Tizenkét évet vártunk rá, a stratégiai játékok új ásza, erőmű kell neki és háromszor kell majd megvenni - mi az? Hát persze, hogy a Starcraft II, ami történetével elmarad a nagy elődtől, minden mással viszont elégedettek lehetünk.
Kevés olyan játék van, aminek az egyszemélyes küldetéseit újra és újra előveszi az ember, még akkor is, ha már pixelre pontosan ismeri a pályákat. 1998-ban a Starcraft ilyen játék volt: játékmenetét tekintve ugyanazokra az alapokra épült, mint a többi valós idejű stratégia (real-time strategy, rts), és technikailag nem sokban különbözött nagy riválisaitól (Command & Conquer sorozat, Total Annihilation), de hangulatban és sztoriban rávert azokra. A Starcraft sok játékosnak olyan, mint egy kedvenc film: újra és újra elő kell venni és ínyencként nyammogni a legjobb részein.
A nagyjából harminc küldetésben elmesélt, fordulatos történetben három faj – a tengerészgyalogosokkal és böhöm tankokkal büntető emberek, a hol hüllőkre, hol rovarokra emlékeztető, szapora és kártékony zergek, valamint a fejlett technológiájú, de kissé arrogáns protossok – osztotta egymást egy galaxis bolygóin. A három faj jól ki volt egyensúlyozva és a fejlesztő Blizzard a Battle.Nettel az addigi legjobb online játékrendszert tolta a program alá, ezért a Starcraft a többszemélyes, multiplayer játékmód királya, egyben Dél-Korea nemzeti sportja lett. Tizenkét év távlatából nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a Starcraft szinte tökéletes alkotás volt.
Egészen idáig várni kellett a folytatásra (a Blizzard kicsit el volt foglalva az egyik legsikeresebb online szerepjátékkal, a World of Warcrafttel), de a rajongótábor lelkesedése tizenkét év alatt mit sem kopott. Én legalábbis még egyetlen cikkemre sem kaptam olyan heves gyűlöletleveleket, mint amikor a játék zárt bétatesztjén tapasztaltak után különösebb sértő szándék nélkül megírtam, hogy a Starcraft II nem hoz forradalmat.
Pedig nem hozott, és ez tudatos üzletpolitika volt. A Blizzard bevállalta, hogy nem érdekli, hogy milyen fejlődésen ment át a valós idejű stratégiai játék műfaja az elmúlt években. Nem változtatott a bevált recepten, nem került negyedik faj vagy szabad kameranézet a játékba, a cég inkább a Starcraft egy ráncfelvarrt, XXI. századi verzióját készítette el.
Néhány egység és épület persze eltűnt és újak jöttek helyettük, ami teljesen felborította a muliplayer meccsekben bevált stratégiákat. És éppen ez volt a bétateszt célja: hogy a sok online meccsen kibukjanak a túl erős vagy túl gyenge egységek, és mire a játék tényleg megjelenik, egy jól kiegyensúlyozott Starcraft II-t kapjanak a játékosok. A Blizzard az elmúlt hetekben több javítópatch-csel csiszolta az online játékot, ligák és klánok alakultak, a Battle.Net új, közösségi funkciókkal felturbózott verziója pedig jól debütált. Ha valami leváltja a Starcraftet Dél-Koreában, a Starcraft II lesz az.
Na de a multiplayer játékmód csak a Starcraft egyik része, az, amit jellemzően a profik és a félprofik űznek. Egy jelentős réteg arra várt, hogy folytatódjon a tizenkét éve megkezdett történet. És ez az a pont, ahol a folytatás elmarad a nagy elődtől. Éppen csak egy picit, de épp eléggé ahhoz, hogy az bosszantó legyen.
Ezen a ponton kell megemlíteni, hogy a Starcraft II valójában három részletben jelenik meg. Most csak a Starcraft II: Wings of Liberty jött ki, ami főleg az emberek (játékbeli nevükön terranok) sztorijára koncentrál. Ezt követi majd a zergek aljaskodásait követő Heart of the Swarm alcímű kiegészítő, majd az egészet a protossokkal lezáró Starcraft II: Legacy of the Void.
A fanboyok száját a Blizzard könnyen betömte azzal, hogy a három epizódban egyenként lesz nagyjából annyi küldetés, amennyi az első Starcraftben volt, és darabszámra tényleg meg is vagyunk. De az elődben tíz küldetés jutott egy fajra, most pedig majdnem harminc – ilyen hosszan pedig sokkal nehezebb fenntartani egy történet feszültségét. A Starcraftben ez jól ment, de a Starcraft II: Wings of Liberty sztorija olyan, mint egy jó tévésorozat, ami a közepén kicsit leül.
Mert elindul a játék egy nagyon jó felütéssel: az első rész egyik legszimpatikusabb hősét, Jim Raynort irányítjuk, aki nem jött ki jól az első Starcraftből. Egyrészt körözött törvényenkívülivé vált, miután egy diktátor átverte, másrészt mardossa a bűntudat, amiért egy régi bevetésen (a Starcraft egyik legemlékezetesebb küldetésében) a zergek karmaiban hagyta bajtársnőjét, Sarah Kerrigant. Kerrigan túlélte a bevetést, de a zergek átformálták őt és a vezérükké tették. Raynor lopott űrhajója, a Hyperion fedélzetén két whiskey között elhatározza, hogy leszámol a diktátorral, aztán hamar képbe kerül Kerrigan is.
