„Két japán beszélget. – Na, mi van a kezemben? – Hifitorony. – Jó, jó, de mennyi?” A szakállas vicc jól mutatja, mit jelentett a Made in Japan felirat a nyolcvanas években: a modernség és az űrkorszak csúcsát, olyasmit amiről a világ többi része még évekig csak álmodhat. Mára mindez nyomtalanul eltűnt, a japán technológiai óriáscégek sorra jelentik be a milliárdos veszteségeket és a tízezres leépítéseket. A Panasonic és a Sharp már a csőd szélén tántorog, a Sony két éve veszteséget termel, tőzsdei értéke a negyedére esett. Lehet okolni a földrengést és szökőárt, a válságot, Kínát, Dél-Koreát, csak az nem látszik, hogyan mászik ki a gödörből a hitech iparág. Japánban most mindenki a Toyotára figyel, mert neki már sikerült a csoda.
A japán hitech cégek háza tájáról a tavaly tavaszi, szökőárral és atomkatasztrófával súlyosbított földrengés óta érkeznek egyöntetűen gyászos hírek, de a válság okai valójában ennél sokkal messzebbre nyúlnak vissza. A japán gazdaság már a kilencvenes évek végén elveszítette az addigi lendületét, ahogy divatba jött az internet, a szoftver, a tartalomszolgáltatás, úgy lassult egyre jobban a kézzelfogható termékekhez ragaszkodó óriáscégek szekere.
A japán csoda abból fakadt, hogy olyan újdonságokat találtak ki, amiről az emberek elhitték hogy szükségük van rájuk, és a világ többi része állandó két lépés lemaradásban volt a klónozással. Ami a nyolcvanas években a walkman vagy a kilencvenesekben a digitális kamera volt, az ma az okostelefon, a tablet és az mp3-lejátszó. Az Apple, ami ezekkel a kategóriateremtő termékekkel átvette a japánok vezető helyét a techvilágban, ma a világ legértékesebb vállalata, a máig görcsösen a veszteséges tévégyártásba kapaszkodó japánok pedig elindultak lefelé a lejtőn.
A japánok gondjait tetézi Dél-Korea és Kína is. A két konkurens távol-keleti ország olcsó és szakképzett munkaerővel dolgoztat, Japánban viszont hagyomány a hűséges munkaerő megbecsülése, és csak utolsó lehetőségként merül fel a munka kiszervezése olcsóbb országokba. A japán piac ráadásul hagyományosan belterjes, a cégek elsősorban a belső piacnak termelnek, ahol esetenként hónapokkal előbb hozzák ki az újdonságaikat. Ez a piac azonban relatíve kicsi, és messze nem bővül olyan ütemben, mint a fejlődő országoké, ahol egy hitech cég tipikusan nagyot tud kaszálni a tömegtermeléssel. Jellemző adat, hogy a japán hitech cégek idei évre várt, 20 milliárd dollár körüli összes vesztesége nagyjából egyenlő azzal, amit egy szál dél-koreai vetélytársuk, a Samsung idén kutatás-fejlesztésre költ. Az innováció elveszett, az olcsó tömegtermelés nem megy.
A helyzet több mint kétségbeejtő, százéves, nemrég még szárnyaló óriáscégek billegnek a csőd szélén. A Sharp 5,6 milliárd dolláros éves veszteségfet jelentett, leépítésekkel, gyáreladásokkal próbál a felszínen maradni, de szakértők szerint nemigen akad majd bank, ami óriási kölcsönökkel megmentené a céget. A Panasonic tízmilliárd dolláros veszteséget jelez előre, ötven éve most először nem fizet osztalékot a résztulajdonosainak. A Sony a tavalyi 5 milliárdos mínusz után idén egész divíziók leépítésével jött ki nullszaldó körülire. A három cég az elmúlt négy évben több veszteséget halmozott fel, mint amennyi nyereségük volt előtte húsz év alatt. És ezek csak a leglátványosabb esetek.
Szenved a Nintendo, mert a hordozható játékok piacán egyre inkább az okostelefonok dominálnak a kézikonzolok helyett, szenved a Canon és a Nikon a digitális kamerák piacának összezuhanása miatt (az Olympust éppen a saját befektetői perelték be), szenved a Fujitsu és a Toshiba, mert csökken a kereslet a laptopok iránt, utóbbi tíz gyárat zárt be egy év alatt. A Hitachi felhagy a tévék és merevlemezek gyártásával, a világ harmadik legnagyobb memóriacsip-gyártójaként ismert Elpida pedig nemes egyszerűséggel csődbe ment, 5,6 milliárd dolláros tartozással a nyakában. Az ország teljes elektronikai iparának exportja 2000 óta 82 százalékkal csökkent.
Egész iparágak tűnnek el, vagy alakulnak át gyökeresen, ahogy a technológiai fejlődés új kütyüket termel ki, Japán pedig egyszerűen lemaradt a versenyben. A tévégyártásban úgy ahogy van, bedobták a törölközőt (ráadásul túl későn: a Sony nyolc évig futtatta veszteségesen a tévégyártó üzletágat, mielőtt nekiállt volna az átstrukturálásnak), mobiltelefon-gyártásban pedig sehol sincsenek a japánok – pontosabban visszaszorultak a saját belső piacukra. És akkor az erős jen hatásairól nem is esett szó, pedig ez tett be például az egykor virágzó napelemgyártásnak, amit mára az olcsó kínai, német és amerikai vetélytársak uralnak.
A japán óriáscégek hatalmas adósságokban úsznak (ahogyan egyébként maga az ország is). A hitel jelenleg olcsó, és ezzel tartja magát a víz felett a kormány és a hitech gazdaság egyaránt. A gond az, hogy a 2008-as amerikai, és a nagyon is aktuális európai példa megmutatta, mi van ennek az útnak a végén. Mire lenne akkor szükségük a japán technológiai óriáscégeknek? A szakértők szerint csodára.
A reményt a japán iparban az utóbbi években egyedülállóan sikeres Toyota példája mutatja. Amikor Akio Toyoda, a cégalapító és névadó Kiichiro Toyoda unokája 2009-ben átvette a vállalat irányítását, az a csőd szélén állt, százezres termékvisszahívásokkal, milliárdos veszteséggel küzdött a globális válság kellős közepén. Három évvel később a cég nyereséges, és rendre felülteljesíti az elemzői várakozásokat – miközben közvetlen vetélytársai, a Honda és a Nissan is látványosan szenvednek.
A Toyota titka borzasztóan egyszerű, a cég ugyanazt csinálta, mint az Apple vagy a dél-koreaiak: olyan termékekkel jött elő, amiket jó használni, és amelyek érdemi újítást mutatnak, köröket vernek az egész iparágukra, és divatot teremtenek. Ami a mobilos piacon az iPhone, az az autóknál a Prius, és az általa elindított hibridőrület.
Az elektromos autó meghódította a világot, és hiába veri ugyanúgy a válság, a kínai kereskedelmi bojkott és ezer más csapás a Toyotát, mint az összes többi japán céget, sikeres tud maradni. Új Priusok, új walkmanek és új, Made in Japan iPhone-ok kellenek, még öt centivel nagyobb, még ezer pixellel szebb tévék helyett. A japán hitech cégek számára most jött el az a pillanat, amikor a nyolcvanas évek lendülete már nem elég, és csak az fog túlélni, aki újítani tud. A többiek elhullanak.