A magyar határtól mindössze 130 kilométerre, az ausztriai Zwentendorfban áll a világ legfurcsább atomerőműve. Mai áron számolva egymilliárd euróba került, a napelemekből származó energiatermelése azonban éppen arra elég, hogy a talajvizet kipumpálják alóla. Cserébe kívül-belül bejárható, már ha épp nem rendeznek benne elektronikus zenei fesztivált. Beindítani viszont már akkor sem lehetne, ha akarnák.
A zwentendorfi atomerőmű el van átkozva.
Itt bármibe kezdenek, semmi se sikerül
– mondja Stefan Zach, az erőművet birtokló osztrák EVN Group kommunikációs igazgatója, aki ennek ellenére rögtön az elején bevallja: első látásra szerelmes lett a szerencsétlen atomerőműbe, és ez az érzés máig tart.
De miért is van elátkozva az erőmű?
A vízhűtéses atomreaktor építését 1972-ben kezdte meg a nyolc osztrák energiaszolgáltatóból összeállt konzorcium. Az építkezés jól haladt, 1976-ra az atomerőmű elkészült, a szükséges teszteket lefuttatták, egyedül a maghasadást nem tesztelték még. A terv szerint az összes osztrák háztartás a 700 megawattos erőműből kapta volna az áramot. Az engedély azonban csak nem érkezett meg az üzemeltetésre.
Bruno Kreisky akkori kancellár ugyanis széles társadalmi egyetértéssel szerette volna elindítani az ország első atomerőművét, ezért népszavazást írt ki róla. A társadalmi jóváhagyásra kezdetben megvolt minden esély, hiszen a pártok eleinte egyöntetűen támogatták az erőművet, és bár sokan, főként a környéken mezőgazdaságból élők tiltakoztak az erőmű ellen, a lakosság körében nem volt népszerűtlen az ötlet.
Ahogy azonban közeledett a népszavazás időpontja, erősödött az ellenzők hangja. Egyre nagyobb tüntetéseken követelték az atomenergia-mentes, zöld Ausztriát, az erőmű beszántását. És 1978. november 5-én megtörtént, amire senki sem számított: az osztrákok egy paraszthajszálnyival ugyan, de leszavazták a drága pénzből felépített atomerőművel. A megosztottságot jól mutatja, hogy az ellenzők és a támogatók között nem volt egy százaléknyi különbség sem: a nemek 50,47 százalékkal győztek.
A tulajdonosok sokáig el sem hitték, hogy ez megtörténhetett. Bízva a változásban, 1985-ig startra készen tartották az erőművet. Pedig ez nem volt olcsó: a hétéves fenntartás ugyanannyi pénzt emésztett fel, mint az építkezés, így a zwentendorfi atomerőmű költségei ekkorra már egymilliárd eurónyi schillingre rúgtak. Ekkor valamit megérezhettek a tulajdonosok, mert eladták a fűtőelemeket, valamint az egyik turbinát, és lemondtak a beindításról – szinte kereken egy évvel a csernobili katasztrófa előtt.
Az épületben először a német atomerőművek biztonsági szakemberei gyakorlatoztak, de aztán ők is elmaradoztak. Sokáig raktárként funkcionált, majd 2005-ben megvásárolta az EVN Group, és 2009-ben naperőműként indította el. Sok haszon ebből sem jön, mert a megtermelt energia nagyrészt elmegy az épület alatti talajvíz kipumpálására. Ami némi pénzt hoz, az az idegenforgalom, az erőmű ugyanis 2010 óta látogatható – mesélte Stefan Zach, aki közben körbekalauzolt bennünket a létesítményben.
Az erőmű két nagy egységre bontható: a magasabb a reaktorépület, az alacsonyabb a turbinaépület. Az 1,2 méter vastag betonfallal övezett monstrumban 1050 helység van, de egyikbe sem terveztek ablakot, nehogy gond esetén sugárzás juthasson rajtuk keresztül a környezetbe.
