Üdv, a nevem Zsolt (kórus: szia Zsolt!), és appoholista vagyok. Most találtam ki a szót, és eszem ágában sincs kigyógyulni belőle. Egy hetet töltöttem úgy, hogy semmilyen appot nem használtam, az okostelefont alkalmazásokkal együtt egy aranyos, ezeréves Nokia-féltéglára cseréltem. Azt hittem, olyan lesz, mint egy nyaralás, amikor az ember önként vágja el magát a telefonjától, és élvezi, de borzalmas volt, szabályos elvonási tüneteket éreztem. Próbálja utánam csinálni, aki meri!
Annál súlyosabb közhely, mint hogy az okostelefonok gyökeresen átalakították az életünket az elmúlt öt évben, aligha van. És mindenkinek van legalább egy ismerőse, akinek meggyőződése, hogy erre a sok hülyeségre egyébként semmi szükségünk, csak az Apple meg a többi nagy cég marketingje mosta ki az emberek agyát, akik birka módjára veszik az okostelefont, a tabletet, meg az összes többit. Arra gondoltam, a gyakorlatban próbálom ki egyszerre a két elméletet, és egy hétig kizárólag arra használom a mobilt, amire az ortodox megközelítés szerint való: telefonálásra és sms-ezésre. És esetleg néha megnézem az óráját.
Oké, valójában kétszer futottam neki a tesztnek. Először úgy gondoltam, elég lesz, ha egyszerűen figyelek arra, hogy ne nyomkodjak olyasmit a telefonomon, amit elhatároztam, hogy nem fogok. Ezt a heti projektet hétfőn reggel 7:22-kor buktam el. Ezután muszáj volt kerítenem egy ősi Nokiát, és áttenni abba a SIM-kártyámat.
Tavaly nyártól kezdve egy évet húztam le úgy, hogy a telefonomban nem volt előfizetés, csak appok, és remekül működött, a Skype pótolta az alapfunkciókat, amikor meg wifi-hatótávon kívül voltam, hát na bumm, nem használtam, amihez net kellett volna. Ugyanebben a na bumm-effektben bíztam most is.
Előzetesen úgy sejtettem, az utazással töltött idő lesz a legrosszabb. A probléma: napi kétszer bő háromnegyed órát ingázok a lakásom és az Index között, ennek nagy részét metrón, illetve az egyes villamos romjai között szlalomozó pótlóbuszon ülve töltöm, többnyire a telefont nyomkodva. Reggel a Redditet, a Flipboardot, és a facebookos üzenőfalamat nézem át feldolgozandó hírek és témák után (vagyis: dolgozom! – döbbentem rá így utólag), este mindenféle maradék emailekre válaszolok, meg olyan cikkeket olvasok el, amiket még reggel tettem félre. Mi a fenét csináljak most ehelyett napi másfél órában? Olvassak könyvet, mint a középkorban???
Tényleg, mit csinálnak az emberek a BKV-n utazás közben? A teszt előtti héten elkezdtem megfigyelni utastársaimat a metrón. Abszolút nem reprezentatív felmérésem elégedetten állapította meg, hogy Budapest népe (pontosabban annak az a része, amelyik reggel 8 körül a hármas metrón utazik), simán tart ott kütyüellátásban, mint a New York-i metró utasai. A körülöttem ülő-álló 20-25 emberből átlagosan 6-7 nyomkodta az okostelefonját, vagy hallgatott zenét rajta, 2-3 kezében tablet vagy e-könyv-olvasó volt. Papírkönyvet vagy újságot nagyjából ugyanennyi kézben láttam. Úgy döntöttem, hozzájuk fogok csatlakozni. Otthon, illetve a szerkesztőségben ott van a számítógép mindenre, amire appot használnék, ha meg épp valahol máshol vagyok, nem fog annyira hiányozni, és kész.
Ott döbbentem rá, hogy mennyire kemény idők várnak rám, amikor első nap gyorsan fel akartam írni emlékeztetőnek, hogy éppen mi miatt hiányzik nagyon az okostelefon. És hová akartam felírni? Persze hogy a telefonba.
Pedig azt hittem, felkészültem. A metróra kinéztem a legutóbbi Dan Brown-regényt, rövidek a fejezetek, pörög a cselekmény, sok agymunkát nem igényel, de azért annyira szórakoztató, hogy elüssem vele az időt, viszont annyira nem izgalmas, hogy elfelejtsek leszállni. Illetve az első terv a tiszteletbeli ikertestvérem novelláskötete volt, de azt a második napon ott felejtettem a kisbolt pultján reggel fizetéskor, és persze hogy elvitte valaki, mire visszamentem érte. (Rém ciki, hogy innen kell megtudnia, de legalább most kiderül, hogy ő is olvas-e engem, vagy csak én őt, már amíg el nem lopják. Mondjuk az is valami, hogy még lopják a magyar kortárs irodalmat.)
Úgy gondoltam, nem vagyok az a minden percben a telefonját előkapkodó típus, ehhez képest folyton azon bosszankodtam, hogy használnám, de nem lehet. Jellemzően apróságok voltak ezek, mint lefényképezni valami vicces dolgot, ránézni a bankszámlámra, hogy megérkezett-e egy utalás, előkapni a számológépet, az időjárásappot. Igen, reggel felkelés előtt a telefonomon szoktam megnézni, milyen az idő odakinn, ahelyett hogy kimennék az erkélyere megtapasztalni, és az vesse rám az első Nokia 3210-est, aki nem ugyanezt teszi így télvíz idején.
