visszaszerzett labdája van 90 percenként. 

Anglia a torna elején a 4–2–3–1-es alapfelállást használta, de labdás fázisoknál, főleg az ellenfél térfelén ez a struktúra sokkal jobban hasonlított egy 3–6–1-re. A támadásépítések közben kellett leginkább újragondolni a játékosok pozícióit a Rice–Mainoo-páros körül. Ez végül az első ránézésre minimális különbséget jelentő, mégis, a támadószekcióban lényegében minden sztárt az eredeti, klubjában betöltött pozíciójához sokkal közelebb segítő 3–4–2–1-gyel valósult meg. 

Utóbbinak köszönhetően a csapat szélessége megmaradt – a profi pályafutása legelején az Arsenalban szélső védőt és szárnyvédőt is játszó Bukayo Saka a jobb, a jobblábasként továbbra is a bal szélen kissé idegenül mozgó, de a védekező feladatait remekül ellátó Kieran Trippier a másik oldalon biztosította ezt. Mainoo és Rice előtt pedig a két félterületben jobb és bal oldali nyolcasként végre nem egymás elől elszipkázva a területet próbálta meg kibontakoztatni egyéni kvalitásait a La Liga-szezon legjobb játékosának választott Jude Bellingham és a Premier League-idény MVP-je, Phil Foden. 

Az első csoportmeccseken még Bellinghamé volt a pálya centruma, Saka az Arsenalban megszokott helyén, a középpálya jobb szélén, amolyan háromnegyedes támadóként, az ellenfél középpályás és védelmi vonala között valahol félúton, Foden a bal szélen, hasonló magasságból és pozícióból indult labdás fázisoknál. Ezzel Foden került talán a legnehezebb helyzetbe, hiszen ballábasként a klubszezonban sokszor abból élt – osztott ki gólpasszt, szerzett gólt –, hogy a City támadósorának jobb oldaláról befelé húzódva a jobb oldali félterületben játszotta meg és/vagy tovább a labdát. A 2023–2024-es szezonban a tizenhatoson kívülről szerzett hat góljából öt is innen született, az egyetlen kivétel egy a pálya tengelyétől balról megítélt szabadrúgás volt... Az egyetlen logikus érv amellett, hogy a bal szélen szerepeljen, pusztán a háta mögé kényszerült bal oldali védő, Trippier jobblábassága lehetett, a reménybeli elképzelés, hogy így legalább Fodennek lesz esélye arról a szélről klasszikus beíveléseket adni Harry Kane és a többi, az öt és feles környékére húzódó társ irányába. Ez azonban nem valósult meg. 

Foden – és az angol válogatott – problémáit támadáskor csak fokozta, hogy a középpályára rendszeresen visszalépő, védekezésben az úgynevezett triggerek, presszingpontok felismerésében kulcsszereppel bíró Kane is rendre balra szokott húzódni – jobblábasként innen van több esélye azonnal kapu felé fordulni –, illetve Trippier is a bal oldali félterület felé (befelé) szokott mozogni a vonaltól. Ha ez nem lenne elég, a pálya centrumából Bellingham is sokszor balra mozgott Szlovákia és Dánia ellen, így a négyesük rendkívül túltelítette az említett területet, ami egymás zavarásához, összességében pedig hasztalan káoszhoz vezetett.  

Kane labdás játékánál egyébként érződik, valóban nem lehet százszázalékos állapotban. Még soha, egyetlen nagy tornáján sem volt ilyen keveset játékban labdával (27,7 labdaérintés per 90 perc). Ugyanakkor a védekezőmunkájára így sem lehet panasz, az elődöntő előtt 503 nyomásgyakorlási kísérlete volt az ellenfelekkel szemben, ami a teljes Eb-mezőnyben a legtöbb. 

A 3–4–2–1 Kane-től kevesebb visszalépést követelt meg, így jobban beoszthatta magát hátproblémái mellett. De ami ennél is fontosabb: Foden átkerülhetett a jobb oldali nyolcas helyére, Bellingham pedig a neki sokkal jobban fekvő bal oldaliéba. Érdekes megfigyelni Saka helyezkedését is, aki bár papíron szárnyvédő, a pályán elfoglalt átlagos pozíciója sokszor még a Bellingham–Foden-kettősénél is magasabb. Mindez némi sebezhetőséget feltételezne az angol védelem jobb oldalán, de ezt többnyire Kyle Walker jó helyezkedéssel, valamint a csapat bal szélének tolódása (labda nélkül Trippier visszalép negyedik védőnek a bal szélen, középen pedig Guéhi és Stones lényegében négyvédős rendszernek megfelelően osztja fel a védendő területet egymás között középen) szépen kompenzálja. 

