Egy nemrég megjelent könyv kimutatja, hogy megannyi modern technológiai koncepció előképei már az ógörög mondákban is megjelentek. Az évszázadokkal időszámításunk kezdete előtt élt görögök már androidokról, szexrobotokról, repülő automatákról, önvezető hajókról és öntudatra ébredő mesterséges intelligenciáról regéltek. A szerző nyilatkozott lapunknak.
Minósz, Kréta királya Zeusz Europétől született fia volt. Héphaisztosz, a kovácsmesterség és találmányok istene, apja kérésre három varázslatos ajándékot barkácsolt Minósznak: egy mindig célba találó gerelyt, aranyból készített kopókat, amelyek mindig elkapják a vadat, és egy óriás bronz robotot, Taloszt. Talosz feladata Kréta védelme volt, napjában háromszor körüljárta a szigetet, és kőzáporral ijesztette el a támadó hajóhadakat. Akik mégis partra tudtak szállni, azokat önmagát felizzítva, halálos ölelésével ölte meg.
A mondabeli elképzelések szerint Talosz afféle kiborg lehetett, benne gépi és emberi tulajdonságok ötvöződtek. Életerejét az istenek vére, az ichor adta, amely egyetlen hosszú, a nyakától a sarkáig futó érben hömpölygött, amelyet a sarkánál egy dugó zárt le. Egészen addig hibátlanul teljesítette programját, míg Iaszón és az argonauták kikötöttek a szigeten, hogy feltöltsék készleteiket. Mielőtt Talosz megölhette volna Iaszónt, annak varázsló szeretője, Médeia megbűvölte a robotot, és így ki tudta húzni a sarkán lévő dugót, és Talosz elvérzett.
Talosz a Jason and the Argonauts [Iaszón és az argonauták] című 1963-as filmből
Az ógörög mítoszokban számos hasonló élőlényként viselkedő, de mesterségesen létrehozott teremtmény létezik, amelyek az istenek szférájában általában jótékony kisegítői szerepet töltenek be, az emberek között viszont legtöbbször a zsarnokok eszközei az emberek elnyomására, illetve tömeges lemészárlásukra. Persze nem meglepő, hogy a mindenható istenek természetfeletti képességű teremtményeket hoznak létre, de itt nem egészen erről van szó. Ezeket az emberi vagy állati képességekkel felruházott szörnyeket (illetve, mint később látni fogjuk, időnként igen megnyerő megjelenésű hölgy androidokat) ugyanis
nem egyszerűen a semmiből teremtették az istenek, hanem élettelen alkatrészekből megépítették őket.
Adrienne Mayor, a Stanford Egyetem klasszikafilológusa Gods and Robots című könyvében amellett érvel, hogy e mondabeli teremtmények tekinthetők a robotok és a mesterséges intelligencia első történelmi megjelenéseinek. Így e modernnek tekintett koncepciók messze megelőzték a korukat az ókori Hellászban. Sőt, az akkori gondolkodók odáig jutottak, hogy az egyre inkább emberként viselkedő mesterséges intelligencia okozta etikai problémákat is boncolgatni kezdték. Vajon mi ruházta fel a Földközi-tenger térségének antik népeit ilyen látnoki képességekkel?
Az ókori Mediterráneumban született irodalmi és képzőművészeti alkotások nagy része elveszett. De még így is elég gazdag tárháza maradt fenn a görög és római műveknek, amelyek arról árulkodnak, hogy az akkor emberek arról kezdtek töprengeni, hogy hogyan hozzanak létre mesterséges életformákat a bio-techné (vagyis a kézművesség általi élet) segítségével. Így a mondákban számos robot, mozgó szobor és önműködő gépezet született.
– nyilatkozta Mayor az Indexnek, majd így folytatta: „Bár más kultúrákból sokkal kevesebb mesterséges intelligenciára, illetve automatákra vonatkozó monda maradt fenn, de szerintem meggyőző bizonyítékaink vannak arra, hogy Indiában és Kínában ugyanígy kitaláltak robotszerű teremtményeket. Ezért nem gondolom, hogy a mediterrán népek különlegesek lettek volna ebből a szempontból, mindössze tőlük több mítosz maradt ránk."
A görög istenek Elon Muskja Héphaisztosz volt,
akinek csodálatos tanulmányai megszámlálhatatlanok. Gépi fújtatókkal izzított kovácsműhelyét az Etna vulkán mélyén rendezte be, és onnan ontotta az olümposzi istenek életét megkönnyítő, illetve a halandókét megkeserítő önműködő gépezeteit.
Az istenek kocsijai előtt önműködő kapuk nyíltak, az isteni lakomákon pedig háromlábú robotinasok szolgálták fel az ambróziát. A legfőbb templomban Héphaisztosz által konstruált arany éneklőautomaták zengték az istenek himnuszát. De az arany egyébként is a kedvenc robotalapanyagai közé tartozott.
A Héphaisztosz által készített önműködő automaták legmeglepőbb példányai azok a arany szolgálólányok, akiket felruházott az istenek összes tudásával. Ezek az aranyból készült női androidok nemcsak kitalálták az istenek minden kívánságát, de hatalmas mennyiségű adatot is raktároztak. Ez gyakorlatilag a mesterséges intelligencia, illetve a gépi tanulás első megjelenése a nyugati irodalomban.
