“Biztos vagyok benne, hogy pár éven belül valaki előáll egy 10K-s, vagy 12K-s tévével. Azt sem tartom kizártnak, hogy elérjük a 16K-s felbontást. De értelme nem sok lesz, az biztos. Ma már nem a felbontás a lényeg” – adta meg az idei Las Vegas-i Consumer Electronics Show (CES) tévéháborújának alaphangját Nathan Sheffield, a Samsung európai fő tévés termékmenedzsere, amikor a cég sajtótájékoztatója után beszélgettünk vele.
Ez pedig óriási dolog, mert egyébként már időtlen idők óta csak a felbontás volt a lényeg, hd-ready, full hd, uhd, 4K, 8K, jöttek szépen egymás után a lépcsőfokok, és úgy nézett ki, sosem lesz vége, annak ellenére, hogy a képminőség egyre kisebb lépésekben növekedett. A 4K és a 8K között már annyira nem triviális a fejlődést meglátni, hogy tulajdonképpen hasraütés-szerűen tippel csak az ember, hány millió pixelt is van előtte (egyébként 165 centis képátló alatt fizikailag sem nagyon tud látszani semmi különbség). Jó, az kicsit segít, hogy 2019 van, tehát a CES-en már szinte senki nem égeti magát az ósdi 4K-val, az utolsó utáni Shenzen-alsóról szalajtott gyártó is 8K-val villog.
Miközben 8K-s tartalom, hát, az pont nincs.
De igazából 4K-s is alig. Persze ott a Netflix, ott a Youtube, és ne legyünk álszentek, tudjuk, milyen típusú tartalom reagál mindig leggyorsabban az innovációra, szóval 4K-pornóval is tele vannak a torrentoldalak. De például 4K-s tévécsatornából alig pár tucatnyi van a világon, azoknak is a nagy része japán és dél-koreai. Márpedig amíg csak hd-ben jön a Barátok közt meg a Sztárban sztár (szabadon behelyettesíthető más országok kommerszebb műsoraival), addig nem is lesz tömegigény nagyobb felbontású tévére.
Ennek ellenére az előrejelzések csak Amerikában idén 200 ezer eladott 8K tévéről szólnak, ami három éven belül felmegy másfél millióra. Addigra talán már lesz is mit nézni rajtuk. Illetve biztos: az japán NHK tévécsatorna a 2020-as tokiói olimpiát már 8K-ban fogja közvetíteni. Addig viszont, elég ironikus módon, a képminőség terén a gyártók közötti harc legfontosabb fegyvere, hogy kinek jobb az az algoritmusa, ami felskálázza, és különféle trükkökkel feljavítja a kisebb felbontású képet 8K-ra.
AI picture, AI sound – harsogta kórusban az összes gyártó. A mesterséges intelligencia itt annyit tesz, hogy nem csak egyszerűen kisimítja a színátmeneteket, amikor felszorozza a felbontást, és minden képpontból hirtelen négy képpont lesz, hanem megpróbálja kitalálni, mi van a képen, és annak megfelelően élesebbé, kontrasztosabbá, részletgazdagabbá retusálni menet közben. A hangnál hasonlóképpen: más-más beállításokat kapcsol be a híradóra, egy sportközvetítésre, egy filmre, vagy egy koncertre.
Ezt több standnál is NFL-közvetítéssel demózták, ahol akció közben (ez amerikai focinál ugye nagyjából 3 másodperc) a háttérzajt emelte ki a rendszer, hogy a közönség ordítása adja meg a hangulatot, aztán amikor a kamera azt mutatta, hogy az edző magyaráz a csapatnak, fordult a kocka, és az ő beszédhangja alól igyekezett eltüntetni a háttérzörejeket. Aztán jött egy reklám, és azzal fel is tekeredett automatikusan a basszus, mindenki nagy örömére.
Na de ha a felbontás nem tényező, mi az ami számít? – vetődik fel a kérdés. Hát a képernyő gyártási technológiája, szól a válasz, majd minden gyártó elkezdi magyarázni, hogy az övé miért jobb, mint mindenki másé. Van például nanocell-tévé (ez az lcd új neve), van lézertévé (ami valójában inkább projektor, mint tévé), van quantumdot, van a jó öreg OLED, van QLED, van ULED, van ULED XD, van XLED, amik mind nagyjából ugyanannak az organikus LED-es megoldásnak a variációi. Ez, az alap OLED úgy tíz éve az utolsó nagy újítás volt, és a háttérvilágításos kijelzők helyett bevezette azt, hogy az egyes képpontokhoz tartozó pici LED-ek maguk világítanak. Na, és most jön az OLED évtizedét lezáró, és új korszakot nyitó új kunszt: a microLED.
Ezt a Samsung tolja erősen (az OLED-ben ugye a nagy rivális LG volt a király), és pont azokon a területeken lép előre, amiben az OLED gyengébb volt: fényerőben, illetve a kép beégésének elkerülésében. A kontraszt, a tökéletesen fekete feketék, a színhűség, és a széles betekintési szög, vagyis amiben az OLED nyomta le az előnyeit, szintén megmarad a microLED-nél. Plusz előny, hogy modulárisan épül fel, szóval olyan képarányút, formájút, és méretűt fabrikál belőle a gyártó, amilyet nem szégyell. A legnagyobb probléma a technológiával ironikus módon az, hogy nehéz elég kicsi paneleket gyártani vele, ezért is volt a tavalyi, bemutatkozó koncepciómodell, a The Wall, avagy a Fal 146 hüvelyk, azaz 370 centi képátlójú. Állítólag így is nagy siker, csak éppen nem magánfelhasználásra a hálószobába, hanem cégeknél, sok készülékből összerakott tévéfal helyett.
