Magyar idő szerint vasárnap hajnalban kétéves kihagyás után, Las Vegasban visszatér Conor McGregor, az MMA legnagyobb sztárja, méghozzá a könnyűsúly jelenlegi bajnoka, Habib Nurmagomedov ellen.
Ha szikáran szeretnék fogalmazni, akkor ez a lényeg, de hát ki a franc akar szikáran fogalmazni, mikor újságírói és harcművészi felelősségem teljes tudatában állíthatom, hogy tényleg minden idők egyik legnagyobb küzdelme elé nézünk. (A Sport1 közvetíti 4 órától.)
És ez a szuperlatívusz azért sem túlzás vagy aljas indokból elkövetett felhajtás, mert a meccsben – a Mayweather-McGregor-bokszcirkusszal ellentétben - a promóción túl is
potenciálisan minden megvan, amit a harcban szeretni lehet.
Ez a kvintesszenciális MMA, amikor két, totálisan különböző fizikum, kultúra, küzdőstílus és psziché feszül egymásnak. Ebben a cikkben ennek a dinamikának a mélységeiről lesz szó.
A párosítás promóciós szempontból kézenfekvő: Conor McGregor 2016-ban elnyerte a könnyűsúly (ami az MMA-ban 70 kilót jelent) bajnoki övét, majd ugyanúgy kitért a kihívók elől, mint ahogy a 2015-ben meghódított pehelysúlyban, inkább átruccant a profi bokszba, hogy Floyd Mayweatherrel ellen megkeressen százmillió dollárt. Utána – el nem ítélhető módon – néhány hónapot otthon dödökézett kisfiával, és csak 2017 végén kezdett el saját MMA-jövőjén gondolkozni. McGregor helyzete sajátos: valóban a fiatal sportág korszakos egyénisége, de messze nem ő a legnagyobb bunyós. Harminc évesen, viszonylag kevés nagy verést elszenvedve viszont még bőven van ideje arra, hogy ezt is elérje, és MMA-megasztárból MMA-legendává váljon.
Ehhez az első logikus lépés, hogy visszaszerezze azt az övet, amitől inaktivitása miatt megfosztották. A bajnoki cím történetesen egy veretlen dagesztáni (az avar törzsbe tartozó) fiatalember, egy bizonyos Habib Abdulmanapovics Nurmagomedov vitrinjét díszíti. McGregort (és a UFC-t) nem igazán zavarja, hogy a súlycsoport erőviszonyait tekintve az amerikai Tony Fergusonnak kellene megküzdenie Habibbal, hiszen ő volt 2016 után a könnyűsúly ideiglenes bajnoka, és övét sem meccsen, hanem térdsérülés miatt vesztette el.
A promóterek McGregort azonnal a csúcson akarták látni, mert a UFC – különösen amióta négymilliárd dollárt fektettek bele - egyre kevésbé szól magáról a bajnokságról, sokkal inkább a leglátványosabb és legnagyobb nyereséget hozó párosításokról (az ún. superfight-okról). Az állandó kavarás, a sportággal együtt járó sérülések miatt az elmúlt években több súlycsoport is vagy teljesen összekuszálódott (mint a könnyűsúly), vagy a kevéssé sztárolt bunyósok exodusa miatt kiürült (mint a félnehézsúly).
Az ír ráadásul kétéves távollétével valósággal kiéheztette a rajongókat és a promótereket - ne feledjük, minden idők 5 legnézettebb MMA-eseménye közül 4-en ő vívta a főmeccset, ráadásul minden egyes újabb oktagonba lépésével új rekordot dönt. Nem véletlenül címezte neki Dana White a vallomást:
Ő az én Alim, ő az én Tysonom.
És az sem véletlen, hogy a UFC és a szakértők is teljesen biztosak abban, hogy McGregor ezen a hétvégén is újra megdönti a bevételi rekordot, sőt elérheti a küzdősportbizniszben álomhatárnak számító kétmillió előfizetést, ami 50 dolláros árral számolva önmagában is 100 millió dolláros bevételt jelent - amire jön még a Las Vegas-i jegyeladás, a hirdetések és az egyéb extrák.
A jelenlegi és a volt világbajnok összeeresztésén túl a meccsnek extra vonzerőt kölcsönöz a Habib és McGregor közti rivalizálás. A két bunyós 2014-ben még egymást ölelve pózolt, de ahogy McGregor elkezdett kacsingatni a könnyűsúly felé, törvényszerű volt, hogy – elvégre Conor McGregorról van szó - elkezdi majd kóstolgatni a kucsmájával, ázsiai egzotikumával és persze lehengerlő győzelmeivel súlycsoport ikonjának kzámító dagesztánit.
