1992-ben gimnazista voltam, amikor éppen az iskola mellett nyílt egy játékterem. Onnantól súlyos dilemma elé kerültem minden nap: elverem a napi tíz-húsz forint zsebpénzem pár gombóc fagyira vagy inkább beleszórom a játékterem gépeibe. Akkoriban a játéktermi gépek – nem a félkarú rablók és flipperek, hanem azok, amin egy-egy videojátékkal lehetett játszani – grafikájukkal még felülmúlták az otthoni platformok többségét, a legtöbb magyar háztartásban akkor Commodore 64 boldogította a gyerekeket, esetleg valamilyen gyengébb teljesítményű 286-os pc.

Csak a játéktermekben lehetett olyan csodákat látni, mint a korszak sikerfilmje, a Terminátor 2 alapján készült, ketten is játszható, fénypisztolyos, pazar grafikájú és pörgős akciójú lövöldözős program. Sajnos a pár gombóc fagyi ára arra sem volt elég, hogy az első pálya végén támadó nagy tankot lelőjem, mert a gép zabálta a fémtízeseket (később húszasokat). Csütörtök délután azonban 18 év után katartikus elégtételben volt részem: fotós kollégámmal vállvetve átverekedtük magunkat az acél- sőt aranyszínű T-800-asokon, aztán lánctalpig bontottuk a terminátortankot. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum régi játékokat bemutató időszaki kiállításán ugyanis gyerekkorom régi játékgépe is megtalálható és kipróbálható, és már pénzt sem kell bedobálni.

Magyar tévére magyar Invaderst!

Az Űrhódítók című, pénteken nyílt és november 21-ig nyitva tartó tárlat nevét egy klasszikus játék, a Space Invaders ihlette. Ezt 1978-ban alkotta meg a japán Nisikado Tomohiro, és amikor a Videoton a nyolcvanas években beszállt a videojátékbizniszbe, kicsit más grafikával lekoppintotta a saját TV-Computerére – ezzel is lehet játszani a kiállításon, de nem mindig. Érdemes kedden, csütörtökön vagy szombaton, délelőtt 10 és délután 1 között menni, mert a beüzemelt számítógépek elé csak ekkor ülhetnek látogatók (a szervezők kímélni szeretnéák a régi gépeket, hogy még sokáig működőképesek maradjanak).

Természetesen nem hiányzik a múzeumból a C64 sem (amiről azt állítja a mellé helyezett felirat, hogy „az informatika T-Fordja”), illetve a ZX Spectrum, az Enterprise és az Amiga, meg a sikerkonzolok NES-től PlayStation 2-ig. De az igazi csemegék a magyar vonatkozású gépek, például a Videoton Pong-változata (tévétenisz és tévéfoci néven volt ismert), vagy annak bizonyítékai, hogy a Rádiótechnikában közölt kapcsolási rajzok alapján otthon többen saját Pongot próbáltak hegeszteni.

Jó látni újra a Primót és a Híradástechnikai Szövetkezet csodafegyverét, a HT-1080Z-t, valamint az Aircomp 16-ot. Ez utóbbi igazi ritkaság, amit egy mérnök-testvérpár, Lukács József és Endre fejlesztettek 1982-ben. A kuriózumok között érdemes még megemlíteni a Commodore PET 2001-et (ez volt a Commodore első személyi számítógépe, 1977-ben jelent meg), illetve a C-116-ot, amiből alig néhány ezer készült, viszont azok mind Közép- és Kelet-Európában találtak gazdára, így nálunk nem olyan ismeretlen, mint például Amerikában.

A gépek mellett néhány kiegészítő hardver – például fénypisztoly 1982-ből és egy furcsa golyójoystick – is bekerült a vitrinekbe, és persze pár eredeti kazettás és cartridge-es játék is a Laser Squadtól a Golden Axe-ig. Sőt, van egy magnófej-beállító program is, ami visszahozta a C64-esem datasettje mellett töltött időkből a harctéri emlékeket. Körömolló (mert apró csillagfejű csavarhúzó még hiánycikk volt), a kazettás töltéskor megjelenő csíkozás figyelése a képernyőn, ?LOAD ERROR – azok voltak a szép idők. Az időutazást korabeli újságok és plakátok teszik teljessé, a legviccesebb a CCCCP plakátja (C-mánia Cerberos Chromance Copy Party) – 1991-ben ezen a címen volt nagy játékbörze a BME aulájában. Aztán jött a szerzői jogi törvény, megalakult a BSA Magyarország, és a copypartiknak befellegzett.

Cím

A kiállítást berendező Képes Gábor, a múzeum számítástechnikai gyűjteményének kurátora a megnyitón pixelsütit osztogatott, és elmondta, hogy magánszemélyektől és civil szervezetektől jött össze a kiállítás anyaga. A rendezvényt támogató Microsofttól Vígh Attila marketinges arról beszélt, hogy a tárlat a magyar videojáték-kultúra helyzetén javít. „Magyarországon még mindig ellenérzések vannak a videojátékokkal szemben. A kiállítás a technológia fejlődésén keresztül megmutatja, hogy ezek helytelen ellenérzések, és hogy a videojáték ma már a popkultúra része” – fogalmazott.

A több évtizedes gépeken átélhetők újra a régi játékélmények, a Terminator 2 mellett egy 60 játékot rejtő gép, egy flipper és Ms. Pac-Man található – ez utóbbival éppen olyan szórakoztató játszani, mint majdnem harminc éve. Viszont a kiállítás nagyon pici, mert csak a múzeum egy apró különtermében kapott helyet, és ilyen szűk térben a tárlat íve sem érvényesül olyan jól (nehezen raktam össze, hogy a régmúltat szimbolizáló, elektronika nélküli tivolijátékoktól és a hatvanas évekbeli Heuréka számkitaláló játékból hogyan jutunk el az Xbox 360-ig).

Tízszer ekkora csarnokot is be lehetne rendezni gépekkel, játékokkal, a játékipar első ötven évének furcsaságaival. A játékplatformok mellett csak pár szavas magyar feliratok vannak (külföldön mindig bosszankodom, ha az ország anyanyelvén kívül nincs kiírva angolul, mit lát a látogató), ki lehetne tenni még platformonként a legfontosabb játékokat, játékfejlesztői portrékat, videointerjúkat a magyar számítástechnika úttörőivel, és még rengeteg irányba lehetne továbbfejleszteni ezt a kis tárlatot, amit mostani formájában végigkísér a hiányzérzet.

Viszont ami van, az jó, nyilván ezt is csak kicsiben lehet elkezdeni, főleg egy olyan patinás – és talán konzervatív – intézményben, mint a közlekedési múzeum. A kezdeményezés jó, és öröm látni, hogy nem a márciusban a rákospalotai Csokonai Művelődési Központban rendezett digitális őslénypark az egyetlen ilyen rendezvény. Úgy tűnik, tényleg kopnak azok az ellenérzések.