Ahogy fogynak a szárazföldi ásványkincsek, nő a ritka fémek iránti kereslet, illetve fejlődik a robottechnológia, úgy válik egyre inkább realitássá a több ezer méter mélyen végzett tenger alatti bányászat. Csakhogy – hasonlóan a szárazföldi külszíni fejtésekhez – a kitermelés által érintett területeken (és ezek messze nem csupán a konkrétan feltúrt tengerfeneket jelentik) gyakorlatilag semmilyen aljzaton lakó élőlény nem maradhat életben. Pedig nagy részüket még csak nem is ismerjük. Azt kell eldönteni, hogy megéri-e az áldozat.
A Nautilus Minerals, bár Kanadában van bejegyezve, orosz és ománi bányatársaságok a tulajdonosai. A cég akkor vált közismertté, amikor két évvel ezelőtt bejelentette, hogy a pápua új-guineai kormány hathatós politikai és pénzügyi támogatásával tenger alatti bányászati koncessziót szerzett arra, hogy a Bismarck-tenger mélyéről aranyat és rezet bányásszon.
Környezetvédő csoportok rögtön beperelték a céget, mert az olyan bányászati technikákat kívánt alkalmazni, amelyeket még sosem használtak kereskedelmi célból sehol. A félelmek szerint a bányászat oly mértékben megzavarja a jelenleg még többé-kevésbé érintetlennek tekinthető, viszont rendkívül sérülékeny mélytengeri ökoszisztémákat, ami nagy valószínűséggel tömeges kihalási eseményeket fog előidézni több kilométer mélyen.
Nos, emiatt a konkrét projekt miatt valószínűleg már nem kell aggódniuk, mert a Nautilus Pápua Új-Guinea partjai mentén tervezett Solwara-1 (Sós Víz-1) elnevezésű terve, az anyacéggel együtt csődbe ment. A pápua kormány pedig futhat a vállalkozásba fektetett 32 milliárd forint értékű közpénz után.
Teljes kudarcnak
minősítik a projektet, ami azonban nem azért bukott meg, mert értelmetlen lenne gazdasági szempontból a tenger fenekén bányászni, hanem főképp a pénzügyi nehézségek miatt. A környezetvédők által indított perek is segítettek valamit, de a csődöt a befektetők és a hitelezők bizalmának elfogyása okozta.
Ugyanakkor maga a tenger alatti bányászat a közeljövőben minden mértékadó előrejelzés szerint sok milliárd dolláros haszonnal kecsegtet. Ennek oka részben az olcsón kitermelhető szárazföldi ásványkincsek kimerülésre, részben a technológiai fejlődés révén kivitelezhetővé és megfizethetővé váló mélytengeri kitermelés, részben pedig az elektronikai ipar támasztotta fémkereslet.
A Greenpeace nyári tanulmánya szerint, noha még egyetlen helyen sem indult meg a gyakorlati kitermelés, a társaságok már 29 koncessziót nyertek el a világtengerekben az ENSZ erre hivatott szervezetétől, a Nemzetközi Tengerfenék-hatóságtól. Ezek összesen ötször akkora területet foglalnak magukba, mint Nagy-Britannia.
Bár ez a pápua új-guineai vállalkozás befuccsolt, és el is vette a kedvét az ország kormányának a további próbálkozásoktól (pedig korábban ők voltak a születőben lévő iparág leghangosabb támogatói), de teljesen egyértelmű, hogy más projektek máshol villámgyorsan meg fognak valósulni. A környezetvédők tiltakozása láttán igencsak ironikus, hogy a megújuló forrásokra áttérő energiatermelés, illetve az elektromos autók akkumulátorának gyártása a tenger mélyéről kitermelhető fémek (arany, réz, kobalt, mangán, cink, nikkel) legnagyobb felvevői.
Természetesen a tenger alatt bányászni jelentősen bonyolultabb, mint a szárazföldön. Teljesen új eszközöket kell fejleszteni hozzá, illetve a hagyományos kitermelési módszereket kell vízhatlanná alakítani. Az esetenként 6000 méter mélyen fekvő ásványkészleteket rendszerint robotokkal hozzák a felszínre. Ott az ércet tartalmazó iszapos vizet átszűrik, és a szennyvizet (amiben persze még jelentős mennyiségű üledék van) visszaengedik a tengerbe, rendszerint a mélyben, a tengerfenékhez közel.
A bányatársaságok legfőképpen az értékes fémekben rendkívül gazdag polimetallikus csomókat, illetve a hidrotermális kürtőket célozzák. Előbbiek olyan, gombócokat formáló érckiválások a tengerfenéken, amelyek általában 3-10 centiméteres átmérőjűek, és számos értékes fémet tartalmazhatnak (legtöbbször vasat és mangánt). Eközben pedig kevés szennyező anyag van bennük, így, ha egyszer sikerül őket a felszínre hozni, nagyon kis költséggel lehet nagy mennyiségű ritka fémhez jutni belőlük.