THESE GUYS DO NOT LIKE EACH OTHER !!! #UFC229 #McGregorKhabib pic.twitter.com/Hph1ELl2wR
— Desmond Madden (@DesmondMadden) August 3, 2018
Csakhogy amikor 2017 vége felé nyilvánvalóvá vált, hogy ők ketten hamarosan meg fognak mérkőzni, akkor a pszichológiai hadviselés nagymestereként számon tartott ír két nehézségbe ütközött. Egyrészt
Habib Nurmagomedov egy dagesztáni faszagyerek, akiről lepattan a verbális agresszió.
Az ír eddig bombasztikusságával, a prosztóság már-már kifinomult művészetté való emelésével általában képes volt ellenfelei fejébe mászni. Dustin Porier a meccsük előtt a fogát csikorgatta, hogy "még sosem gyűlöltem ennyire senkit", a brazil favelából jött José Aldo megtört emberként lépett be az oktagonba, hogy "lesz, ami lesz"-alapon vesse magát bele az ír által állított csapdába, Eddie Alvarez sutba vágta az edzői utasításokat, hogy "bizonyítson" az őt a promóció során szardarabként kezelő írnek.
Természetesen mindannyian tudták, hogy McGregor csak játszik velük, és lélekben akarja megtörni őket. Mégis, a rájuk zúduló gyűlölet és becsmérlés puszta intenzitása - amit felerősített a közösségi médiavisszhang, és amire tudatosan rájátszott a UFC rivalizálásokba csimpaszkodó promóciós gépezete -, az állandó felelgetési kényszer monotonitása ugyanúgy felőrölte őket, mint ahogy a tartalom helyett kizárólag a tempóra építő Donald Trump 2016-ban felőrölte a hagyományos médián alapuló nyilvánosságot.
Eddig egyedül az olyan sittes arcok tűntek immunisnak McGregor pszichológiai hadviselésére, mint az Amerika egyik pöcegödréből, Stocktonból származó Nate Diaz vagy az egyszerre dörzsölt, egyszerre faék egyszerűségű Floyd Mayweather.
Habib immunitása más tőről fakad, ő ugyanis olyan közegből jött, ahol a harc a mindennapok valóságához tartozik.
Oké, lehet, hogy kicsit túlmisztifikáljuk a kaukázusi harcoskultúrát meg a szovjet oldschoolt, de Habib tényleg a Föld egyik földrajzilag és politikailag is legembertpróbálóbb vidékének szülöttje, és egy olyan törzsi kultúrát szívott magába, ahol – részben muszlim hatásra – a harcnak, a harcoshoz méltó életnek kiemelkedő szerepe van egy fiú szocializációjában.
Erre rakódik rá az a kiképzés, amit a szovjet hadseregben birkózótudása miatt kiemelt, profi edzőként dolgozó apjától kapott, aki kisgyerekkorától birkózó, majd szambóedzésre hurcolta őt. Habib ráadásul kamaszként bekerült az alvilággal szoros kapcsolatban álló kijevi, majd moszkvai MMA-szcénába, és otthonosan mozog a Ramzan Kadirov-féle politikai gengszterek között is (Habib kétes kapcsolatait egyébként McGregor nem is mulasztotta el a dagesztáni fejéhez vágni a közös sajtótájékoztatójukon).
Egy szó, mint száz: Habib alapvetően szolid, magánakvaló srácnak tűnik, aki háttere és az őt támogató közösségek miatt lélekben megtörhetetlennek tűnik.
Pedig azt nem lehet mondani, hogy McGregor ne ment volna el a határig, sőt azon túl is. Jól mutatja, az ír milyen elképesztő energiákat képes a promózásba fektetni, hogy amikor a tavaszi UFC 223-as gála előtt Habib beszólt McGregor Sancho Panzájának, az orosz származású Artem Lobovnak, akkor az ír felszállt az első Dublinból New Yorkba tartó gépre, csak azért, hogy megtámadja azt a buszt, amin Habib is ott ült, és betörje az ablakát. A szilánokok által okozott sérülések miatt több bunyót is törölni kellett – a dagesztáni sértetlen maradt -, McGregort pedig letartóztatták és bíróság elé citálták. Sokan úgy gondolták, hogy az ír az MMA-karrierjét is kockára tette "indulataival", pedig a heveskedés mögött ugyanúgy hűvös számítás állt, mint korábbi promóciós kampányai esetében: a támadásról készített mobilos felvételek azóta a UFC hivatalos reklámvideóinak elmaradhatatlan részeivé váltak.
Csakhogy az írnek a habib elleni lélektani hadviselésben már önmagát is le kell győznie.
