Torghelle Sándor egyedülálló jelensége a magyar bajnokságnak. Lehet gyűlölni, lehet imádni, de egy dolgot nem lehet eltagadni tőle: hogy hiteles. Nincs ennél nagyobb és ritkább kincs mifelénk.

Itt van nekünk ez az NB I.-nek nevezett kóceráj, ahol csilli-villi ékszerdobozokban, lézengő nézők előtt, államilag agyondotált csapatokban a teljesítményükhöz és eredményeikhez képest agyonfizetett játékosok focizgatnak. Ahol az ifjú tehetségek Európa helyett beérik Felcsúttal, és aki egy kicsit is futballistának tűnik, az valószínűleg már csak levezetni jött ide.

Ehhez képest itt van Torghelle Sándor, akit őszintén lehet szeretni, mert pontosan azt nyújtja, amit ígér. Úgy küzd minden meccsen, mintha most akarná magát eladni a Barcelonába, nem pedig túl lenne egy kudarcokkal kikövezett külföldi karrieren. Régen még röhögtünk rajta, például hogy három évet lehúzott Angliában és Görögországban, és közben egyetlen gólt szerzett, de csak most jövünk rá, hogy mekkora hős volt, miközben őstehetségeink a nyugati próbálkozgatást követően az első adandó alkalommal boldogan térnek vissza sztárfizetésért a langymelegbe.

Torghelle végül úgy tért meg a hét éves kalandozásból az MTK-ba, hogy közben megtanult focizni.

Nem lett tehetségesebb, de amit csinálni próbál, annak a legtöbbször van értelme. Legfeljebb nem sikerül. Tényleg hétről-hétre a vállán viszi a csapatát, persze csak ha épp nincs eltiltva, mert elküldte a bírót az anyjába vagy valakit pofán vert. Pontosan lehet tudni, mire számíthatunk tőle.

Kilencven perc megalkuvás nélküli akarat, rengeteg ütközés, néhány váratlan brillír, aranyat érő felhőfejesek, és harc, harc, harc. 

A kép persze nem teljes, ha kihagyjuk belőle, hogy Torghellén nevetni is lehet. Hogy van a jelenségben valami komikus, ahogy a végtelen igyekezet még limitált képességekkel is varázslót csinál belőle ebben a magyar bajnokságban.

Vagy mikor a sikeres csel után vidám tapsra ragadtatja a közönséget egy suta megoldással.

Hát persze, hogy nem rajta röhögünk ilyenkor valójában, hanem a közegen, beleértve magunkat is, hogy ezt nézzük, és olykor még komolyan is tudjuk venni. De benne legalább van valami őszinteség, amitől nem tűnik annyira szégyellnivalónak a dolog.