Amikor 2015. augusztus hatodikán, vagyis napra pontosan egy évvel az olimpia előtt beszélgettünk a kazanyi világbajnokágon, és élete egyik nagy vágyát, a világcsúcsot már elérte, a másik nagy vágyával, az olimpiai éremmel, arannyal igen óvatosan fogalmazott. Benne volt ebben az, hogy a két előző olimpia nem úgy sikerült, és célszerűbb visszafogottnak lenni?

Az első olimpiám, 15 évesen maga volt a tökély, élveztem minden percét, de Pekingben és főként Londonban már sokkal többet szerettem volna, mint amennyi összejött. Úgy gondoltam, a világcsúcs nagy dolog, egy olimpián viszont lehet rossz napom, amikor a többiek jobbak.

Olvasott újságokat előtte?

Ha a New York Times cikkére gondol, eljutott hozzám, persze. Ebben írták, hogy nem tudják, az önbizalom vagy a Shane-től való félelem hajt-e előre. Ezzel nem tudtak kizökkenteni, csak erősebb lettem tőle. Ha olajat öntenek tűzre, még jobban lángol, nem igaz? A mérgem energiává alakult.

Mert bevallom: nagyon felhúzott, iszonyatosan dühös voltam. De nem lett rossz napom a rosszindulatú cikk ellenére sem.

Az első 400 vegyes után kívülről úgy látszott, teljesen kizárt, hogy rossz napja legyen. A régóta üldözött 400 vegyes világrekordját majdnem elérte ugyanis már az előfutamban.

Rá akartam ijeszteni a spanyol Mireia Belmontéra, és ez eléggé jól sikerült. Tudatni akartam vele, hogy ez az én olimpián lesz. Végig kontrollált úszás volt, meg akartam nyerni az előfutamot. Érzésre 4:31 körüli időre tippeltem, ehelyett három másodperccel jobb volt, az érzéseim nem csalhatatlanok. Azt hittem, káprázik a szemem. Mivel előfutamban még soha senki nem nyert olimpiát, jöhetett a ráhangolódás a döntőre.

Hogy lehet ezt érzelmileg kezelni? Élete álmától már csak egy lépés választotta el, mégis higgadtnak és koncentráltnak kell maradni.

A négy év alatt nagyon sok mindenben fejlődtem, ebben is. Tényleg úgy voltam vele, hogy ez csak egy világbajnokság, nem kell nagy feneket keríteni az első nagy eredménynek. Nem érdekeltek a karikák a pihenőmben, ugyanolyan napi rutin szerint tettük a dolgunkat, mint máskor. Nem nyilatkoztam, csak arra gondoltam, hogy még nincs vége, az első lépés biztató, de a java majd este jön, a döntőben. Nem engedtem közel magamhoz a gondolatokat, a kérdéseket, hogy akkor most mennyit fogok úszni este.

Sokan kombinálhatnak, jósolhatnak, ebből szerettem volna kimaradni, senkit nem meghallani, mert úszni viszont nekem kell.

Azt ellenben elhitettem magammal, hogy a 4:26-ra is képes vagyok, és nem is olyan nagy dolog az.

Ez az idő azonban 2 másodperccel jobb annál a világcsúcsnál, amit a kínai Je-Siven úszott, és amivel 4 éve elkápráztatta a világot. Emlékezetes, gyorsabb volt az utolsó 50-en, mint a férfi győztes amerikai ikon, Ryan Lochte.

Azt tudtam, hogy a gyorson nem fogom tudni megjavítani ezt a csúcsot, amikor eddig már megkíséreltem, a gyorson a világcsúcs vonala hip-hop elhasított mellettem. 3:24-gyel kellett ráfordulnom az utolsó ötvenre, hogy maradjon esélyem a rekorddal szemben. Tudtam, hogy erre képes vagyok. Talán ezért nem volt olyan nagy katarzis, mert csak azt csináltam meg, amire képes vagyok.

Szokta mondogatni magában, hogy 4:26,36?

Nem. Pedig tényleg óriási idő. A korábbi PIN-kódomra is hatással volt, átírtam. Ha valaki azt mondja nekem 10 éve, hogy egyszer ennyi lesz a világcsúcs, minden elismerésem az övé lett volna, mert ehhez tényleg olyan százak kellettek, úgy kellett összerakni a távot, aminek már a kimondása is fájdalmas. De tudatosult bennem, hogy erre képes vagyok. Furcsa lelkiállapot ez. Láttam már egyébként hibákat ebben az úszásban mióta visszanéztem, de nem lesz könnyű javítani rajta. Másnak sem, nekem sem. De az egyértelmű: 1,02 alatt is lehet úszni az utolsó százat. Máris megvan tehát a cél, miben lehet még fejlődni. Ugye milyen egyszerű?