Maradva a támadójátéknál, nem véletlen, hogy az egyenes kieséses szakaszra megváltozott a csapat szélek közti egyensúlya is: míg a csoportkörben a pálya tengelyétől balra esett a labdaérintések többsége, az ellenfél kapujáig jutó akciók nagyobbrészt mégis a jobb szélen – Walker és Saka oldalán – futottak végig (a szerbek és a dánok elleni gól, azaz mindkét, a csoportkörben született angol gól jobbról érkező centerezésből született), addig az Opta adatai szerint Svájc és Hollandia ellen már csaknem kiegyenlítődött a két szélen vezetett (és kapuig is jutó) angol akciók száma. 

Brit sajtóbeszámolókból tudjuk, hogy Southgate és stábja alaposan megszenvedett a kerettagok fizikai állapotával. Sokan teljesen kifacsarva, a csúcsteljesítményüktől messze elmaradva érkeztek meg az Eb-t felvezető edzőtáborba, sőt Németországba is. Ennek fényében belegondolni is rémisztő lehet, milyen állapotban lehettek azok a játékosok, akik a május közepén kihirdetett extra bő, 33 fős keretből még a 26 futballistából álló végső listára sem tudtak felkerülni. Ám az elődöntő környékére az angolok mind fizikumban, mind játékban megérkeztek nagyjából arra a szintre, amit előzetesen vártak tőlük. 

Erre pedig szükségük is volt ahhoz, hogy Spanyolország ellen ne csak a jó szerencsében reménykedhessenek a 90 perc túlélését illetően, hanem reális esélyük is legyen az ezen a tornán – számok alapján és szemre is – az egyik legkomplexebb, legjobb támadófutballt bemutató vörös fúriával szemben. 

Merészség vagy sem, kijelenthetjük, Anglia az elődöntőig jelentősrészt túlélőtaktikával jutott el. A játék minden szegmensében igyekezett minimalizálni a kockázatot: támadni nem tudott hatékonyan, hát legalább arról gondoskodott, hogy az ellenfél se tudjon. Beszédes, az egész tornán az angolok vívták a legkevesebb védekező párharcot. Southgate-ék egyik legfőbb módszere ezek kivédésére a labdajáratás volt. Az angol labdarúgó-válogatott 1980 óta csupán két nagy tornán birtokolta a mostani 58,2 százalékos átlagnál is többet a labdát (az egyik 2022-ben a katari vb-n ugyancsak Southgate irányítása mellett történt). 

Ám a mostani labdajáratás az ellenfél kapujától mért átlagos távolságot tekintve hátrébb valósul meg. A számok olyan téren csalókák, hogy a labda Katarban picivel több mint 10 kilométernyi passzutat járt be angol lábakon meccsenként, itt meg 9400-at, ehhez képest a 3022 méterről 2711-re visszaeső progresszív méterek száma nem is olyan jelentős különbség (29,92 százalékról 28,79), de az már jelentős eltérés, hogy ezen progresszív méterek (és passzok) sokkal nagyobb arányban a védekező emberek, Stones, Guéhi, Walker, esetenként Rice és Mainoo hosszú labdáiból, íveléseiből jön össze, nem pedig a földön végigvitt rövidebb passzokból álló, az ember szemének jobban eső, a klubfutballban a nagycsapatok részéről sokszor már alapnak tekintett labdakihozatalokból. 

Az egész tornát sokszor érte az a kritika, hogy az igazán nagyok – Spanyolország és a hazai pályán valamilyen szinten mégiscsak a szórakoztató játék kényszerében lévő Németország kivételével (nem véletlen, hogy a világsajtóban közmegegyezés szerint ennek a két csapatnak a negyeddöntőjét tekintik a torna legnívósabb és legszórakoztatóbb meccsének egyaránt, széljegyzetben emlegetve mellette a török–osztrákot) – a kockázatok minimalizálására törekedtek, még akkor is, ha játékerejük alapján nyílt sisakos küzdelemben is jóval esélyesebbek lett volna. Valahogy az egész Eb-t áthatotta az a vágy, mely a győzelemnél erősebben akarta elkerülni a vereséget. Anglia (a meccsein az aktuális ellenféllel közösen hozott 1,62-es xG-átlaggal – egy közepes angol bajnokin egy félidő alatt alakítanak ki ilyen összminőségű helyzeteket a riválisok) pedig messze rászolgált az ilyen jellegű kritikákra. 