A vastag, elektromos fémkapu mögött feltárul a fogadóhelyiség, ahol a folyamatos portaszolgálat engedte volna ki és be a több műszakban dolgozó 200 szakembert. Az üveg mögött negyven éve ugyanúgy, mozdulatlanul állnak a székek, telefonok, doziméterek. Az öltözőhelyiség előtt fogason lóg egy szett munkaruha.
Az alsónemű azért narancsszínű, mert áttűnik a fehér kezeslábason, így biztosan feltűnik, ha nem azt veszi fel valaki a munkához. Az alsóneműt minden műszak után le kellett venni, ment a ruhával együtt a mosodába, nehogy kivigye valaki a sugárzást. A dolgozók bőrét jéghideg szappanos vízzel kellett volna lemosni, azért hideggel, mert a meleg víz hatására kinyílnak a pórusok, és könnyebben behatol a sugárzás a szervezetbe.
A reaktorépület négy szintje látogatható. A legfölső 39 méter magasan van, innen felülről be lehet kukkantani magába a reaktorba, aminek a súlyos fémkupolája leemelve fekszik a reaktor mellett.
A reaktorverem mellett ugyanolyan hatalmas méretű kád található, ami részben kiegyenlítő tartályként funkcionált. Az egész víz alatt lett volna egy-egy 36 hónapos üzemciklusig. A kiégett fűtőelemeket ugyanis 18 havonta cserélték volna a víz alatt, majd 18 hónapos tárolás után elszállították volna az átmeneti tárolóba. A 2800 köbméteres, vízzel teli medencéket szállítás után leengedték és újratöltötték volna.
A reaktorcsarnokból pár emeletet följebb menve kijutunk a tetőre, ahonnan pazar kilátás nyílik az erőmű mellett kanyargó Dunára, a környező mezőgazdasági területekre. Sikeresen visszafogjuk magunkat, és nem szórjuk az HBO-s poénokat, miszerint nincs grafit a tetőn. Jól láthatók viszont az erőmű épületére szerelt, valamint lent az erőmű melletti mezőn sorakozó napelemtáblák. A 110 méter magas kémény árnyéka egy hatalmas betonplaccra vetül, ahol épp a látogatásunk másnapján esedékes elektronikus zenei fesztivál színpadjait, sátrait építik gőzerővel. Az atomerőmű különböző, erre a célra bérbe vett területein rendezett fesztiválra 15 ezer embert vártak, ami pont annyi, ahány turista egyébként egy évben az erőműbe érkezik.
A gyönyörű nyári napsütésből visszamegyünk a vastag betonfalak közé, hogy a két közbenső emeleten bejussunk egészen a reaktorhoz. A fölső részen a hűtőrendszer gépészeti csövei tekeregnek csak nukleáris mérnököknek átlátható, kaotikus rendben, körülölelve a reaktort. Az alsóbb részen a jobb láthatóság miatt egy három méter átmérőjű kerek nyílást vágtak a vastag acélból készült sugárvédelmi tartályba, így meg lehet csodálni a kondenzációs kamrát. Emiatt a nyílás miatt
az atomerőművet ha akarnák, se tudnák már újraindítani.
A teljesen körbejárható, hatalmas kamra egészen templomszerű hatást kelt. A felülről lógó kondenzációs csövek mint valamiféle bizarr orgona sípjai sorakoznak egymás mellett, a kereszt alakú vízvezető fejek meg csak tovább erősítik a szakrális hatást. A gömb alakú tartályban az akusztika egészen kiváló, minden bizonnyal érdekes hangzású koncerteket lehetne itt tartani.
A legalsó szinten be lehet menni a reaktor alatti terembe, ahol a szabályozórudakat mozgató elektromos motorok lógnak nem sokkal fejmagasság fölött. Ha a reaktormag a szív, akkor ez itt az atomerőmű pészmékere. Fölfelé nézve egészen elképesztő a látvány, olyasmi, amit hétköznapi halandó soha az életben nem láthat.