Ugyanis Conor McGregor valójában nem akkora seggfej, mint azt a bunyók felvezetésénél mutatja, az MMA-ban köztudott, hogy a kamerákon kívül, meccsei után nagyon korrekt, alázatos figura. Ez a kettősség mára azt eredményezte, hogy az írnek meccsről-meccsre egyre nagyobb energiákat kell abba fektetnie, hogy rivalizálásai hitelesnek tűnjenek. Ezt nem csak a busztámadásos akció bizonyítja, hanem a Habibbal közösen tartott hivatalos sajtótájékoztatón bemutatott fröcsögés:
Az ilyen promóciós performanszokkal nem csak az a baj, hogy a jó esetben is Headway 1-es szintnél tartó Habib a tizedét nem értette annak, amit a brutális ír akcentussal beszélő McGregor a fejéhez vágott (ezt később konkrétan el is mondta az ESPN-nek), hanem az is, hogy az íren sem látszott az, hogy hinne szavai erejében. Inkább csak letudta a kötelező promóciós köröket.
A valódi ínyencek nem a pénz, a promóció vagy az elnyerhető öv miatt dörzsölik a tenyerüket, hanem mert maga az összecsapás is elképesztő sok technikai és stratégiai érdekességgel kecsegtet.
A legalapvetőbb szinten például azzal, hogy a két harcos az MMA két klasszikus alaptípusát testesíti meg: Conor McGregor a kickbokszost, Habib Nurmagomedov pedig a birkózóst. Ráadásul miközben az MMA-ban egyre több a valódi kevert stílusú harcos, aki állva és földön is jó, addig McGregor és Habib egyaránt híresek arról, hogy csak saját bunyójukat hajlandók vívni, de azt minden ellenfelükre képesek ráerőltetni.
McGregor egész küzdelmét arra hegyezi ki, hogy ellenfelét bal keze (ami fordított felállássú lévén, neki a hátsó) elé csalogassa. Igyekszik az oktagon falához terelgetni az ellent, ahonnan egy idő után szükségszerűen nincs hova menni, és támadni kell. Erre a kezdeményezésre vár az ír, aki állása vagy tartása egészen finom hangsúlyváltásaival képes kitérni, és szinte a támadással azonos ütemben ballal kontrázni. McGregor állása, csípőmunkája, válla, minden ezt a gyors reakciót szolgálja. És bár ütései néha csak elmaszatolt taslinak tűnnek, a tökéletesre csiszolt részletek miatt valójában meghökkentően erősek (arról nem is beszélve, hogy mivel sokszor kontrából üt, ezért az ellenfelei lendülete is hozzáadódik az ütés erejéhez).
A leírás alapján McGregor egydimenziós bunyósnak tűnhet, de ez nincs így. Ugyanis bunyója nem csak azért virtuóz, mert képes egyetlen ütéssel leültetni az ellenfeleit, hanem azért is, mert a forgórúgásoktól a testütéseken át igen komplex arzenált tud bevetni annak érdekében, hogy az ellenfelét kellőképpen megpuhítsa a befejezéshez. Ahogy McGregor állóharc-edzője, Owen Roddy
Az emberek csak azt látják, milyen simán betalál ballal. Pedig minden azon múlik, hogyan éri el azt, hogy az ellenfél besétáljon a hatótávba. És Conor nagyon jó abban, hogy becsalja őket a csapdájába.
Ugyanilyen fontos azon képessége, hogy képes állásban tartani a küzdelmet, azaz piszok nehéz földre vinni. Védekezését ugyanis jóval teste elé tolja ki, messze kinyújtott jobbjával (egyébként igen hosszú kezei vannak, Habibbal szemben vagy 10 centis végtagfölényben lesz) McGregor szinte olvassa ellenfele mozgását, és inkább feladja a hatékony elsőkezes ütéseit (pontosabban kiváltja őket bal lábának szurkálásaival), bevállal néhány ütést, de nem enged senkit abba a távolságba, ahonnan már nehéz lenne kivédeni egy jó birkózó földreviteli kísérleteit. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne földre vinni, de McGregor a hátán fekve is igen aktív, az őt könnyen elfektető Chad Mendest (lényegében az egyetlen klasszis birkózót, akivel szembekerült) például kemény ütésekkel lepte meg, Nate Diaz elleni első meccsének elején pedig az amerikai alól ügyes lábmunkával mászott ki.
Na ez az, ami mindenki szerint kevés lesz.
Ugyanis Habib Nurmagomedov előtt eddig senki nem tudott megállni. A dagesztáni ugyanis vagy lendületes kombinációkkal kerül közel ellenfeleihez, vagy dobáskísérlettel tereli őket az oktagon falához, netán egyszerűen átgyalogol az ütéseken és rúgásokon. És ahogy a fáradhatatlan nyomásgyakorlás eredményeképp fogást talál valakin, onnantól kezdve gyakorlatilag eldőlt a meccs. Ő ugyanis nem egyszerűen földre viszi ellenfeleit, hanem azonnal el is kezdi őket pusztító ütésekkel amortizálni. Ez elég egyszerűnek hangzik, pedig nem az, ugyanis meg kell találni az egyensúlyt az ellenfél földön tartása és az ellenfél ütése között, Habib ebben pedig ugyanolyan virtuóz, mint a nehézsúly egykori klasszisa, a ground and pound úttörője, Fedor Emilianenko.