Többször emlegetett tény, ha nincs Grúzia és Románia egyaránt bravúros továbbjutása, a nyolcaddöntős mezőny leggyengébb támadóstatisztikáit tudhatta volna magáénak a „háromoroszlános” társaság. Így meg a harmadik leggyengébbet tizenhat együttesből – ami ugyancsak messze nem hízelgő. Csupa-csupa olyan mutatóban, amiben Anglia még most is – az újabb fináléjára készülve – a teljes 2024-es Eb-mezőny alsó harmadában tanyázik. Nézzük is sorra! Meccsenként 0,83-as xG-t, azaz összesített helyzetminőség-mutatót tudhat magáénak, aminél csak a skót, szerb, szlovén, albán négyes búcsúzott korábban gyengébbel – és az olasz válogatott tudott még tizedre azonos eredményt elérni. Csak emlékeztetőként: a címvédő tükörsimán zúgott ki Svájc ellen a nyolcaddöntőben. Az angolok próbálkoztak 90 percre lebontva a hatodik legkevesebb lövéssel és fejessel (9,9), és övék a hatodik legkevesebb, kaput eltaláló gólszerzési kísérlet is (2,7) meccsátlagban. S még csak arról sem beszélhetünk, hogy azért próbálkoztak volna viszonylag keveset, mert igyekeztek mindig a lehető legnagyobb helyzetet megteremteni, akár ziccerben is továbbpasszolták volna a labdát: a kísérleteik idén átlagban már csak 19 méterről érkeztek az ellenfél kapujára (a 8. legtávolabbról a mezőnyben), és csupán a skót lövésekre és fejesekre (0,06) jutott átlagban kisebb xG az angoloknál (0,07). 

Érdemes összevetni az angolok adatait a három évvel ezelőtti – ugyancsak döntőbe jutott – válogatottjukéval. Az az együttes meccsátlagban a gólszerzési kísérletek számában még a mostanitól is elmaradt (8,09), a pontos kísérletek számában (3,52), a próbálkozásaik kaputól mért átlagos távolságában (15,4 méter), az ezekre jutó átlagos xG-értékben (kiemelkedő 0,16) azonban sikerült jelentősen felülmúlni a jelenlegi gárdát – azaz összességében három éve jóval veszélyesebb volt az ellenfelek kapujára a Southgate-együttes.

Méghozzá úgy, hogy nemhogy több teret engedett volna ellenfeleinek a támadásépítéshez, hanem sok szempontból még védekező statisztikáiban is jobb volt a mostaninál! Vagyis egyáltalán nem tűnik igaznak az az előfeltevés, hogy Anglia a kiválóan szervezett védelem érdekében áldozott volna fel jelentős támadópotenciált a futballjában. 

Tény az is, hogy ezen a tornán a meccsenként 8,51, köztük mindössze 2,54 kaput eltaláló, ellenfeleknek engedett lövés vagy fejes a legkevesebbek közé tartozik. A nyolcaddöntőig jutott csapatok között konkrétan a legkevesebb is. Miként az is igaz, hogy a 0,79-es xGA-érték (az ellenfeleik által meccsenként kialakított helyzetek összesített minősége) dicséretes. Ám közel sem világklasszis teljesítmény: Anglia három évvel ezelőtt 0,7-tel lett ezüstérmes, a végső győztes olaszok neve mellett 0,75-ös xGA szerepelt. Hovatovább, Katarban Argentína 0,39-es átlag mellett lett világbajnok, úgy, hogy a franciák elleni finálé hajrája sok-sok mindenről szólt, csak a feszes és jól működő védekezésről nem, így aztán alaposan rontott is az addig vezető hatmeccses úton felépített átlagon. A franciákkal szemben a negyeddöntőben búcsúzó Anglia akkor 0,8-as xGA-val zárt, míg támadásban 1,72-es meccsátlagot dolgozott ki. Azaz mérkőzésenként majdnem megvolt a statisztikusok által a hosszabb távú siker követelményeként meghatározott minimum egygólos xG-diferencia.

Utóbbi azért hangsúlyos, mert egy 30-38 meccsből álló bajnoki klubszezon alatt az alul- és felülteljesítések általában szépen kiegyenlítődnek. A csapatok, még a legjobbak is, 10–15 százalékos xG-túlteljesítésnél többet nem tudnak összehozni, ahogy védekezésben sem megszokott az xGA és a tényleges kapott gólok számában való 15-20 százaléknál nagyobb eltérés. Egy Eb vagy vb persze ilyen szempontból más, a kis meccsszám miatt a véletlennek sokkal nagyobb a szerepe, az esetleges felülteljesítéseket is könnyebb tartani, hat-hét mérkőzésre elhúzni, ha megvan a jó egyéni forma. 

