A Szemipalatyinszki Kísérleti Terep elnevezésű, 18 500 négyzetkilométeres területen, Kazahsztán orosz határhoz közel eső részén, 1949 és 1963 között 118 földfelszíni és légköri kísérleti atomrobbantást hajtottak végre. Noha 1963-ban a nemzetközi atomcsendegyezmény betiltotta a nem földalatti atomrobbantásokat, a kísérleteket egészen 1989-ig folytatták a föld alatt az általában csak Poligonnak hívott gyakorlótéren. Csak most, a legmodernebb molekuláris genetikai tudás és eszközök birtokában kezdik érteni igazán, hogy e kísérletek milyen mélyreható sérüléseket okoztak a helyiek (és gyerekeik, unokáik) örökítőanyagában.
A nukleáris sugárzás egészségügyi hatásairól meglévő tudásunk nagy része a két Japánra dobott atombomba, illetve a csernobili katasztrófa következményeiből származik. Ezek közös jellemzője, hogy egyszeri események voltak, és a sérültek egyszer szenvedtek akut sugármérgezést, illetve a sugárzás rövid időn keresztül hatott szöveteikre.
A Poligon (egyébként a Szovjetunióban általában poligonnak nevezték a lőtereket) környékén élők esete teljesen más. Noha volt négy kísérlet, amelynek radioaktív szennyezése a szerencsétlenül fújó szelek (és persze az emberi hanyagság) következtében messzire jutott, és rengeteg embernél okozott sugármérgezést, az érintettek többségének „csak” alacsonyabb dózisú, viszont hosszú évtizedekig ható sugárzást kellett elviselnie. Így, bármily morbid is ezt kijelenteni, a Szempalatyinszk körül élők egyedülálló kísérleti alanyoknak számítanak a világon.
Náluk mutatták ki legegyértelműbben azt, hogy a sugárzás genetikai hatásai öröklődnek a generációk között.
A kazah sugárbiológusok folyamatosan gyűjtik a mintákat az atomfegyvertesztek idején élt emberektől, illetve leszármazottaiktól. Nem egyszerű elkülöníteni egymástól az atomrobbantásokkal összefüggő és az azoktól független betegségeket. Míg a szovjet időkben tabunak számított arról beszélni nyilvánosan, hogy a tesztek hogyan nyomorítják a lakókat, a Szovjetunió összeomlása óta ellentétébe fordult a helyzet: mindenért a hajdani radioaktív sugárzást okolják.
A hosszú távú sugárzás hatására a rák előfordulása gyakoribbá vált, illetve a szív- és érrendszeri betegségekre való hajlam is átadódik az egymást követő nemzedékeknek. De minthogy a helyiek életét alapvetően meghatározta a 118 felszín feletti robbantás, természetes módon a radioaktivitás miatti rettegés beleivódott a gondolkodásukba, így a sugárzás közvetlen (például mutagén) hatásain túl áttételesen sok egyéb betegségben, például a depresszióban, szorongásban is szerepet játszik.
A Poligon-tesztek hatalmas tragédiát okoztak. De nem mehetünk vissza az időben, most a következmények tanulmányozása a feladatunk
– nyilatkozta a Nature-nek Talgat Muldagaljev, a szemipalatyinkszi teleptől alig 100 kilométerre lévő Szemejben működő Sugáregészségügyi és -ökológiai Kutatóintézet igazgatóhelyettese.
A kazahsztáni városokban ma is tömegével élnek azok, akiknek gyerekkorukban a saját szemükkel kellett végignézniük a robbantásokat. Egyikük, Valentyina Nyikoncsik épp a parkban játszott, amikor 1953. augusztus 12-én felrobbantottak egy 400 kilotonna TNT-nek megfelelő robbanóerejű termonukleáris bombát. Ezt a atomfegyver-kísérletet tartják a Poligonban végrehajtott tesztek legkárosabbjának, ami a környezetbe jutó szennyezést illeti. Nyikoncsik összeesett a fülsiketítő robajtól – évtizedekkel később pedig a robbantás hatására pajzsmirigy- és szívproblémái keletkeztek.
A Kazahsztánban végzett kísérleti robbantások közül négy járt különösen katasztrofális következményekkel. Ezeknél olyan erős szelek fújtak, hogy a sugárzó szennyeződés több száz kilométeres távolságra is kijutott a szemipalatyiszki zónából. Az első, 1949-es robbantás sugárzása mélyen Oroszország területére is behatolt.
A Vöröshadsereg változatos módokon robbantott a Zónában: repülőgépekről ledobott bombákkal és a felszínre telepített eszközökkel is. Vizsgálták, hogy a robbantásnak milyen hatásai vannak az épületekre, a hidakra, a járművekre és az állatállományra. Azzal azonban nem törődtek, hogy a légkörbe jutó, erősen sugárzó szennyeződés merre száll a széllel, és ott milyen károkat okoz. Lehet, hogy nem tudtak a veszélyről, de valószínűbb, hogy nem is érdekelte őket.
1956 augusztusában több mint 600 helyi lakost szállítottak kórházba akut sugármérgezéssel a kísérleti teleptől nagyjából 600 kilométerre lévő Uszt-Kamenogoszk iparvárosból. A sugárbetegség akkor alakul ki az embernél, hogyha elegendő hirtelen sugárzás éri a szervezetét ahhoz, hogy a sejtjei elhaljanak. Ilyenkor hányás, hasmenés jelentkezik, majd az illető rendszerint napokon-heteken belül nagy fájdalmak közepette meghal.
