Ismerős az élmény, hogy a GPS nélkül a sarokig se találna el, és vécére is elfelejtene elmenni, ha nem szólna a naptárprogram, hogy itt az idő? Mióta egyre több okoseszközzel vagyunk körülvéve, természetes, hogy egyre nagyobb a félelem, hogy közben mi magunk egyre butábbak leszünk. A tudósok csak az utóbbi években kezdték komolyabban vizsgálni, milyen hatással van a mindennapjainkat behálózó technológia arra, hogyan tanulunk meg új dolgokat, és hogyan emlékezünk arra, amit már tudunk. A technológia, és főleg az internet kiterjeszti az agyunkat, vagy csak a helyébe lép? Tehermentesít, vagy digitális amnéziába taszít? Úgy tűnik, inkább az előbbi, de a félelmek se alaptalanok.
A memóriánkat eddig is megtámogattuk mindenféle külső eszközzel, elég csak a tollra és papírra gondolni. A határidőnaplók, telefonnoteszek, jegyzetfüzetek és tapadós cetlik már hosszú ideje segítik a csodálatos, de véges agyunkat. De a produktivitást segítő módszerek, és az ezekre épülő szoftverek is erre alapoznak: készíts listát a teendőidről, írd le, mit mikorra kell elvégezned, hogy ezek észben tartása helyett magára a feladatra koncentrálhass. Már a világ egyik legnépszerűbb jegyzetprogramja, az Evernote is digitális agyként, az ember memóriájának kiterjesztéseként hirdette magát. Nem véletlen, hogy a sohasem felejtő elefánt szerepel a logójukban, a kismillió hasonló szolgáltatással együtt épp az a céljuk, hogy még az uborkasaláta receptjét se kelljen újra és újra megkeresni az interneten.
Sok persze a különbség is a papírfecnik és a fájlok között. A tároláson túl az előhívás is rugalmasabb lett: nem kell előkotorni, mit hova írtunk fel, könnyebb megtalálni, sőt a gép szól is, automatikusan elénk kerül, amire épp szükségünk van: az emlékeztetők, értesítések, villámgyors keresések korát éljük. Ráadásul mindez mindenhol elérhető, nincs otthon hagyott füzet vagy elkallódó papíros. A felhő segített igazán kiterjeszteni a memóriánkat, de vajon az-e ennek az ára, hogy az agyunkat is felhőbe borítja?
Ami biztos, hogy fontos változások zajlanak abban, ahogy az emlékezéshez viszonyulunk. A Kaspersky Lab idei nyári kutatása is megállapította, hogy a korábbinál kevesebb tényszerű információt tudunk előhívni a memóriánkból, hiszen egyre kevésbé ott tároljuk őket: amiről tudjuk, hogy könnyedén elérhető az eszközeinket, azt nem jegyezzük meg. Ezt a jelenséget nevezték el digitális amnéziának (ami nem összekeverendő a személyiségi és adatvédelmi jogokkal kapcsolatos online felejtéssel).
A felmérésben résztvevő hatezer alany 60 százaléka emlékezett a gyerekkori otthonuk telefonszámára, de a saját gyereke vagy a munkahelye számát több mint 50 százalék nem tudta fejből. Ezen kívül a megkérdezettek harmada inkább neten nézi meg a választ egy kérdésre, mielőtt megpróbálna visszaemlékezni rá, a negyedük pedig rögtön el is felejti a megtalált adatot, ha már nincs rá szüksége. A kutatás szerint mindez nemhogy nem a fiatalok kiváltsága, az idősebb korosztályoknál ugyanannyira, vagy esetenként még inkább jellemző. A felmérés következtetése, hogy fel kell hívni a figyelmet a személyes adatok, digitális emlékek sebezhetőségére, hogy a felhasználók figyelmet fordítsanak a védelmükre. (Ezen nem változtat, de érdemes megjegyezni, hogy a Kaspersky egy vírusirtó szoftvert fejleszt és árul, tehát nekik természetes érdekük is felhívni a figyelmet a “kihelyezett emlékek” védelmére.)