A polimetallikus csomók évmilliók alatt alakulnak ki. A gyöngyökhöz hasonlóan valamilyen szilárd mag köré válnak ki a fémek a mélytengerekbe ereszkedő üledékből. A hidrotermális kürtők tenger alatti vulkanikus hegyvonulatok mentén képződnek, és a geotermikus energia tartja őket melegen. E meleg az oka a peremükön található vastag fémlerakódások létrejöttének, illetve egyedi, sehol másutt a bolygón nem fellelhető életközösségeiknek.
Pápua Új-Guinea felségvizeiben főként ilyen hidrotermális kürtőkből termelték volna ki a fémet a Nautilus munkagépei, ha nem dőlt volna be a cég. A terület az ország (vélhetően időleges) visszalépése után egy ideig nem válik hozzáférhetővé a bányatársaságok számára. A második legtöbb ásványkinccsel kecsegtető területe az óceánok aljzatának a Clarion–Clipperton-zóna (CCZ), amely Hawaii és Kalifornia között terül el. 4000 méter méter mélyen e területen található a világ legnagyobb ritkaföldfémkészlete.
A becslések szerint a CCZ mélyén annyi kobalt, mangán és nikkel van, mint a szárazföldeken összesen.
Vagyis a tenger alatti ásványkincsek túlságosan hívogatók ahhoz, hogy otthagyják őket. Emellett a szárazföldi készletek kimerülésével el fog jönni az az idő, amikor egyszerűen muszáj lesz a tenger alatt is bányászni, ha fenn akarjunk tartani jelenlegi (illetve jövőbeli) technológiai fejlettségünket. A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e ezt csinálni, hanem hogy hogyan, illetve mekkora a valós környezetrombolása.
Minthogy mindeddig még sehol sem bányásztak élesben a tenger mélyén, ezért csak a kísérleti műveletre hagyatkozhatunk. Már a hatvanas években felmerült a mélytengeri bányászat ötlete, bár a technológia fejletlensége a legutóbbi időkig inkább a tudományos fantasztikum világába sorolta az efféle elképzeléseket.
Ennek ellenére már a hetvenes években elvégezték a mindmáig legátfogóbb kísérletet a bányászat környezetbolygatásáról. Ez volt a Discol-projekt. A Csendes-óceán egy 11 kilométer átmérőjű területének közepén feltúrták az aljzatot egy 8 méter széles ekeszerű tárggyal. Ezután vizsgálták, hogy a helyszín hogyan alakul át, hogyan változik meg a felszín, illetve a hely élővilága.
Az eredmények szerint ez a kifejezetten kis léptékű zavarás is messzemenő következményekkel járt, pedig kőzetet nem is termeltek ki, ami nyilvánvalóan tovább súlyosbította volna a környezetterhelést. Legutóbb 2015-ben, több mint 30 évvel a kísérlet után tértek vissza a Discol-projekt helyszínére. A beavatkozás nyomai mindmáig egyértelműen látszanak, az élővilág gyakorlatilag képtelen volt regenerálódni.
Ez főként a felkavart, majd az aljzatra visszahullott üledék miatt van, ami betemette a teljes tengerfenéken élő életközösséget. Ez a közösség azért ennyire sérülékeny, mert rendkívül korlátozottak az anyagforrásai. Csak az óceán felsőbb régióiból lesüllyedő szemcsék révén juthatnak az itteni élőlények például szerves anyagokhoz. Csakhogy ezek ezer évenként csupán 1 centiméter vastagon lepnék be az aljzatot.
A világszerte kiadott 29 mélytengeri bányászati koncesszió közül 16 a CCZ-re vonatkozik, annak mintegy 20 százalékát fedi le. Ha ekkora területen megkezdődik egyszer az ipari léptékű kitermelés (amely a következő évtizedben be fog következni), az több ezer kilométeres körzetben üledékfelhővel fogja beteríteni az óceánt. Egyes komputermodellek szerint a felkavart, illetve visszaengedett iszaprészecskék leülepedése akár a korábban gondoltnál tízszer több időt is igénybe vehet. Ez pedig lehetőséget teremt a felhőnek arra, hogy hatalmas területen terüljön el.
Ráadásul a kutatók nem igazán hisznek a bányavállalatok azon ígéretében, hogy rengeteg energia ráfordításával visszapumpálják majd az üledékkel telített vizet a tengerfenék közelébe. sokkal valószínűbb, hogy simán visszaengedik a tengerbe, így az üledék még messzebb juthat. Nem is kell mérgezőnek lennie, elég, ha beterít olyan felületi életközösségeket, amelyek így nem jutnak táplálékhoz, és elpusztulnak.
Kérdéses persze, hogy a ma még felmérhetetlen profit vagy a teljesen ismeretlen, több ezer méter mélyen élő (ráadásul nem is túlzottan cuki) élőlények esnek-e majd nagyobb súllyal a latba, amikor a következő években a döntéshozóknak el kell majd dönteniük, hogy mit kezdjenek a mélytengeri bányászattal.
Viszont legalább a tenger alatti meddőhányók után maradt sivatagok látványa nem fogja zavarni a turistákat.