Arról nincsenek nyilvánosan hozzáférhető adatok, hogy az 1956-os incidensnek hány halálos áldozata volt.
Mindenesetre néhány héttel később a hadsereg titkos sugáregészségügyi klinikát létesített Szemejben, ahol a sérültek ellátása (és a nyilvánosság elől való elrejtése) mellett a katonaorvosok a sugárzás egészségügyi hatásait is tanulmányozhatták. Az intézménynek a 4-es számú Brucellózisellenes Intézet semmitmondó nevet adták (a brucellózis egy állatorvosi fertőző betegség). A betegeket alaposan megvizsgálták, majd a legtöbb esetben anélkül küldték haza, hogy bármit is mondtak volna nekik arról, hogy mitől betegek.
Amikor 1991-ben Kazahsztán függetlenedett a Szovjetuniótól, különleges küldöttség érkezett Moszvából Szemejbe, és a nyilvántartás egy részét megsemmisítették, más részét pedig Moszkvába szállították. A kazahoknak (legalábbis tudhatóan) nem mondtak semmit, így a kutatók még ma is sötétben tapogatóznak az ügyben, hogy mi is folyt az intézetben. A központ ma is működik, és megtartotta a funkcióját is, ez lett a Sugáregészségügyi és -ökológiai Kutatóintézet. De a munkát gyakorlatilag a nulláról kellett újrakezdeniük.
A hozzáférhető nyilvántartásban 351 ezer lakos szerepel, akiket az évtizedek során ért valamekkora mértékű sugárzás,
és ettől (vagy mástól, ez sokszor nem egyértelmű) egészségügyi problémáik támadtak. A harmaduk mára meghalt, sokan elköltöztek, és megszakadt velük a kapcsolat. Viszont van 10 ezer ember, akiket 1962 óta folyamatosan vizsgálnak.
Az előző évezred végén 40 háromgenerációs család tagjaitól vettek vérmintákat a Poligon határán fekvő Beszkagaraj városában, az eredményeket pedig elküldték a brit Leicesteri Egyetemre, ahol a csíravonal DNS-ét vizsgálták (tehát az ivarsejteket létrehozó sejtek örökítőanyagát, amely átadódhat a következő generációnak). Ebből azonnal kiderült, hogy a hosszan tartó sugárzást elszenvedők DNS-ének kétszer akkora volt a mutációs rátája, mint másoknak. Vagyis DNS-ükben sokkal több véletlenszerű változás keletkezik, amely sokszor betegségekhez, defektusokhoz vezet. Ha ezek a mutációk a csíravonalat érintik, akkor a születendő utód is mutáns lehet.
A zónához közel élők közül sokan már betegen vagy testi deformáltsággal születtek, a feltételezések szerint azért, mert anyjukat terhessége idején sugárszennyeződés érte.
A radioaktivitástól sújtottak gyermekeinek csíravonalában is 50 százalékkal nagyobb valószínűséggel voltak mutációk, mint a kontrollcsoportban, tehát a hatás legalább két generáción keresztül érezhető (és ki tudja, hogy a jövőben még hány nemzedék fog ezzel együtt élni).
Arról egyelőre kevés információjuk van, hogy ezek a mutációk pontosan milyen hatással jártak az érintettek egészségére. Vannak azonban intő jelek arra, hogy egyes szívbetegségek gyakoribbak lehetnek a nukleárisan leginkább fertőzött városokban élők leszármazottjainál (ezt azért nehéz kijelenteni, mert a szív- és érrendszeri betegségek egyébként is a vezető halálokokat jelentik.
A Szemejben élő Zsanar Mukhamedzsanova 19 volt, amikor furcsa fáradtság kezdte rendszeresen gyötörni, pedig könyvelő lévén munkája nem járt különösebb fizikai megterheléssel. Az orvosnál kiderült, hogy 160 a szisztolés vérnyomása, ami rendkívül magas. De családjában szinte mindenki szívbeteg. Apja 41 évesen halt meg sztrókban, anyját is infarktus vitte el. Egyik testvérének ugyancsak magas a vérnyomása, a másik szívelégtelenségben szenved. A család a Poligon melletti Abai régióból, az egyik legsúlyosabban sugárfertőzött környékről származik.
A helyi kutatók 1800 másod- vagy harmadgenerációs helyi lakos orvosi adatai alapján megállapították, hogy az illető esélye a magas vérnyomásra annál nagyobb, minél nagyobb dózisú sugárzást kaptak a szülei.
Efféle generációkon átívelő egészségi ártalmakat Hirosimában vagy Nagaszakiban nem tapasztaltak.
A megoldás kulcsa az lehet, hogy a sugárzás hatásai akkumulálódnak a szövetekben, tehát ha sokáig éri az embert akár kis dózisú sugárzás is, az évtizedek múltán nagyfokú változásokat képes előidézni DNS-ében. Vannak orvosok, akik éppen a defektusok örökíthetősége miatt azt tanácsolják a súlyosan szennyezett területekről származóknak, hogy inkább ne vállaljanak gyereket – abban a hiszemben, hogy a csecsemőnek szinte biztosan születési rendellenességei lesznek. Ugyanakkor ma még nem egyértelmű, hogy a hajdani sugárzás milyen mértékben járul hozzá a betegségekhez. És legfőképpen azt nem tudja senki, hogy meddig fog ez tartani. Ahogy Muldagaljev fogalmazott:
Minden tragédiának van eleje és vége. De a sugárzás esetében a végéről fogalmunk sincs.
(Borítókép: Kísérleti robbantás Szempalatyinszkban - fotó: Heritage Images / Getty Images Hungary)