A csetelés már komolyabb probléma volt. Az elmúlt pár évben észrevétlenül leszoktam az sms-ekről, és átszoktam a Facebook-csetre, ami praktikusan ugyanaz mint az sms, csak ingyen van. Az még hagyján, hogy csetüzenet helyett sms-t írjak – illetve dehogy az, az érintőképernyő virtuális billentyűzete után pokoli az oldschool gombokat nyomkodni, egyszer a metrón ülve azt akartam írni, hogy most vagyok a Deák térnél, de mire végeztem vele, már a Népligetnél voltam – és az Ecseri útnál le is szoktam a további sms-írásról a hétre. Az ismerőseim viszont nem tudták, hogy én éppen hányadán állok a telefonommal, szóval jöttek szépen a csetüzenetek, amiket én menetrend szerint csak akkor láttam, ha legközelebb számítógép elé ültem. Ami simán jelenthette azt, hogy másnap reggel kilenckor, és így az sms-helyettesítő Facebook-cset remekül át is vette az email funkcionalitását.
Pár nap után igazi, tankönyvi elvonási tüneteket éreztem magamon. Alkudoztam magammal, próbáltam a saját szabályaimon kiskapukat keresni, hogy a tablethasználat nem számít, a gps nem tiltott, mert az nem is rendes app, sőt, egyszer még arra is gondoltam, hogy ha mások leszokófélben kiosonnak a vécére cigizni, én is lenyomhatok ott sunyiban egy Candy Crush Saga-pályát, és még csak a füstszag se buktat le. Amíg számítógéptől messze tartózkodtam, rendesen feszült voltam, és ahogy géphez értem, úgy ugrottam rá emailre, Facebookra és hasonlókra, mintha az életem múlna rajta. Aztán elégedetten nyugtáztam, hogy senkinek nem hiányoztam az elmúlt háromnegyed órában, és ez kitartott legalább a következő háromnegyed óráig, amikor újra éreztem, hogy rá kellene néznem. A fura ebben az, hogy telefonon egyébként nem szoktam folyton az üzeneteimet csekkolni. Úgy tűnik, alapállapotban elég a tudat, hogy ott van a zsebemben az internet, és nagyon zavar, ha nincs.
Itt jöttem rá arra, hogy valójában nem az appok hiányoztak, sőt, azok nélkül egészen jól elvoltam. Lemaradtam pár pályával egy-két játékban, felgyűlt pár leokéznivaló a LinkedInen, nagy ügy. Észben kellett tartanom dolgokat, amit egyébként felírnék vagy lefényképeznék, nem halok bele. Az viszont szabályosan az őrületbe kergetett, hogy el vagyok vágva a böngészőtől és az emailjeimtől.
Az appok nagy része csak az unalom elütésére való, és simán helyettesíthető, vagy hanyagolható, az igazi trükk a mobilnet. Az ember egyszerűen hülyét kap attól, hogy nincs online, hogy kimarad valamiből. Ami egy nyaralásnál kimondottan kéjes örömöt okoz (“haha, itt van wifi, de csak azért se nézem meg, mi hír otthon”), az egy átlag munkanapon kín és szenvedés. És persze ezzel jár a produktivitás romba dőlése is, mert hát mikor pótolja az ember a napi betevő BKV-s webezést és emailezést, tán csak nem otthon, munkaidő után?! És ehhez képest az sem vigasztalt, hogy a jó öreg Nokiát hétfőn reggel feltöltöttem, és pénteken még vidáman vigyorgott fele töltéssel – na, ezt csinálja utána a nyomorult iPhone!
A másik érdekes dolog, hogy a kütyük mennyire ellustítanak. Heverészik az ember a kanapén, nézi az NFL-meccset a tévében, és eszébe jut, hogy nahát, ugyan mit játszott tegnap a 49ers (tetszőlegesen be lehet helyettesíteni sportágot és csapatot, sőt, bármilyen élethelyzetet és felmerülő kérdést). Alapesetben itt az következne, hogy kinyújtom a kezem, felkapom a telefont/tabletet, pötyögök rajta kicsit, és kiderül hogy kikaptak. Na de hogy ugyanezért felálljak, odamenjek a géphez, elzavarjam a macskát, leüljek, megvárjam míg magához tér a Windows, böngészőt indítsak – hát még mit nem. És biztos vagyok benne, hogy most minden aktív okostelefon- és/vagy tablethasználó értőn bólogat. A többiek már amúgy is egy másik ablakban írják a “mit nyivákolsz itt a problémáiddal te majom, mentél volna inkább kapálni” című olvasói levelet. Elképesztően könnyű hozzászokni a zsebben hordott internethez és az általa adott mindentudáshoz, és amikor nincs, az legalább olyan kényelmetlen, mint egy áramszünet. Na, ezt jól elintézte az Apple meg a többiek.
Szóval a magam részéről kösz, de inkább élvezem tovább a függőséget.