Ez a kutatás azért is érdekes, mert sok helyen olyan felütéssel számoltak be róla, hogy a Google tönkreteszi a memóriánkat, amit nemhogy nem állít, de még csak nem is igazán erről szól. Sőt, az adatvédelmi aggályokat leszámítva kifejezetten pozitív. A kutatásban résztvevő Kathryn Mills, a University College London kognitív idegtudósa szerint “csodálatosan alkalmazkodó teremtmények vagyunk, és azért nem emlékezünk mindenre, mert ez nem válna előnyünkre. [...] Az, hogy képesek vagyunk megjegyezni valamit, csak akkor fontos képesség, ha szükségünk is van rá.” A kutatás másik szakértője, Maria Wimber, a Birminghami Egyetem pszichológusa szerint pedig
A felejtés egyáltalán nem rossz dolog. Éppen ellenkezőleg, nagyon adaptív módja annak, hogy segítsünk a memóriánknak a valóban releváns információ megőrzésében.
A digitális korba lépő memória kutatásában mérföldkőnek számít a Betsy Sparrow által vezetett 2011-es kísérletsorozat. A résztvevőknek felolvasott mondatokat kellett begépelniük. Az egyik felüknek azt mondták, el lesz mentve a szöveg, a másik felének azt, hogy nem. Utána megnézték, ki mennyire emlékszik a mondatokra, és arra jutottak, hogy aki úgy tudta, mentve lesz a munkája, sokkal kevésbé tudott visszaemlékezni rá, mint aki azt hitte, csak a saját agyára számíthat. A következő kísérletben az alanyoknak megint gépelni kellett, a szövegeket pedig egy meghatározott mappákba mentették a kutatók. Ezután megkérték az alanyokat, hogy a szövegeket és a tárolási helyüket is idézzék fel – utóbbi sokkal jobban ment.
Mindez igazolta, hogy
az agyunk értékes erőforrásait csak akkor terheljük magával az információval, ha tudjuk, hogy különben elvész. Sparrowék nevezték el ezt a jelenséget Google-hatásnak, de sok szalagcímmel ellentétben itt sem az volt a konklúzió, hogy a technológia tönkreteszi a memóriánkat.
Nem figyelmetlen, üres fejű emberek vagyunk, akiknek nincs többé memóriája. De egyre ügyesebbek leszünk abban, hogy felidézzük, hol találhatjuk meg a dolgokat. És ez igazából csodálatos.
– mondta Sparrow.
Az információelérés fontossága persze nem újdonság. Azon túl, hogy mindig is hasznos volt tudni, melyik lexikonban érdemes megnézni mondjuk azt, hogy évente hányszor költ a kis poszáta, már jóval a digitális kor előtt is kihasználtuk az internethez hasonló kollektív tudást is, például megkérdeztük a madarak viselkedésében jártasabb ismerősünket.
Daniel M. Wegner pszichológus ezt az egyes emberek tudásán átívelő kollektív elmét nevezte transzaktív memóriának: egy csoport egyes tagjainak tudása összeadódik, egy tag hozzáfér a többiek által birtokolt tudáshoz is, elég tudnia, hogy mihez ki ért, és hogyan tudja őt megkérdezni. Ugyanez még szűkebb körben is működik: a feleség tudja a rokonok szülinapját, a férj meg a bankszámlaszámot, vagy épp fordítva. De régebben megélt eseményeket is hatékonyabban idéz fel egy pár együtt, mintha külön-külön kellene visszaemlékezniük. Vagyis az egyéni információtárolásnál már ekkor fontosabbá válik az előhívásához szükséges kommunikációs út.
Egész egyszerűen úgy tűnik, hogy ugyanannyi információt rögzítünk a saját elménken kívül, mint azon belül
– írta Wegner, még mindig az emberközi transzaktív memóriáról.
Hasonló folyamat zajlik ma, a technológia képbe kerülésével. Nem közvetlenül emberek, hanem az emberek és a gépek által azonnal elérhetővé vált tudáshalmaz között jön létre az információközösség, nyilván sokkal nagyobb léptékben. Nemcsak abban hasonlít az internetes keresés gyakorlata az emberek közötti munkamegosztáshoz, hogy ugyanúgy tudni kell, melyik forrásnak mit érdemes elhinni, hanem abban is, hogy olykor még így is bele lehet futni igen nagy ostobaságokba. Persze legalább ennyi különbség is van: a kütyük és az internet azonnal elérhető, gyorsabb, és persze személytelenebb is.