Még egyszer visszakanyarodnék az érzelmi részhez. Első nap teljesült élete vágya, mégsem ugorhatott ki a bőréből, nem engedhette el magát, hiszen még ott volt a többi finálé.

Próbáltam óvatosan átérezni a pillanat nagyságát, hiszen akkor még nem tudhattam, hogy lesz-e még ilyen az életemben. Megfogadtam magamban még régebben, ha én egyszer sikeres leszek az olimpián, utána, ha bemegyek a kajáldába, felállok egy asztalra, és ünnepelni fogok, akármennyien is lesznek ott.

Hajnali két óra már elmúlt, amikor megérkeztem, nem volt már ott senki. Shane biztatott, de nem álltam fel.

Kitettem magam mellé az asztalra, nézegettem egy kicsit, elégedettek voltunk, kaptam egy csomó energiát az aranytól, és már a 100 hátról beszéltünk. Nem volt könnyű elaludni.

És amikor a 100 hátat megnyerte, akkor sem ugrott fel az asztalra?

Végül nem. Már nem csábított annyira a gondolat, mint mikor még csak vágyakoztam egy éremre.

Ahogy a 100 háton ráfordult az utolsó ötvenre, olyan erőt lehetett látni, amit korábban soha. Csodás forduló, remek víz alatti tempók, és megváltozott a hátúszásának a frekvenciája is. Ez kellett a sikerhez?

Sokan mondják, hogy megváltozott, az a helyzet, hogy én még csak így tudok úszni. Sok van még a hátúszásomban, nem hoztam ki belőle mindent. A 200 háton látszott is, hogy van még hová fejlődnöm. A vegyest leúsztam már vagy milliószor, minden rezdülésre tudok reagálni, a háton nincs még meg ez a rutinom. Az utolsó ötvenet elszúrtam a döntőben. Hosszú idő után először pánikba estem. Hiába tudtam, hogy Maya DiRado jönni fog rám, mégsem tudtam kezelni. Az volt bennem, utolér. Nem tudtam elhessegetni ezt a gondolatot. Már majdnem megkapaszkodtam a kötélben.

Mélyre került a csípőm, az utolsó 25 méter már sok minden volt, csak úszás nem. Hadonászás, kapálózás, vergődés. Mindezt izomból. Savasodtam is, éreztem a mozdulataimon. Könnyű savasodni, ha a fej nincs rendben.

Ha nem kerülök mélyre, ha nem ülök bele a vízbe, már akkor egyszerűbb lett volna megnyomnom az utolsó métereket, gyorsabb lehettem volna. Nem sikerült könnyednek maradni.

1996 olimpiai bajnoka, Czene Attila azt mondta már itthon, ha nem úszik a hatodik helyezett 4x200-as váltóban, akkor meglett volna a negyedik arany.

Nem fizikálisan volt sok, inkább mentálisan. Ha nincs a váltó, akkor egy teljes napot pihenni tudtam volna, a medence közelébe sem kellett volna mennem. Az agyam csak a relaxálással lett volna elfoglalva, míg így azzal, hogy kora délután és este is meg kell nyomnom. Váltóban még közvetlenebbül Magyarországért úszik az ember, ezért kihagyhatatlan. Valószínűleg ez is közrejátszott az ezüstben, de szerencsére egy ezüstről beszélünk, nem egy kudarcról. Illetve sok hasznos tapasztalatról.

A harmadik aranyat azért ne hagyjuk ki. Azt mondta, ebben az úszásban, 200 vegyesen volt a legtöbb hiba. Megszámolta már mennyi?

Darabra még nem. Épp a kazanyi vb-n mutattam meg, hogy tudok annál jobban úszni, mint akkor. A hajrá akkor is szoros volt, de megnyugtató. Szép feladat a jövőben a távok összehangolása, és ott van még a 200 pillangó is, amin szeretnék még úszni.

Mikor volt legutóbb bűntudata?

