Meglepően jó, ráadásul pofátlanul olcsó játékkal lovagolják meg magyar fejlesztők az akció-szerepjátékok és a vámpíros könyvek-sorozatok farvizét. A cirkalmas című The Incredible Adventures of Van Helsing újabb bizonyítéka annak, hogy a hazai játékipar nem áll meg a stratégiai játékoknál, ha akarjuk, simán megcincáljuk más sikerjátékok bajszát is.
A Diablót senkinek sem kell bemutatni, és talán éppen ezért van az, hogy a Diablo-klónoknak nevezett játékok felidézése sem okoz problémát senkinek, aki valamennyire is szereti a stílust. A nemzetközi próbálkozások több-kevesebb sikere után a magyar játékipar is kitermelte a saját akció-szerepjátékát, és ha már amúgy is belekezdtek, hát rögtön a még most is divatos vámpírokat vették a középpontba.
Szerencsére azonban nem azt a vonalat erőltették, ahol a korábban félelmetes, erős és valóban rémséges vámpírok vernyákoló hősszerelmessé váltak. Sőt, a korábban Arthur király mondakörét stratégiai játékban feldolgozó, budapesti Neocore Games még azt a hibát sem követte el, hogy Drakulát tegye a történet közepébe. Beérték a következő legnépszerűbb lehetőséggel, így a játékosnak a rémvadász Van Helsing bőrébe kell belebújnia, ha elkezdni a The Incredible Adventures of Van Helsing (Van Helsing Elképesztő Kalandjai) című játékot.
Első nekifutásra a játék kevesebbet nyújt, mint az a stílusban megszokott. Nincsenek kasztok, fajok, és még az sem elintézhető, hogy ne egy fickó seggét bámuljuk a következő tizen-egynéhány órában. Mert Van Helsing bizony fixen férfi, akkor is, ha ez fizikai fájdalmat okoz a zsáner rajongóinak. Szerencsére hamar kiderül, hogy van nő a játékban, a családhoz kötött szellem, Lady Katarina. Az ízes kelet-európai akcentussal beszélő szellem sokat segít, mi szabhatjuk meg, hogy sebzést felfogó tankként vagy távolról támogató karakterként használjuk harc közben, és ha vége a csatának, még fel is málházhatjuk szegényt, megduplázva ezzel a szörnyekből kieső, és falubeli kereskedőhöz visszacipelhető páncélok, fegyverek, drágakövek és kalapok mennyiségét.
Igen, kalapok. Bár az általunk irányított karakter nem a Bram Stoker óta ismert, és Hugh Jackman által is porba tiport Van Helsing, hanem a fia, bizonyos Abraham, aki a nagy rémgyilkolás közben fényt kapott apja helyét veszi a családi vállalkozásban. Abe és a szellemnő el is utaznak Borgoviába, a 19. századi Erdély egy steampunkkal megbolondított változatába. A végső cél a főváros, Borgovia kipucolása, és ettől nem is választ el minket más, mint cirka egymillió kattintás.
A játék ugyanis ebből a szempontból is a Diablo-érdekcsoport képviselője. Abraham van Helsing a képernyő közepét foglalja el, ha kattintgatunk, mozog vagy gyilkol. Ez utóbbi függvényében tapasztalati pontot kapunk, egy idő után szintet lépünk, az ilyenkor elosztható bónuszok segítségével fejlődünk, hogy az egyre erősebb és csalafintább rémeket is megölhessük – a kör ezzel be is zárult.
A fenti leírás alapján az olvasó joggal teszi fel a kérdést, hogy ugyan miért kéne pénzt költenie erre, ugyanezt tudja a Diablo is, az meg mégsem a műfaj Adiosa meg Reibakja, na. A helyes válasz többkomponensű, és az a jó, hogy nem a hazaszeretet és a magyar termékek támogatása vezet az érvek között.
A The Incredible Adventures of Van Helsing olcsó. 11,99 euróért bárki beszerezheti ha van egy Steam-kliense. A tesztalany ezzel nagyjából negyedébe kerül a Diablo III-nak, és egy pillanatig sem fogjuk úgy érezni, hogy kevesebbet nyújt, mint a nagy nevű konkurens. Persze vannak apróságok, például szörnymodellből pont egy kicsit kevesebb van annál, ami ahhoz kellene, hogy időről időre ne váljanak monotonná az amúgy valóban hordában támadó ellenfelek. A fegyvereknél és egyéb felszerelési tárgyaknál hasonló a helyzet: bár valóban jó, hogy pisztolyt, kardot, puskát, kalapot és még vagy tízféle izét magunkra aggathatunk, azért az egyes típusokon egy picit nagyobb változatosság üdítő lenne. Így sajnos rutinná válik az éppen viselt felszerelési tárgyaink összehasonlítása a boltban vagy a szörnyeknél talált újabbakkal, de szerencsére a játékmenet fennmaradó része bőven kárpótol ezért az amúgy jellemzően más, szintén kis költségvetésű (vagyis olcsó) játékoknál is rendszeresen előforduló kellemetlenségért.