A kutatások pedig azt mutatják, hogy ebben a digitális szimbiózisban az “elménk kiterjesztésekor” többről van szó, mint hangzatos metaforáról. Kezd elmosódni a határ a kívülről és belülről érkező információ között: saját magunkat érezzük okosabbnak, ha a Google segítségével meg tudunk válaszolni egy kérdést.
Ami igazán érdekessé teszi a dolgot, hogy nem csak az információ előhívására van hatással a technológia. Egy 2014-es kutatás arra jutott, hogy az információ elmentése könnyebbé teszi az új dolgok megtanulását is. A kutatás résztvevői kaptak két-két szólistát, amelyeket meg kellett jegyezniük, viszont az alanyok fele az első listát elmenthette, mielőtt továbbhaladt a másodikra, míg a többieknek mentés nélkül kellett bezárniuk. Azok, akik elmenthették az első listát, sokkal több mindenre emlékeztek a másodikból, mint akik nem szabadították fel az erőforrásaikat az első lista terhe alól. Ugyanezt igazolta egy másik 2014-es kutatás is:
Vagyis Sherlock Holmesnak igaza volt, mikor azzal fárasztotta Watsont, hogy az agyunk olyan, mint az üres padlás: mi döntjük el, mivel pakoljuk tele, de minden nem fér el benne, úgyhogy érdemes nem feltölteni kacatokkal.
Ez is azt mutatja, hogy nem arról van szó, hogy semmit ne kéne megjegyezni, hanem hogy ne kelljen mindent. Én most a cikk kedvéért megnéztem, hogy a kis poszáta évente kétszer költ (méghozzá 11-13 napig!), de már holnap se fogok rá emlékezni. Ha viszont kisposzáta-gondozással foglalkoznék, biztosan megjegyezné még az én bitektől gyötört agyam is, hiszen akkor számomra fontos információról lenne szó, és egyszerűen nem lenne praktikus, ha újra és újra be kéne írni madárszaros kézzel a Google-be, hogy "kis poszáta".
Ezért is érdemes fenntartással kezelni azokat a kritikákat, amelyek szerint a memóriánk kiürítésével a gondolkodás folyamatát fosztjuk meg az alapanyagától. Nicholas Carr szerint, aki több könyvet is írt a technológia árnyoldalairól,
az emlékezés és a gondolkodás nem külön folyamatok. Minél több mindenre emlékszel, minél több anyagból kell dolgoznod, valószínűleg annál érdekesebbek lesznek a gondolataid.
Carr magyarul is megjelent könyve a legnagyobb visszhangú írás az internetnek az agyunkra gyakorolt negatív hatásáról, nagy vitákat is váltott ki. Azt állítja benne, hogy az agyunk biológiailag is átalakul az internet miatt, ami nagyon rossz dolgokhoz fog vezetni. A könyv alapjául szolgáló 2008-as kutatásban Gary Small és csapata azt vizsgálta, milyen gyorsan alkalmazkodik az agy az internethasználathoz. Arra jutottak, hogy nagyon gyorsan: egy rendszeresen és egy sose internetezőkből álló csoport agyműködését hasonlították össze, és arra jutottak, hogy
Azon túl, hogy van abban valami kellemesen ironikus, amikor sok ezer karakteres online cikkekben olvashatunk arról, hogy az interneten csak felületes információt lehet fogyasztani, sok tudós konkrét érveket is felsorakoztatott Carr elmélete ellen.
Steven Pinker, a Harvard pszichológusa szerint egyrészt pánikkeltés, hogy “megváltozik az agyunk”, mert az mindenféle új dologtól, minden tanulási folyamat alatt változik, ezt hívják neuroplaszticitásnak, és önmagában nem következik belőle semmilyen kognitív apokalipszis. Pinker szerint a technológia jóval szerényebb hatást gyakorol az agyunkra, mint amekkora a felhajtás körülötte. A figyelem elkalandozása, az online környezet összpontosítást zavaró tényezői ezzel együtt valós veszélyt jelentenek, de Pinker szerint ez a veszély sem újdonság, és nem a technológia démonizálása az ellenszere, hanem a tudatosság és az önmérséklet.