Egy órája körülbelül. (nevet) Állandóan van. Titkolni sem tudnám. Másnak ezt nem kell látnia, de én legbelül tudom, hogy egy edzés közepét vagy végét lehetett volna még jobban csinálni. Szerencsére magas szinten vagyok, nem látványos, ha nem 100 százalékos valami. Ha hiányzik fél százalék, akkor az nekem és Shane-nek szembetűnő csak. Évekkel ezelőtt meggyőződésem volt, hogy ennél jobban már nem lehet edzeni. Aztán az élet, a teljesítményem azt mutatja, mégiscsak lehetett. Ha visszagondolok arra, hogy milyen keveset edzettem még akkor is, amikor Amerikába kerültem, el sem akarom hinni, hogy az is én voltam.

Mikor lett munkafüggő? Hogyan alakul ki ez a függés?

Az élet sok területén vannak munkafüggők, felesleges engem misztifikálni.

Nem olyan pátosszal teli dolog ez, inkább az a kérdés, ki, mihez van szokva. Amikor Shane-nel úgy döntöttünk, hogy van értelme sok munkát beletenni a 2013-as évbe, akkor kezdtek kialakulni ennek a függőségnek a nyomai. És olyannak képzelem én ezt, mint egy spirál. Egyre jobban és jobban mélyül. Már fel sem tűnik, hogy olyan dolgokat is megcsinálok, amikre korábban nehezen lehetett volna rávenni.

Honnan gyűjti a motivációt a mindennapokra? Mindig jókedvű, tényleg élvezi és imádja az úszást, míg például DiRado befejezte az olimpia után. Ön ellenben kínozza magát.

Először is a célokat ki kell tűzni. Ezekért a célokért én tűzbe megyek. Régebben is céltudatos voltam, anyukám is tudna erről mesélni, de nem úgy, ahogy most. Most visszagondolva azt mondom, hogy régebben legfeljebb valami cél lebegett előttem. Ha csak a 2013-as és a mostani önmagamat egymás mellé állítom, ég és föld a különbség. Most betonba vannak öntve a célok, ahogy az odavezető út is. A nagy egészet nem látom nap mint nap. A sok kis részcélt viszont igen, kicsikre bontottuk le, hogy egyszerűbb legyen. Nekem nem tűnik fel, nem borzadok el attól, ha egy nap sokat kell edzenem, mert a nagy egészért akarok küzdeni. Az elveszített időt, az elveszített pénzzel ellentétben nem lehet visszanyerni. Ha kihagyok, ha kényelmesebben dolgoznék, nem tudnám visszanyerni. Most a világ előtt vagyok, de az úszás dinamikusan fejlődik. A többiek előtt is van cél, ők is harcolnak. Ha lazítanék, esélyt adnék nekik.

Nekem egy kemény edzés nem önkínzás, hanem racionalitás.

Hogy a nagy egész, majd 2017. júliusban vagy majd később se okozzon csalódást.

A 2015-ös vb-n megkönnyezte az aranyait. Most nem láttuk elérzékenyülni. Miért?

Másnak is hiányzott? De jó. Nekem is hiányzott. Nem voltam benne biztos, ha egyszer majd olimpiai bajnok leszek, nem sírok reggeltől estig. Nem terveztem úgy tavaly, hogy túlcsordulnak az érzelmeim. Csak úgy jöttek, meghatódtam a világcsúcstól. Most nem. Arra gyanakszom, annyira leblokkolt az agyam, annyira nem hagytam, hogy más megzavarjon, hogy nem tudtam kiadni magamból a meghatottságot. Minden lepattant az agyamról, ami nem odavaló volt. Az érzelmek sem tudtak beférkőzni.

Amikor a versenyek után két nappal azt kérdeztem, melyik volt a legszívhezszólóbb üzenete, amit otthonról kapott, azt mondta, az egyik régi versenytársa azt írta, csak olyan lazán, ahogy annak idején minket vertél.

A világbajnokság, ugye? Olyan laza voltam ezek szerint, mint a kezdetekkor. És ez jó. Most látom, mennyire fontos tulajdonság ez. Rengeteg dicséretet kaptam. Hihetetlen, hogy megváltoztattam sorsokat. Hétköznapi emberek írnak nekem, hogy én adtam nekik a döntő lökést egy nagy elhatározásuknál. Hihetetlen, milyen sokan vannak, akik az elszántságomat látva elszántabbak lesznek és lettek egy szürke és álmos reggelen. Az erőmtől ők is erősebbek lettek, a kitartásom kitartást inspirált. Ennek nagyon örülök.

És hihetetlen, hogy beköltöztem a hétköznapjaikba. Pedig nem is ismerem őket. Sportoló ennél többre nem vágyhat, és nem is kívánhat.

(A fotók egy korábbi Rióban készült interjúnk alkalmával készültek.)