De a dagesztánit az sem hozza zavarba, hogy ha ha valaki mégis fel tud állni, mert azonnal tapad rájuk, hogy egy újabb szögből találjon fogást, és onnan máris újból a földre rángassa őket. Természetesen ő tartja az egy meccsen (ráadásul nem 5, hanem csak 3 menet alatt) végrehajtott legtöbb földrevitel rekordját:
A földhözverés 21 árnyalatát még nézni is fárasztó. És nem csak fárasztó, hanem frusztráló is. Hiszen míg mondjuk egy állóharcban legalább pár ütést be lehet vinni (még ha nem is büntetlenül),
Habib ellen olyan érzés lehet küzdeni, mint víz alatt futni.
A harcos erejét felőrli a centikért való küzdelem, hogy karjával be tudjon támasztani, hogy mellkasáról levegye a terhelést, hogy fejét elrejtse a felülről érkező ütések elől. De minden ilyen nyereség csak pillanatnyi könnyebbséget hozhat, mert Habib kiválóan olvassa a küzdelmet, és azonnal visszaküldi szabadulni vágyó ellenfelét a rajtmezőre. És ha ez még nem lenne elég, akkor a fizikai tortúra közepette Habib néha barátságosan azt tanácsolja a levegőért kapkodó ellenfelének, hogy "Hé haver, ideje lenne feladni!"
Birkózótudása miatt Habibnak nincs is igazán szüksége kifinomult állóharc-tudásra; amikor Al Iaquinta ellen csak úgy saját szórakoztatásra ütögetett kicsit állva, nem aratott túl nagy sikert. Edzője, Javier Mendez (Habib természetesen már évek óta a tengerentúlon, az American Kickboxing Academy-ben edz) el is mondta, hogy meg sem próbáltak állóharcban felnőni McGregorhoz, de azért készültek arra, hogy Habibnak a meccs jelentős részét állva kell töltenie.
A meccs kimenetelét iszonyú nehéz megtippelni, pont mert két tökéletesen ellentétes, de végletekig letisztult stílus csap össze. Nem arról van szó, hogy a két bunyós kiegyenlített esélyekkel lép az oktagonba, hanem arról, hogy egyik bunyósnak sincs esélye, ha a másik tudja diktálni a küzdelem feltételeit. Firas Zahabinak, Georges Saint-Pierre edzőjének valószínűleg igaza volt, amikor azt latolgatta,
Megtippelhetetlen, hogy a küzdelem kinek a javára dől el, de az biztos, hogy gyorsan el fog dőlni.
Ugyanis vagy McGregor rendíti meg pár találattal az őt kerülgető Habibot, vagy a dagesztáni viszi le az írt, és zúzza szét annyira, hogy az ír már képtelen lesz megtalálni a saját ritmusát és optimális küzdőtávolságát. De azért MMA-ról van szó, szóval fel kell készülni – Donald Rumsfeld egykori amerikai hadügyminiszter örökbecsű bullshitjével szólva – az "ismerős ismeretlenek"-re. McGregor például edzéseken állítólag nagyon jó a földharcban, és a Nate Diaz elleni második meccsén megmutatta, hogy képes a pokol mélyéről is visszatérni egy meccsbe. Habib pedig néha úgy el tudja ültetni a dobásaitól való rettegést az ellenfeleibe, hogy állásból is meglepi őket.
A legnagyobb X-faktor persze az MMA-ban a fogyasztás, a mérleggel való harc néha keményebb, mint maga a küzdelem. Conor csak önmagát kísértetté sanyargatva tudta csak abszolválni a pehelysúlyú 65 kilós) mérlegeléseit, de a 70 kilót kényelmesen tudja hozni. A mindennapokban 80 kilónál is nehezebb Habibnak viszont korábban voltak komoly problémái a 70 kilóval: 2017 márciusában a meccse előtti napon kellett kórházba szállítani a hirtelen súlyvesztés miatt fellépő komplikációk miatt. Tony Ferguson elleni meccsét törölni kellett, hónapig tartó rehabilitációra szorult, és egy időre kegyvesztett lett a súlyproblémák miatti last minute programváltoztatásokat – teljes joggal – gyűlölő UFC-nél. Csakhogy a dagesztáni az elmúlt másfél évben felhagyott a birkózásból megörökölt "Dobjunk le egy hét alatt 10 kilót, mi baj lehet?" gyakorlatával, és ha igazak a hírek, akkor a hajrában már csak 2-3 kilót kell ledobnia.
Utána jöhet McGregor.
Borítókép: Steven Ryan/Getty Images