Valamikor a kilencvenes évek elején két nagy adattároló technológia harcolt egymással. A MultiMedia Compact Disc mögött a Philips és a Sony állt, a Super Density Disk a Toshiba szabványa volt. Az MMCD előnyösebb helyzetből indult, hiszen a Philipsnek és a Sonynak már komoly gyakorlata volt az optikai adattárolók fejlesztésében: korábbi munkájuk, az 1982-ben piacra dobott cd a mai napig az elsőszámú zenei adattároló.

Megegyeztek

Persze a meccs ettől még korántsem volt lefutott, az elemzők pedig komolyan aggódtak, hogy előáll a két évtizeddel korábbi helyzet, amikor egyszerre két adattároló küzdött ugyanazért a piacért: a JVC vhs-szabványa a Sony betája ellen. Akkor a beta csöndesen elhalt, a vhs pedig tömegsikert lett, a kilencvenes években azonban már kevesebb kalandvágy volt a fejlesztőkben, ezért leültek tárgyalni.

DVD HD BD Lemez átmérője 120 mm 120 mm 120 mm Lézer hullámhossza 650 nm 405 nm 405 nm Rétegek kapacitása 4,7 Gbyte 15 Gbyte 25 Gbyte Sebesség 11 Mbps 36 Mbps 36 Mbps MAximális kapacitás 8,5 Gbyte >100 Gbyte >100 Gbyte

Végül a Toshiba SD-je lett a nyerő, manapság ezt a formátumot ismerjük dvd-ként. Azért a Sony és a Philips is belenyúlt a szabványba, csak hogy ne legyen olyan megalázó a vereség, ennek a két cégnek köszönhetjük, hogy a dvd-k kevésbé sérülékenyek, mint az eredeti verzió. Az első filmek 1996 végén kerültek a boltba, és azóta óriási sikert lett a formátum, akkora, hogy várhatóan 2006-ban a stúdiók végleg leállnak a vhs támogatásával.

Új generáció

Pont mire igazán elterjedt volna az új adathordozó, az óriásvállalatok marketinggépezete beindult: minden létező fórumon azt híresztelték, hogy a dvd 8,5 gigabájtos kapacitása nem elég semmire, banánköztársaságokba és diktatúrákba való az ilyen idejét múlt technológia. A felhasználók ebből semmit nem éreztek, évente százmilliós nagyságrendben sikerül értékesíteni dvd-n a filmeket, de a piac folyamatos pörgetésében érdekelt gyártókat ez nem akadályozta meg abban, hogy elkezdjék fejleszteni a következő generációs optikai adattárolót. Egymástól függetlenül indultak meg a kutatások, aztán végül mindenkinek a 405 nanométeres kék lézert sikerült megtalálnia.

Persze a világ megint kettészakadt.

A felállás kísértetiesen emlékeztet az egy évtizeddel korábbira: az egyik oldalon a Toshiba áll a hd-dvd-vel (hd), a másikon a Sony a blu-ray-jel (bd). A történelem azért nem ismétli önmagát, hiszen most biztos nem lesz megegyezés a gyártók között.

A bd odacsap

Az elsőségért folytatott harc mögött komoly dollármilliárdok állnak. A pontos összegeket nem lehet tudni, mindenesetre a dvd esetében 12 dollár jár lejátszónként a standardadónak, ha számítógépes meghajtóról van szó, 5 dollárt kell fizetni, lemezenként pedig 12 centtel hízik a Toshiba számlája. Hasonló szabadalmi díjakról lehet szó a következő generációs adattárolók esetében is, a nyertes tehát óriási bevételre számíthat még akkor is, ha egyetlen saját lejátszót vagy lemezt sem ad el.

Tárolókapacitásban egyértelműen a bd a jobb, egy rétegben 25 gigabájtot képes tárolni, míg a hd csak 15-öt, köszönhetően az apróbb "adatlukaknak". Természetesen mindkét formátum gyártható többrétegű verzióban is, a két tábor szinte pár nap különbséggel licitált egymásra 2005-ben. Először megjelentek a kettő, majd a három, végül a négyrétegű adathordozók. Manapság a bd már nyolc rétegnél és 200 gigabájtnál tart a laboratóriumokban, de ennek gyakorlati szempontból nincs jelentősége, a csúcslemez csak demonstrációs célokat szolgál.

A kevesebb is elég?

Persze a rétegek számának növelésével a hd is alkalmas hosszabb, hd-minőségű, 1920x1080-as felbontású filmek tárolására. Háromórányi filmhez 25 gigabájt elég, a kétrétegű hd tehát megfelel a célnak. Ha az adathordozót a számítástechnikában szeretnénk használni, akkor sem tűnik indokoltnak a nagyobb kapacitás: 30, vagy három réteg esetén a hd 45 gigabájtja elég bármely szoftvernek, fényképalbumnak, mp3-összeállításnak. Legalábbis 2006-ban. Az adattárolók ugyanis nem frissülnek olyan gyorsan, mint a processzorok, vagy a memóriák, a dvd-nek is jó tíz éve volt arra, hogy a csúcsra érjen, és megérkezzék az utód. Hosszútávon bizonyára hasznos lehet a bd 66 százalékkal nagyobb kapacitása, még ha ez az első években nem is tűnik indokoltnak.