Idénre ezt sikerült egyrészt trumpos-falas viccekkel körbelőni, másrészt a fejlesztők részéről lekicsinyíteni 75 hüvelykesre, az 190 centi, vagyis reális elképzelés otthonra is (az árát persze nem tudjuk). Plusz bemutatkozott egy még nagyobb Fal is, 219 hüvelyk (556 centi), abszolút nem épeszű méret, egy stadionba is elmegy eredményjelző táblának. És csak 4K, de hát arról már tudjuk, hogy nem számít. Ettől még a szomszéd standnál a Sharp összerakott egy négyszer négy 8K tévéből álló, 280 hüvelykes (711 cm) giga-videófalat, hátha valaki másképp gondolja.
Az igazán zavarba ejtő az egészben az, hogy laikus szemmel nézve, teljesen őszintén, hát,
dögöljek meg, ha érdemi minőségbeli különbséget láttam bármelyik két, a CES-en bemutatott csúcstévé képe között.
Az egyiken drónvideó ment a Grand Canyonról, a másikon lassított felvételben reggeliző kolibri, a harmadikon egy k-pop lánybanda videoklipje, és nem a technikai részletek, hanem a tartalom miatt néztem az egyiket percekig szájtátva, ásítottam a másikon, és nem fértem oda a harmadikhoz a tömegtől.
Ott a Samsung új büszkesége, 98 hüvelykes QLED 8K, egészen elképesztő, lenyűgöző, csodálatos a képe. De pont ugyanilyen fantasztikus az LG 77 hüvelykes, 8K-s OLED-je, a Panasonic GZ2000-ese (OLED, 4K, dolby vision), de még a noname kínai Hisense 9HF-je (ULED, 4K) is. A Hisense-ről egyébként annyit, hogy a sajtókonferenciájukon a tavalyi amerikai Black Fridayon készült videókat mutogattak, amiken az emberek ölik egymást az olcsó tévékért, és büszkén jelentették be, hogy a statisztikák szerint az ő tévéikért ment a legtöbb verekedés.
Most komolyan, ilyen fogyasztói prioritások mellett kit érdekel hány K, meg milyen LED van a tévében?
És amikor már eldöntöttük, hogy oké, minden tévé ugyanolyan, jött az LG, és azt mondta, ez itt kérem a Signature R, szép vékony, 3 milliméteres OLED képernyő, 65 hüvelyk, 4K, és egy bazi nagy hangszóróból áll ki, őszintén szólva kicsit bumfordi is, ahogy kinéz. Aztán az ember megnyom egy gombot a távirányítón, és a fél pingpongasztalnyi, 165 centi képátlójú képernyő szépen visszahúzódik a kb. 20-30 centis hangszóró-talpazatba és eltűnik.
Varázslat!
Dehogy varázslat, hajlékony képernyő, de annyira, hogy szépen összetekeredik, mint egy poszter, és felcsavarva, henger formában figyel a dobozában, amikor nem nézzük. Ez egészen lenyűgöző, hipnotikus, és az ember el se akarja hinni, de tényleg működik. A kérdés az, hogy a menőségi faktor mellett van-e ennek valódi, hétköznapi haszna és értelme. Szeretném-e eltüntetni a tévét, hogy amikor ki van kapcsolva, a mögötte levő dolgokat lássam? Hová tegyem, milyen helyet, falfelületet (ablakot?) lehet és érdemes felszabadítani a feltekerhető tévével, mit tegyek mögé, amit csak akkor látok, ha a tévét nem? Na ezek lesznek majd a jövő lakberendezési kérdései. A felcsavarható tévét mindenesetre lehet közbenső állapotban is hagyni, amikor úgy két arasznyi lóg ki belőle a hangszóróból, ami óra, naptár, okosotthon-kijelzők és hasonlók megjelenítésére jó.
Elvileg idén ősszel kerül a boltokba, az árral kapcsolatban pedig annyit mondtak, hogy ez lesz az LG legdrágább készüléke, szóval alaphangon nagyjából egy középkategóriás autó árára számíthatunk.
Akkor most minden tévé tök ugyanolyan, és mégis, egy évtized óta először újítások kavarják fel az állóvizet? Nagyjából ez a helyzet. A microLED nagyon ígéretes, és hosszú távon átveheti az OLED-től a standard technológia szerepét, a hajtogatható képernyőben pedig tényleg óriási potenciál lehet. Simán benne van a pakliban, hogy a 2029-es CES-en visszanézünk majd a mostanira, és szomorúan csóváljuk a fejünket, hogy hogy a fenébe nem volt egyértelmű a dolog zsenialitása. De az is lehet, hogy éppen a 96K-s tévékről fog kiderülni, hogy sajnos azoknak is ronda pixeles a képük, de sebaj, itt a 128K, ami már tényleg felülmúlhatatlan és tökéletes.
Munkatársunk a Samsung meghívására, és költségén vett részt a CES kiállításon.