Andrew Burn a Londoni Egyetemen vizsgálja, hogyan hat a fiatalokra a technológia használata. Szerinte alapvető hiba egyenlőségjelet tenni az internet és a felületesség közé, Carr ráadásul nagyon leszűkíti, hogy mit tekint internethasználatnak. Az online játékokról például semmit nem ír, holott Burn szerint ezek egyrészt fontos részei a fiatalok online tevékenységének, másrészt teljesen ellentmondanak Carr állításainak. Másrészt Carr idealizálja is a könyvolvasást az internettel szemben, ami olyan érvelést eredményez, amelyben egy bűnrossz nyomtatott könyv elolvasása hasznosabb az agynak, mint minőségi tartalom fogyasztása az interneten.
Egy 2014-es kutatás pedig a téma tudományos eredményeit összegezve megállapította, hogy jelenleg nincs rá meggyőző bizonyíték, hogy az internetezés káros lenne az agyműködésre, és egyébként is, meg kellene különböztetni az “internetezés” óriáskategóriáján belül az egymástól nagyon különböző tevékenységeket, hogy ezt az egészet értelmesen lehessen vizsgálni.
Ma elsősorban arra kell tehát emlékezni, hogy van mire emlékezni, és az információ megjegyzése helyett a megtalálása került a középpontba. Az a sarkosabb megfogalmazás viszont nem igaz, hogy akkor most már semmit nem is kell tudnunk, hiszen a szakterületünkhöz, vagy épp a hobbinkhoz, szenvedélyünkhöz kapcsolódó adatokat ugyanúgy fejből tudjuk. Nem azért, mert még nem butultunk el eléggé, hanem mert így az egyszerűbb. A tanulást pedig nem lehet, és nem is érdemes megspórolni, csak nem szorulunk rá olyan mennyiségű magolásra, mint korábban.
Ezen kívül a komplexebb információ megtalálásához egyrészt elengedhetetlen a téma előzetes ismerete, valamilyen szintű jártasság. Másrészt pedig az információ felkutatása, a források minőségének értékelése és a megfelelők kiválasztása, magának az információnak a kritikus feldolgozása és hatékony összerendezése minden eddiginél fontosabb képességekké váltak – ennek ellenére közel se fektetünk elég energiát ezekre az oktatásban. Nem biztos, hogy a gyerekeket kell butábbnak tartanunk, csak mert kevésbé motiváltak olyan információ megtanulásában, amelyet a mindennapok feladataihoz enélkül is könnyen elérhetnének, miközben fontos készségek fejlesztése marad el – akár azért is, mert a tanáraik se feltétlenül birtokolják ezeket.
Persze a forráskritika messze nem új elvárás kéne, hogy legyen. Az, hogy erről az internet kapcsán beszélünk újra, vagy azt jelenti, hogy az oktatásban eddig se fordítottak erre elég nagy hangsúlyt; vagy azt, hogy még mindig nem vesszük elég komolyan az internetet, és most csodálkozunk rá, hogy milyen sokféle dolog van rajta. Vagy mindkettőt.
Újabb technológiai vívmányok térhódításakor mindig felerősödik a félelem, hogy azok örökre megváltoztatják az embert, ahogy addig ismertük, mégpedig nem éppen pozitív irányba. A memória mesterséges megtámogatásának kritikája legalább Szókratészig nyúlik vissza, aki az írásra tekintett gyanakvóan, mint ami a felejtés előszobája, és álbölcsességgel helyettesíti a valódit. Mégis, aki ma az emberi memóriát félti, gondoljon arra, honnan tudná azt megtölteni mindenféle információval, ha nem vezettek volna be már pár ezer éve az információtárolás kiszervezésére külső tárhelyeket, vagyis a papiruszt, a pergament, vagy éppen az első, agyagból készült tableteket. És minden ekkora horderejű kulturális változás hasonló biológiai átalakulással is járhatott.
Ezek kutatása persze rendkívül fontos, már csak azért is, mert a memórián túl is maradnak érdekes kérdések bőven. Például az empátiahiány, a figyelemzavar, vagy éppen a multitasking. Emlékezni viszont úgy tűnik, nem felejtünk el.