A jövő vadászpilótái előtt semmi sem maradhat rejtve: a gép törzsére szerelt kamerákból érkező videojeleket virtuális sisakokkal dolgozhatják fel, így úgy nézhetnek körbe a pilótafülkében, mintha röntgenszemük lenne. Az újgenerációs sisakokat egyelőre csak tesztelések és gyakorlatok alatt használják, de az F–35-ös gépnél már szériatartozék lesz. Egyesek aggasztónak tartják, hogy a technológia előtérbe, az emberi tényező pedig háttérbe szorul.
Nem a szürke fémpadlót, hanem az alattuk elsuhanó tájat láthatják a Eurofighter Typhoon tesztpilótái, ha lefelé pillantanak a kabinban. Ha egy alattuk szárnyaló ellenséges gépet fedeznek föl, nem kell a repülőgép orrát a célpont irányába fordítani; elég, ha a virtuális sisak fejre csatolt kijelzőjén feltűnő szimbólumot az ellenséges gépre irányítják, és a célpont befogása után máris tüzet nyithatnak rá.
Mindennek az a feltétele, hogy a pilóta a BAE Systems által kifejlesztett virtuális sisakot, a Striker HMSS-t használja. Az Egyesült Királyság védelmi rendszereinek fejlesztésén dolgozó vállalat az AR (augmented reality – kiterjesztett valóság) rendszert használja, mint a videojátékok; az AR a katonai célú felhasználása a haditechnikai gyártók számára manapság az egyik legfontosabb célkitűzés. A BAE Systems képviselője, Alan Jowett szerint a Striker sisak valóságos röntgenszemet biztosít a pilótáknak. A beépített kijelző és a gépre szerelt kamerák segítségével a pilóta úgy nézhet körül, mintha a géptest nem is lenne az útjában, az integrált rendszerrel pedig megjelölheti a feltűnő célpontokat is. A célpont kijelölése után a rendszer kiszámítja annak koordinátáit, és kamerával és fegyverzettel is nyomon követi azt.
A rendszer működtetéséhez szükséges kamerákat a repülőgépek törzsén helyeznék el; ezek vezeték nélküli adatátvitellel továbbítanák a szükséges információkat, közvetlenül a virtuális sisakba. A rendszer figyeli, hogy a pilóta milyen irányba fordítja a fejét, és a szükséges videojelet továbbítja a sisakba, a valós idejű kép pedig azonnal megjelenik a pilóta szeme előtt. Erről a HMD (helmet-mounted display – sisakra illeszthető kijelző) gondoskodik, ami komplexebbé teszi a pilóta és a repülőgép közti kommunikációt.
A HMD lehet a virtuális sisakok új generációja a HUD (head-up display – a műszerfalra szerelt, átlátszó kijelző) után. Ezt az 1970-es években vezették be; a pilóták átlátszó sisakrostélyára vetített kulcsfontosságú adatok – például a magasság, a sebesség és a haladási irány – kijelzése lehetővé tette a vadászpilótáknak, hogy repülés közben a terepre, és ne a pilótafülke műszereire kelljen figyelniük. A HUD-on az ellenséges célpontok is megjelennek, de a célzáshoz a pilótának kellett kormányoznia a gépet, hogy befoghassák az ellenséges repülőgépeket.
A HMD-ket a világ hadseregei a kilencvenes években kezdték el használni, a technológia pedig egyre fejlettebbé és egyre elterjedtebbé válik. A képzéseken és szimulációs gyakorlatokon számos országban már rutinszerűen használják a Striker HMSS-t, de éles helyzetben még nem tesztelték a rendszert.
A BAE System szerint az ő fejlesztésük a legfejlettebb a világon, de ezt a dicsőséget más cégek is magukénak mondják. A kaliforniai Vision Systems International (VSI) saját HMD-jét HMDS Gen II-nek hívják, és kifejezetten az F–35 Joint Strike Fighter lopakodóhoz tervezték; a rendszer jelenleg is fejlesztés alatt áll. Mivel az F–35-öt eleve HMD alapú rendszernek tervezték, fontos, hogy a jelenleg elérhető legjobb minőségű technológiát kapja. A Strikerhez hasonlóan a HMDS Gen II integrált infravörös képalkotó rendszerrel, éjjellátóval és virtuális HUD-dal rendelkezik, ami közvetlenül a pilóta szemére sugározza a beérkező jeleket. Hogy a két cég technológiája közül melyik a fejlettebb, az jelenleg is vita tárgya, mindenesetre tény, hogy a virtuális sisakok közül a legtöbben a VSI fejlesztését, a JHMCS-t használják.
Peter Robbie, az európai légvédelmi szervezet, az EADS alelnöke szerint a pilóta nélküli repülőgépek (UAV) esetében a virtuális sisakok technológiájának fejlesztése lehet a következő evolúciós lépcsőfok. A felfegyverzett drónok akár HMD-vel is irányíthatók: ha a pilóta észleli a célpontot, elég kijelölnie azt, és a drón máris támadásba léphet. A pilóta a sisakon át továbbított adatok alapján hozhat döntést, amit még a parancskiosztás után is módosíthat. Ha például a lézeres célkövető rendszerrel megcélzott egy járművet és tüzelt, a célpontról pedig kiderül, hogy egy civil járműről van szó, a pilóta arra is utasíthatja a rendszert, hogy hibázza el a lövést. A fegyveres konfliktusokban az új technológia vélhetően jelentősen csökkentené a járulékos veszteség mértékét és az ártatlan áldozatok számát.
Andrew Brookes, a brit királyi légierő azóta nyugdíjba vonult századparancsnoka aggasztónak tartja a technológia fejlődését. Brookes a hetvenes-nyolcvanas években teljesített szolgálatot; elmondása szerint akkor a legnagyobb teljesítményű számítógép az emberi agy volt, ehhez képest a mai pilóták a számítógépből érkező adatokat dolgozzák fel. A repülésért többé nem a pilóta, hanem a számítógép a felelős: a mai pilóták egy karosszékben ülve cselekszenek a harci zónákban, mérföldes távolságból kezelik a beérkező adatokat, amik közvetlenül a pilóta szeme előtt, egy sisak képernyőjén jelennek meg.
„Az adatfeldolgozási teljesítmény elképesztő, a hírszerzési kapacitás pedig félelmetes, de többé már nem pilóták, hanem mindent látó eszközök vagyunk, ebbe pedig riasztó belegondolni” – nyilatkozta Brookes, aki szerint azzal, hogy a technika központi szerephez jut, egyre kevesebb szerep jut az emberi tényezőnek. „Néhányan talán észre sem veszik, hogy a nappaliban játszott videojáték egy konfliktus közepén zajló, élőszereplős videojátékká válik - csak éppen az életben nem lehet megnyomni a reset gombot.”