– tartja Mayor, aki szerint tehát már sok-sok évszázaddal azelőtt képesek voltak az antik társadalmakban gondolkodni az önműködő repülőkről, járművekről szinte minden tekintetben emberként viselkedő gépekről, hogy ezek tényleges elkészítése technikailag lehetségessé vált volna. Közismert, hogy Zeusz úgy bűntette Prométheuszt, amiért az ellopta az istenek tüzét az emberek számára hogy egy óriás sas naponta marcangolta a máját, amely másnapra visszanőtt. Az már sokkal ritkábban hangzik el, hogy e sas sokkal inkább hasonlított egy repülő robotra az ókori elképzelések szerint, mint élő madárra. Az i. e. 3. században élet Apollónios Rhodios Argonautika című eposzában a madarat úgy jellemzi, mint egy gépezetet, amelynek tollai evezőkre hasonlítottak, és hangja a repülők motorzúgására hasonlíthatott.
De Prométheusz büntetése itt közel sem ért véget, és Zeusz bosszújának következő fázisában is szerepet kapott a kibernetika. Prométheusz meglehetősen nehéz felfogású testvérének, Epimétheusznak (kettejük neve előrelátást, illetve utólagos bölcsességet jelent) ajándékot küldött a főisten, Pandóra személyében. Mindenki hallott már az ő szelencéjéről, amit azzal adtak neki álnok módon az istenek, hogy sosem szabad kinyitnia. Ő persze nem tudott ellenállni a kísértésnek, kinyitotta a dobozt, és kiszabadult belőle minden elképzelhető földi baj. Mire vissza tudta csukni, már csak a remény maradt benne.
Amit a történet modern feldolgozásai gyakran figyelmen kívül hagynak, hogy Pandóra is android volt, akit a könyv visszatérő tézise szerint „csináltak, nem született”. Mayor így jellemzi őt: „egy csábító női robot, múlt, emlékek, emberi érzelmek és jövő nélkül”. Ha már csábításról van szó, vagy tucatnyi példát lehet találni az ókori irodalomban arra, amikor az emberhez megszólalásig hasonlító szobrokat keltenek életre, egyetlen céllal: szexre. A klasszikafilológus szerint nem nehéz ezekben a mai szexrobotok előképét látni.
A sokszor feldolgozott Pügmalión történetén túl számos monda van, amelyekben férfiak szeretnek bele női szobrokba vagy fordítva. Utóbbi eset talán legmegkapóbb példája Laodámia története, amely Ovidius költeménye révén maradt ránk. Laodámia éppen csak hozzáment férjéhez, Protesilaoszhoz, amikor az elindult a trójai háborúba. A feleség oly nagyon vágyakozott a férje után, hogy minden éjszaka a róla készített viasz szobrot ölelhette. Miután a férj meghalt a háborúban, Laodámia végleg átadta magát a szobornak. Kapcsolatuk mindaddig tartott, míg egyszer egy szolgáló meglátta őket együtt, szólt erről Laodámia apjának, aki dühében máglyára vetette a szobrot. Laodámia pedig követte a szobrot a tűzhalálba.
Sok mondában felmerül, hogy e mozgó, harcoló, szeretkező mesterséges alkotások szinte már emberiek, és ez gyűlölettel tölt el egyeseket. Mayor szerint itt megint egy csak a 20. század végén újból felbukkant gondolat első megjelenésének vagyunk tanúi
Megdöbbentő volt felfedeznem, hogy az úgynevezett uncanny valley (borzongató völgy) sem teljesen modern koncepció. Az uncanny valley az az érzet, amikor egy majdnem emberi automata láttán a bizonytalanság és a csodálattal vegyes viszolygás, illetve félelem fog el minket. Noha manapság Mori Maszahiro japán robottudósnak tulajdonítjuk a felismerését, már az ógörög mondákban is megjelenik, amikor a hősök mozgó és hiperrealisztikus szobrokkal találkoznak. Homérosz például leírja ezt az érzést az Odüsszeiában, amikor Odüsszeusz kivételesen élethű festményekkel és szobrokkal találja magát szemközt.
Odüsszeusz hajója egyébként önvezető képességgel rendelkezett, és egyedül hazatalált.
Felmerülhet a kérdés, hogy mihez kezdtek az ókori emberek az automaták, intelligenciával felruházott gépezetek gondolatával. Természetesen nagy részüket a technológia fejletlensége okán nem tudták megvalósítani. Ugyanakkor a szerző cáfolja azt a tudománytörténeti vélekedést, miszerint az önműködő gépek első példányi csak a középkor céheiben jelentek meg, és a mesteremberek csak ettől kezdve próbáltak egyes, korábban emberek végezte munkafázisokat automatizálni.
Az ókori görög emberek nemcsak a csodálatos kreativitással és kézművesi képességekkel rendelkező isteneknek tulajdonították a mesterséges intelligencia és az automaták készítésének tudományát. Könyvem utolsó fejezetében írok olyan valóságos itáliai és görög mesteremberekről és mérnökökről, akik már az időszámításunk előtti 4. században, majd a hellenisztikus Alexandriában készítettek önműködő gépezeteket és valóságos mechanikai csodákat. Az alexandriai mérnökök, így Ctesibius, Philo vagy Heron tervei elvesztek volna a Bizánc bukásával, de a zseniális muszlim és arab tudósok megőrizték és továbbfejlesztették őket, így bizonyos elemeik továbbélhettek a középkorban is.
(Borítókép: Talosz ábrázolása a Jason and the Argonauts [Iaszón és az argonauták] című 1963-as filmben)