Ám pusztán a szerencsére nem játszhat egyetlen szövetségi kapitány sem. Miként annak sem lenne értelme, hogy Southgate mindössze abban a reményben áldozza fel a jóval direktebb támadójátékot, hogy egy ilyen, a korábbi évek angol teljesítményét így is alulmúló védekezés legyen a „jutalma”. Megspékelve egy egészen minimális – a számítási modell hibahatárán bőven belül eső – 0,03-as xG-különbséggel. Mert ez így pusztán a szerencséről, az esetleges túlélésről szól. 

A folyamatos reménykedésről, hogy Harry Kane előbb-utóbb megvillan, függetlenül a hátproblémáitól. Hogy Jude Bellingham majd a rendes játékidő utolsó pillanataiban ollóz egy védhetetlen gólt. Hogy a tizenegyesek majd megsegítenek. Vagy a cserék egyike, kihasználva a frissességét, húz egy váratlant, valamiképpen lefordul az emberéről a tizenhatoson belül, és egy ritka jól eltalált lövéssel győztes gólt szerez a 91. percben. Ezek mindegyike meg is történt – holott ezek egyike sem olyan játékelem, amelyre tudatosan lehet készülni, amire egy komplett meccstervet fel lehet építeni. 

De kaptak egy olyan ágat Szlovéniával, Svájccal és Hollandiával, amin túl lehetett élni ennyivel is – sokszor valóban az elöl futballozó sztárok egyéni képességeinek és villanásainak köszönhetően. No meg annak, hogy a jelek szerint végre megtanultak tizenegyespárbajban is nyerni: Southgate előtt hétből egy, vele azóta háromból két siker a mérleg orosz rulettben.

Spanyolország ellen pedig az angol kapitány már úgy szőhet új meccstervet, hogy a háta mögött hagyott hat Eb-meccsen a kirakós több apró darabkája is a helyére került. A csapat átlagos kondíciója sokkal közelebb van a kívánatoshoz, mint a Szlovákia elleni nyitómeccsen volt. Mainoo tizenkilenc évét meghazudtoló rutinnal tudja mozgatni a középpályán körötte helyezkedő klasszisokat. Foden és Bellingham már nem oltják ki egymást sokszor ugyanazokba a területekben húzódva. Kane pedig nem kell hogy annyit visszalépjen, ott van elöl, és a tizenhatoson belülre játszott labdákkal sokkal jobb arányban megtalálható, mint a csoportkörben volt. S amolyan titkos fegyverként még az is szóba kerülhet, hogy a védelem bal oldalán végre valóban ballábas játékos szerepeljen, a torna közben felépült, Hollandia ellen már egy teljes félidőre bevetett Luke Shaw személyében...

Fogalmazzunk úgy, ez az angol válogatott már sokkal jobban néz ki, mint a negyeddöntőben Svájc ellen készült, kissé lesajnált, az Optánál az élről az esélyességi rangsor harmadik, az Index erősorrendjében a csoportkört megelőző listavezetői pozíciójából egészen a hetedik helyig visszaeső gárda. 

Azóta bizonyították, megtanultak csúnyán (és akár tizenegyesekkel is) nyerni – ez pedig a 2021-es Eb-döntőhöz képest talán a legfontosabb előrelépés, amit egy akkori ezüstérmes, a fináléban tizenegyesekkel alulmaradó csapat tehetett a végső siker reményében. 

Labdarúgó-Európa-bajnokság 2024, döntő:

Spanyolország–Anglia  21.00  (Tv:  M4 Sport, percről percre frissülő szöveges tudósítás az Indexen). 

Berlin, Olimpiai Stadion. V: Letexier (francia)

A várható kezdőcsapatok

Spanyolország: Simón – Carvajal, Le Normand, Laporte, Cucurella – Rodri, Fabián Ruiz – Yamal, Olmo, N. Williams – Morata. Szövetségi kapitány: Luis de la Fuente

Anglia:  Pickford – Walker, Stones, Guéhi – Saka, Mainoo, Rice, Trippier – Foden, Bellingham – Kane.  Szövetségi kapitány:  Gareth Southgate

(Borítókép: Harry Kane öröme a Hollandia elleni siker után. Fotó: Getty Images Hungary)