Ami viszont nem intézhető el ennyivel, az a kamerakezelés. A játék külsőre teljesen rendben van, a bejárt helyszínek kidolgozottak, részletesek és ötletesek, azonban baromi idegesítő, mikor a fix nézőpontba belógó, szintén fix tereptárgyak kitakarják előlünk a pálya egy fontos részét. Volt, hogy a főszereplőt, de ez a kevésbé idegesítő, az sokkal kellemetlenebb, mikor távolsági harcosként (vagyis a pálya túloldaláról lövöldözve) egy százéves tölgy kitakarja a főellenfél modelljét, ellehetetlenítve a célzást. Kevés ilyen volt, a program általában a zavaró tereptárgyak átlátszóságával intézi el a dolgot, de az az egy-két alkalom is megmarad az emberben.
Ellenben a karakterfejlődés játéktechnikai megoldása szimpatikusabb, mint a Diablo III-ban. Azt nem tudom, hogy azok, akik szerint az akció-szerepjátékok a harmadik végigjátszásnál kezdődnek, mit gondolnak erről, de átlagos, szórakozást kereső játékosként elmondhatom, hogy jól átgondolt, ötletes és könnyen átlátható rendszert kapunk. Ráadásul úgy, hogy közben az egy darab választható karakterrel is sokoldalú marad a játék. Ha akarjuk, alakíthatjuk úgy Abrahamet, hogy karddal aprítson, közelről, mint Leon, a profi. Az idősebbeknek ott a lehetőség, hogy a főhős inkább távolról ossza a halált, mindenféle pisztollyal és puskával, vagy épp villámmal és tűzhengerrel.
Normál nehézségi fokozaton az sem jelent gondot, ha mindenféle előzetes tervezés nélkül összekattintgatjuk azokat a képességeket, amiknek megtetszik a leírása. Nehezebb szinten azonban már oda kell figyelni, mert az addig sem fogalmatlan idiótaként támadó szörnyekből egyszer csak könyörtelen szemétládák lesznek, akiket csak akkor győzünk le, ha viszünk valami mintát a kattintásainkba.
Támadásból egyszerre kétfélét készíthetünk be, az egyiket a bal, a másikat a jobb egérgombra kötve. Ezeket a támadásokat a sikeres szörnygyilkolások után töltődő dühünk táplálta extrákkal fűszerezhetjük, például az egyszerű sebzésből területre ható, vagyis több rémet bántó találat lesz, bizonyos százalékban a varázsláshoz szükséges mana is visszatölthető, vagy hátralökhetjük a felénk tartó, eltalált ellenséget. Vagy hagyhatjuk az egészet a francba, és koncentrálhatunk az olyan passzív képességekre, amik maximumra töltött düh-o-méter mellett működnek.
Bár a két aktív támadás első hallásra kevésnek tűnhet, a funkciógombok segítségével pillanatok alatt leválthatjuk a támadástípusokat, és a távolsági fegyverek közelharcira váltása is egyetlen gombnyomás, így bár alapból leszűkítettnek tűnik az arzenálunk, valójában csak rajtunk múlik, mennyire hatékony páros dolgozik majd a kezünk alá.
Néhány óra játék után egyetlen, kiegyensúlyozatlanságra utaló problémát fedeztem fel. Lőfegyverekkel operáló karakterem egyszerűen nem bírt a folyamatosan nagy tömegben támadó ellenfelekkel, így sokszor azon kaptam magam, hogy kite-olok, vagyis iszkolok az utánam áradó ellenfelek elől, néha megállok, párat lövök, majd nyargalok tovább. A gép irányította Katarina gondos kiképzése, vagyis életerőpontjainak tervszerű felturbózása, illetve gyógyitalkészletének folyamatos szinten tartása segített, de ez olyan probléma, amit a készítők a közeljövőben javítani tudnak, mármint ha ez bug, és nem feature, ugye.
Összességében azonban a leírt zavaró apróságok ellenére is jó játék a Van Helsing. A főszereplők közti folyamatos élcelődés, a minden bokorban és sarkon ott rejlő kiszólások, utalások és easter eggek különösen kellemes részét adják a programnak, érdemes nyitott szemmel járni a világot, hogy ne maradjunk le arról a humorról és bájról, ami a Diablo-sorozatban igazából soha nem volt meg, az egy darab tehenes pályát leszámítva. A karakterfejlesztés valóban szerteágazó lehetőségeinek fel-és kiismeréséhez kell néhány nekifutás, és ha azt nézzük, mennyit is kell a kasszában hagyni az élményért, túlzás nélkül állítható, hogy nem megvesszük a játékot, hanem kihasználjuk a fejlesztők jóhiszeműségét.