Javíthatja a Toshiba helyzetét, hogy eleinte – amikor eldőlhet, hogy melyik szabvány lesz a befutó – még senki sem találja majd szűkösnek a rétegenkénti 15 gigabájtot, amikor meg már többre lenne szükség, talán már senki sem fog emlékezni a bd-re.

A felhasználók ráadásul nem felétlenül a használhatóbb, jobb minőségű formátumot támogatják, amit a beta sikertelensége fényesen bizonyít. Míg odahaza mindenki vhs-en nézte a Csillagok Háborúja hangalámondásos verzióját, addig a profi felhasználók a legutóbbi időkig rá sem néztek másra, csak a betára. Akkor a JVC azzal nyerte meg a csatát, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tette a technológiát, míg a Sony kézben akarta tartani a szálakat. A japán cég többször elkövette ugyanezt a hibát, ennek megfelelően korukat megelőző adattárolókat jutottak zsákutcába: a MiniDisk gyakorlatilag házon belül maradt, de a Memory Stick-et is csak a Sony termékei és a Sony Ericsson telefonok használják.

Most egyik tábor sem akar beleesni ebbe a hibába, a bd és a hd is próbál minél több támogatót megnyeri magának. A Toshiba táborát erősíti az NEC, a Sanyo, a Microsoft, a HP és az Intel. A Sony mellett áll a Philips, a Panasonic, az Apple, a Thomson, és még számos gyártó. A nagy hollywoodi stúdiók meg nem tudják, hova álljanak, így többnyire mindkét formátumot támogatják.

A hd visszavág

Érthető a megosztottság, hiszen a hd-nek is vannak előnyei. A jelenlegi gyártósorok minimális átalakítás után dvd helyett már az új adattárolót szeletelhetik, ráadásul a lemez előállítási költsége is alacsonyabb, mint a bd-é. Az idő is ennek az adattárolónak az oldalán áll, a múlt hónapban a Toshiba piacra dobta első hd-lejátszóját Japánban, majd az Egyesült Államokban, és időközben megjelentek az első nagyfelbontású filmek is a termékhez, míg a bd-re még hónapokig kell várni.

Az első vásárlók szerint a képminőség elképesztő, a hd-filmekből még az is kiderült, hogy Tom Cruise köpködve beszél. Az új formátumok már az első időkben is nagy érdeklődésre számíthatnak: az Egyesült Államokban kezdenek elterjedni az akár 1920x1080-as felbontású lcd- és plazmatévék. A dvd-ken tárolt filmek felbontása ugyanakkor legfeljebb 720x576 pixel, tehát eddig kihasználatlanul maradtak ezek a drága készülékek. A hd-képminőség pedig óriási ugrást jelent a dvd-hez képest, legalább akkorát, mint a dvd a vhs-hez képest.

Egy átlagos felhasználó szemszögéből a következő egy-két évben csak egy észrevehető különbség lesz a két szabvány között: a hd olcsóbb lesz. Így a vásárlók olyan döntéshelyzetbe kerülnek, amikor látszólag tök ugyanolyan termékek közül kell választatniuk, csak az egyik valamivel olcsóbb. Nem csak a lejátszó, a filmek is.

Konzolok a csapatban

Az ABI Research szerint 2006-ban a piac hetven százaléka a Toshibához kerülhet, és csak harminc marad a Sonynak. Elemzők arra számítanak, hogy a Sony Playstation 3 elterjedése segítheti majd a bd térnyerését, de ez nem feltétlenül igaz. Tény, a játékgép teljes életciklusa során akár százmilliós tételben is elkelhet, de attól még nem feltétlenül nyer a bd: a Memory Stick sem terjedt el csak azért, mert a Sony sok digitális kamerát értékesített.

Ráadásul a konzol is jelentős késésben van, konkurenciája, az Xbox 360 egy évvel megelőzi vetélytársát, ez a játékgép pedig a hd-t támogatja. Amikor novemberben megérkeznek az első PS3-asok, otthonok millióiban használják már az Xbox 360-at, és valószínűleg jó páran megveszik a hd-kiegészítőt is a konzolhoz. A PS3 várható óriási sikere biztosan segít a bd-nek, de önmagában ez a körülmény még nem dönti el a küzdelmet.

A legvalószínűbb forgatókönyv mégis ez: a két nagy tábor vicsorogva próbálja majd lenyomni egymást, mígnem valamelyik távol-keleti, lehetőleg dél-koreai vagy kínai cég kiad egy lejátszót, amelyik mindkét formátumot támogatja, és betegre keresi magát. A világ meg úgy maradhat megosztott, hogy az a vásárlóknak fel sem tűnik.