Donald Trump Kim Dzsongunnak küldött twitteres figyelmeztetése óta tudjuk, hogy az ő nukleáris gombja nagyobb, mint az észak-koreai diktátoré. És működik is. De tényleg van piros gombja, már azon az egyen kívül, amelyikkel kólát hozat be a sokat látott ovális irodába?
Mivel a bolygó, de legalábbis az emberiség léte múlik rajta, az atomrakétákat elindító protokoll kicsit bonyolultabb, mint megnyomni egy asztalba vagy speckó bőröndbe applikált gombot. Épp ezért a dolog nem is így néz ki.
Addig stimmel, hogy van egy bőrönd, ebben lehetne épp piros gomb is az atomarzenál aktiválására. A Zero Halliburton márkájú, fekete bőrbevonatú acéltáska mindig az elnök közelében van, az őrség egy tagja cipeli magához bilincselve. Bárhol is járjon az Egyesült Államok elnöke, ez az antennával ellátott, futballlabdának becézett bőrönd biztosítja az összeköttetést a Pentagonban lévő parancsnoki központtal, amely fogadja az elnök utasítását. Ezenkívül benne van a Fekete Könyv a javaslatokkal a támadási opciókra, utasításokkal, mi a teendő a nukleáris támadás megindítása után. Gomb a rakétaindításhoz nincs benne.
De a bőrönd még kevés az atomháború elindításához. Az elnöknél van a sütinek becézett plasztikkártya, rajta a titkos kóddal, amellyel azonosíthatja magát, nehogy valami illetéktelen dörmögje trumposan bele a telefonba, hogy „Nuke them, now!”
Veszett már el a bőrönd is, párszor a süti is, de egyikből sem lett baj. A pár havonta megújítandó sütit Jimmy Carter például a zakójában felejtette, amikor a Fehér Ház mosodájába küldte tisztításra, hagyta el hosszabb időre Bill Clinton is, de összezárt szájjal hallgatott róla.
Valójában ebben nem volt túl nagy kockázat: ha illetéktelen kezekbe került volna, akkor az kevés, mert nincs ott a bőrönd. De ha minden ugyanabba az illetéktelen kézbe kerülne, akkor is van egy trükk: a sütin több, kódnak látszó számsor is van, de azt csak az elnök tudja, melyiket kell bemondania.
Viszont az elvesztett süti nem jelentette azt, hogy az Egyesült Államok a válaszcsapás lehetősége nélkül állt egy esetleges támadás előtt: a sütit ugyanis az alelnök is megkapja, kicsi az esélye, hogy ő is pont a mosodába küldi.
Az Egyesült Államok elnöke közelében 1962 óta van az utasítás kiadását lehetővé tevő mobil rendszer, mert akkor tűnt reálisnak, hogy az Egyesült Államokat elérheti atomtölteteivel a Szovjetunió. Nyikita Hruscsov azonban elállt attól, hogy a szocialista blokkba megtért Kubába atomrakétát telepítsen – cserébe az Egyesült Államok visszavonta Törökországba és Olaszországba telepített rakétáit –, így a III. világháború veszélyét sikerült elhárítani.
Porszem azért kis híján csúszott a gépezetbe, ami viszont arra példa, hogy messze nem a bőröndön és a sütin múlik a dolog, akár amerikai, akár szovjet - vagy a hidegháború vége után orosz - oldalon, hiszen ez utóbbinak is megvolt a speciális összeköttetése az elnök és a parancsnokság között, igaz, jó húsz évvel később, mint az amerikaiaknak.
