Havonta 11 ezer ember hal meg a világon mérges kígyók harapása következtében. Pedig a legtöbb faj marása egyszerűen kivédhető, illetve létezik hatásos ellenméreg. Csakhogy az esetek többsége a harmadik világban történik, ahol még ha rendelkezésre áll is a szérum, sokszor tévedésből egy másik kígyóhoz valót kapja a sérült.
A mérgeskígyó-harapás egy olyan országból nézve, ahol talán egyetlen veszélyes kígyófaj él, amelynek harapása csak extrém szerencsétlen körülmények között okozhat életveszélyes állapotot, a régmúlt veszélyei egyikének tűnik. Csakhogy Fekete-Afrikában, illetve Délkelet-Ázsiában mindez ma is a mindennapok része. Halálos áldozatai gyakran gyerekek, a probléma súlyossága pedig a malária veszélyeivel egyenrangú.
A minden egyes hónapban kígyómarásban életét vesztő 11 ezer ember több, mint az eddigi legsúlyosabb, 2014 és 2016 között dúló nyugat-afrikai ebolajárvány összes áldozatainak száma. Évente 5,4 millió embert marnak meg mérges kígyók, az esetek felében alakul ki életveszélyes mérgezés. Az elhunytak mellett 450 ezer ember élete végéig szenved a marás következményeitől, mert amputálni kellett végtagját, vagy lebénul.
A Liverpooli Trópusi Betegségek Főiskolája két kutatója, Nick Casewell és Stuart Ainsworth most megjelent tanulmánya szerint
a kígyómarás ma a legfontosabb negligált trópusi betegség.
A nyugati világban csupán néhány ember hal meg kígyómarásban évente, holott az ott élő veszélyes kígyófajok nincsenek sokkal kevesebben, mint Afrikában vagy Ázsiában. Ehhez képest a fekete kontinensen 32 ezer ember hal meg évente, Ázsiában pedig kétszer ennyi. A falusi közösségek állandó veszélyben élnek, sokszor a mezőgazdasági munkálatok is félbe maradnak a kígyóveszély miatt.
A legveszélyeztetettebb csoport a fiatal gazdálkodó férfiak, de szorosan követik őket a gyerekek.
A kígyómarások nappal főként a földeken történnek, de az éjszakai, alvás közben bekövetkező balesetek is gyakoriak. Az érintett országok gyakorlatilag összes jellegzetessége a gyakori kígyómarásoknak, illetve ezek kimagasló mortalitásának kedvez. Az emberek természetközeli életmódot folytatnak, az egészségügyi ellátórendszer gyengén fejlett. Az orvosok ritkák, más egészségügyi szakdolgozók pedig rosszul képzettek, és nem rendelkeznek a megfelelő eszközökkel a hatékony fellépésre. Az ellenmérget pedig sokszor nem tudják megfizetni.
A kígyómarás általában háromféle módon olthatja ki az ember életét. Elállíthatatlan vérzést okozhat, megbéníthatja az egész szervezetet, így a légzőizmokat is, illetve visszafordíthatatlan szövetkárosodást idézhet elő. Életbevágó tehát, hogy a balesetet szenvedett személy minél gyorsabban megkapja a megfelelő gyógyszert.
Ez azonban az afrikai vagy ázsiai valóságban sokszor képtelenség.
A kórházba szállított beteg családja legtöbbször csak annyi információval tud szolgálni, hogy kígyómarás történt, esetleg a színét meg tudják mondani, ha egyáltalán látták, de ennyi. Ha Pedig ha nem helyesen határozzák meg a fajt, akkor esély sincs a gyógyulásra. Az ellenméreg, amelyet általában „éles” kígyóméregből állítanak elő, ugyanis nem valamiféle mindent gyógyító csodaszer. Gyakorlatilag minden kígyóméreg kémiai összetétele eltérő, így az ellenük hatásos ellenmérgek is különböznek.
Ha nem a megfelelő szert kapja az illető, akkor nemcsak hogy a kígyómarását nem kezelték megfelelően, de ugyanúgy meghalhat a szükségtelenül kapott ellenméreg által kiváltott életveszélyes anafilaxiás sokkban. Sőt, az azonos fajhoz tartozó kígyók mérgei is eltérhetnek populációról populációra, ami tovább csökkenti az ellenszérum hatásosságát.
Afrika Szaharától délre eső területein főként azért hal meg sokkal több kígyómart ember, mert gyakorlatilag megfizethetetlen az ellenméreg. A legjobb szérumok ára fiolánként eléri a 40-80 ezer forintnak megfelelő összeget is, miközben gyakran három-tíz fiolát is elhasználnak, hogy megmentsék egyetlen ember életét. Egy átlagos szváziföldi földműves évente 160-170 ezer forintot keres.
Persze léteznek olcsóbb antimérgek is, amelyek elterjedését éppen a fizetőképes harmadik világbéli kereslet hiánya tette lehetővé az elmúlt évtizedekben. Ezek a készítmények mindössze 8 ezer forintba kerülnek, tehát alig tized annyiba, mint a kipróbált szerek. Senki sem csodálkozik azon, hogy elárasztották a piacot, és sok régióból (főként Afrikában) gyakorlatilag
kiszorították a bizonyított hatású ellenmérgeket.
Az afrikai országok egészségügyi finanszírozószervezetei érthető módon ezekből rendelnek, csakhogy az esetek jelentős részében az olcsó szérumok semmit sem érnek. A Ghanában és a Közép-afrikai Köztársaságban végzett vizsgálatok kimutatták, hogy ezen olcsó szerek a kígyómarások 2 százaléknál is alacsonyabb halálozási arányát sikeresen 10 százalék fölé tornázták. Bár az esetek többségében nem puszta hamisítványokról van szó, de az általános, hogy a világ másik végén élő kígyókat használják az ellenméreg gyártásakor. Például fognak egy indiai kígyót, és a belőle fejt méregből készítenek ellenszérumot az afrikai piacra. Ez ott nem fog hatni, még akkor sem, ha véletlenül ugyanaz a faj marta meg az illetőt, hiszen olyan régen elkülönültek e populációk, hogy a széttartó evolúciójuk már nagyban megváltoztatta a méreg összetételét.
A gyenge minőségű szerekből esetenként 20-30 fiolával is be kell adni a mérgezettnek, míg a szándékosan kevés ellenanyagot tartalmazó szérum a szervezetbe jutott összes mérget semlegesíteni tudja -
ha ezt még megéri a beteg.
Az olcsó ellenmérgek iránt olyan nagy a kereslet, hogy a kormányok általában nem is igénylik, hogy a megrendelt szerek dollármilliókba kerülő klinikai teszteken essenek át, ellentétben az egyéb gyógyszerekkel.