Aztán jönnek a tölteléküldetések, tisztára, mint a filler epizódok a Battlestar Galacticában. „Jimbo, van ez az ősi varázstárgy vagy mi, meg kéne szerezni. Ja, meg a másik bolygón van még egy, azért is ugorj el, ha van időd. És persze állítólag akad egy harmadik is, csomó protoss őrzi. És ha nem mondtam volna, még egy negyedik is van valahol, és csak azzal működik az előző három." A narratíva tehát kevésbé feszes, mint a Starcraftben volt, a 29 küldetés majdnem fele nem a története miatt érdekes.
A Wings of Liberty másik furcsasága, hogy felvonultat jó új karaktereket, aztán nem nagyon kezd velük semmit. Két-három küldetésenként felbukkannak, de a játék második felében már csak azért, hogy egy küldetés valahogy elvarrja a szálukat, nem nagyon marad belőlük semmi a következő részekre. És a befejezés, a befejezés! Amit persze nem lehet elspoilerezni meg ízlés dolga, de nem nagyon találkoztam még olyan emberrel, akinek maradéktalanul tetszett volna (pedig az első Starcraft vége, ugye).
A jó hír az, hogy a sztorit aládúcoló küldetések továbbra is a Blizzardra valló mestermunkák – olyanok, amiket ugyanúgy többször elő fogunk venni, mint a Starcraft misszióit. Mindegyikben van valami apró ötlet, ami kiemeli a játékot a tucatstratégiák közül.
Az egyik pályán például ötpercenként mindent elpusztító láva önti el az alsóbb szinteket, és ehhez kell igazítani a taktikánkat. A másikban óriási lézerrel bontunk egy védőfalat, miközben ugyanezt a lézert be kell vetnünk a támadó protossok ellen is. A harmadikban olyan bolygón játszunk, ahol gyorsan váltakozik nappal és éjszaka, és éjjel rengeteg, zergek által megfertőzött ember támad ránk (finom kikacsintás a zombifilmekre).
Van titkos küldetés is, amit akkor kapunk meg, ha az egyik pályán különösen jól teljesítünk (ez a Starcraft óta hagyomány a Blizzard-stratégiákban). A történet három pontján pedig Raynor választásra kényszerül, és egészen más küldetést kap attól függően, hogy mit dönt (a 29 küldetés így valójában 26, a maradék hármat akkor kapjuk meg, ha egy újabb végigjátszáskor máshogy döntünk). És néhány protoss misszió is becsúszott a terran küldetések közé, hogy ne kelljen a várni az utolsó kiegészítőig az űrelfként is csúfolt idegen lényekre (amiatt viszont erős a hiányérzet, hogy a zergeket nem irányíthatjuk).
Új elem, hogy a küldetésekkel pénzt és kutatási pontot keresünk, amit a Hyperion fedélzetén verhetünk el zsoldosokra és fejlesztésekre. Állítólag a Heart of the Swarmban szerepjátékelemek, a Legacy of the Voidban pedig valamilyen szimulált diplomácia fogja hasonlóképpen összefogni a missziókat. És végre vannak nehézségi szintek, így már a tapasztaltabb játékosoknak is kihívást jelentenek a pályák, különösen akkor, ha a meg akarják szerezni az összes plecsnit (ezeket a küldetések után adja a program, és van néhány, amit nem ad könnyen).
A tálalás pedig hibátlan: a zene és a grafika csodálatos, és a Blizzard szokás szerint telepakolta apró utalásokkal, easter eggekkel a játékot – egy 1998-as játéknak így kell kinéznie 2010-ben. Illetve, hibátlan, ha van hozzá vasunk, a játék ugyanis zabálja a megahertzeket és gigabájtokat, egy közepesen erős gépen is hajlandó beszaggatni, ha nem vesszük le a textúra részletezettségét.
A Wings of Liberty megmutatta, hogy a Blizzard még mindig a stratégiai játékok királya, de azt is, hogy nem volt jó ötlet három részre szedni a Starcraft II-t. Egyrészt ez nem tett jót a sztorinak, másrészt várni kell a második és a harmadik „évadra”, ki tudja meddig.
És persze anyagi vonzata is van ennek: a második rész második és harmadik részéért darabonként elkéri majd a Blizzardot pár éve bekebelező Activision egy teljes játék árát – a Wings of Libertyért pedig picit többet (a játék most 13500 forintba kerül, ami pár ezressel több mint egy átlagos új pc-s játék ára). Nem csoda, hogy a furcsa árképzést és a három bőr lenyúzását sokan összekötik Robert Kotickkal, az Activision CEO-jával, aki hasonló húzásai miatt a játékipar egyik legellenszenvesebb figurája.
De még ha drágán, forradalom nélkül és filmélmény helyett sorozatélménnyel jött is a Starcraft II, akkor is nagyot durrant. A legjobb új régi játék, szép hd-köntösben hozza vissza a régi emlékeket. Csak győzzük pénzzel és vassal.