Először a kubai válság alatt győzött a józan ész, igaz, ehhez inkább indulatos kiabálás, mint szabatos protokoll kellett:
1962 szeptemberében nukleáris töltettel indult útnak négy szovjet tengeralattjáró, amelynek parancsnoka nem kapott egyértelmű utasítást arra, mikor vesse be a rakétákat. Folyamatos összeköttetés híján kis túlzással állítható, hogy erre szabad kezet kapott. Mire a Karib-tengerre értek, már rég kitört a válság, amiről ők a mélyben semmit sem tudhattak, viszont azt látták, hogy a visszariasztásukra az amerikaiak bombákat vetettek be. A parancsnok már kiadta volna az utasítást a rakéta kilövésére, ebbe azonban a protokollt felrúgva beavatkozott a másodtiszt. Állítólag verekedésig, de legalábbis kiabálásig ment a dolog, míg végül Vaszilij Arhipov meggyőzte felettesét, hogy ez elhamarkodott döntés volna. Feljöttek a felszínre, ahol amerikai rombolók álltak és végül a visszafordulás mellett döntöttek – ami lényegében egybevágott a Hruscsov és Kennedy közötti egyezséggel is.
1967-ben viszont az amerikaiak hitték, hogy a szovjetek támadást indítottak, mivel hirtelen több amerikai műhold is becsődölt, ami egy kozmikus atomrobbantás következménye is lehetett. (Betiltásukig csináltak ilyet mindketten, és sokat tanultunk belőle.) Mégsem indultak el a rakéták, mert időben beavatkozott a néhány évvel korábban felállított NORAD, amely a kozmikus időjárást figyelte: közölték, hogy napkitörés okozta mágneses vihar miatt némultak el a műholdak.
1983-ban megint a szovjeteken volt a sor, hogy tévedésből majdnem háborút indítsanak: ekkor a szovjet Rakétatámadást Jelző Rendszer (SZPRN) jelezte, hogy az Egyesült Államok rakétát indított a Szovjetunió felé. Szerencsére a Moszkvától száz kilométerre fekvő, a jeleket fogadó központ ügyeletes tisztje, Sztanyiszlav Petrov gyanúsnak találta, hogy csupán egyetlen pontról és csak néhány rakéta indult útnak a műhold jelzése szerint, ezért a riasztást az alezredes tévesnek minősítette. Ezt a jelzést továbbította a központba, így a megnyugtató információ jutott a Kremlbe is.
Később kiderült, hogy a műholdat csupán a magaslégköri felhőkön megcsillanó napfény tévesztette meg. A szerencsés kimenetelű incidens csak 1991 után került nyilvánosságra utána viszont a tavaly elhunyt Petrov több külföldi kitüntetést vehetett át a békét jelentő józan döntéséért.
Azért maradt az oroszoknak a posztszovjet időszakra is egy esetük, amikor a néhai Borisz Jelcin a bőröndhöz kapott. Megint nem azon múlt a világbéke, hogy megvan-e az összeköttetés vagy esetleg illetéktelen kezekbe került az elnök csemodanja: 1995-ben norvég-amerikai együttműködésben indítottak útnak egy rakétát a norvég űrközpontból, Andøya szigetéről. Az amerikaiak Trident ballisztikus rakétájára hasonlított és Oroszország felé tartott, néhány perce volt csak Jelcinnek arra, hogy döntsön az ellencsapásról.
Valójában a kanadai gyártmányú Black Brant XII-es típusú meteorológiai rakéta jeleit látták, amelyet az északi fény vizsgálatára küldtek fel. Az orosz elhárítórendszer technikailag jól vizsgázott: időben észrevette a kilövést és még időben jelzést adott arról is, hogy a rakéta egy idő után távolodni kezdett az orosz területektől, hogy végül a Spitzbergák közelében csapódjon be.
Annál rosszabbul vizsgázott az orosz bürokrácia, és ennek megint nem volt köze a bőröndhöz: a január 25-i kilövés tervéről decemberben és január elején is értesítették a norvégok az orosz külügyminisztériumot, ahonnan viszont valamiért nem ment tovább az információ a Kremlbe. Jelcin kivárásán múlt, hogy a félreértésből nem lett tragédia. Ehhez persze az is kellett, hogy Oroszország és a Nyugat között akkor alapvetően jó volt a viszony, ami nem mondható el a jelenlegi helyzetről.
(Borítókép: Chip Somodevilla / Getty Images Hungary)