A zwentendorfi erőmű valamelyest hasonlít egyébként a paksihoz. Legfőképp abban, hogy mindkettő könnyűvizes erőmű, azaz ha üzemelt volna, a Siemens tervezte osztrák létesítmény ugyanúgy a Duna vizét használta volna hűtővízként, mint a szovjet mérnökök által tervezett és hazánkban megépített négyblokkos atomerőmű. Fontos különbség viszont, hogy Pakson nyomottvizes reaktorok dolgoznak, az osztrák erőműben forralóvizes reaktor (Boiling Water Reactor, BWR) működött volna.
A szemünk előtt feltáruló Siemens 69 (Siedewasserreaktor Baulinie 69) forralóvizes reaktor működési elve a következő (lett volna, ha valaha is működni kezd): a kétkörös (primer és szekunder kör) nyomottvizes reaktorokkal szemben csak egy vízkörrel üzemel, azaz a turbinák meghajtásához szükséges gőz nem külön gőzfejlesztőben keletkezik, hanem magában az aktív zónában, ahonnan egyenesen a turbinákra vezetik.
A turbinákat is hajtó gőz tehát abból a vízből keletkezik, ami egyben a több száz urán-dioxidos fűtőelemet tartalmazó aktív zóna hűtésére és a neutronok lassítására is szolgál, azaz a moderátor szerepét is betölti. A reaktort, amiben a víz alulról fölfelé áramlik, természetesen szabályozórudakkal is kordában tartják, ezeket alulról fölfelé lehetett az aktív térbe betolni, illetve onnan kihúzni – ezzel a névleges teljesítmény 70 százalékáig lehetett volna szabályozni a reaktort. A maradék 30 százalék kinyerésére a víz keringési sebességének növelésével lett volna mód (a gyorsabban áramló vízben kevesebb gőzbuborék képződik, tehát a víz több neutront lassít le, ezzel gyorsul a láncreakció, a reaktormag több hőt tud termelni).
Mivel csak egy vízkörrel működik, és nincs külön gőzfejlesztő tartály, a forralóvizes reaktor fő előnye a nyomottvizessel szemben az egyszerűbb, biztonságosabb szerkezet és nagyobb hatásfok, hátránya viszont a turbinák sugárszennyezettsége (ne feledjük, a turbinalapátokat forgató gőz egyenesen a reaktorból jön, tehát mindig tartalmaz radioaktív atomokat).
A turbinatermet sajnos ottjártunkkor nem lehetett megnézni, mert beépítette a zenei fesztivált szervező cég. Bár az egykori irányítótermet is bekábelezték, sőt egy dj-pultot is felállítottak benne, azt szerencsére még megnézhettük. (Ezt a termet szánták a fesztivál egyik VIP-termének. A másik a kémény belseje, ahol korábban egyszer még egy lakodalmat is rendeztek – csak úgy sugározhattak a vendégek az örömtől.)
Ha a lélekemelő szépségű kondenzációs kamra volt a templom, és a szabályozórudak helyisége fölött dobogott volna a szív, akkor magától értetődően a kontrollterem az agy, ahol az egész erőmű működését kézben tartották volna. Bár a dizájn egyszerű és végletekig letisztult, azért apró részleteiben integet nekünk a hetvenes évek: a monitorok, a telefonok, a kapcsolótáblák, műszerek, kijelzők mind a korszakot idéző zárvánnyá állnak össze.
A naperőmű jelenleg 180 megawattnyi áramot termel évente, ami töredéke az atomerőmű kapacitásának. Arra a kérdésre, hogy a termelt energia mikorra hozza vissza az atomerőmű bekerülési költségét, Stefan Zach némi gondolkozás után a következő választ adta:
A következő jégkorszak előtt biztosan.