Az ember által felnevelt farkas felnőttkorban is kötődik az emberhez. Ez lehetett a faj háziasításának alapja.
A kutya az ember legjobb barátja – tartja a mondás. A kapcsolat ősi időkre nyúlik vissza, hisz az ember a farkast háziasította először, a tudósok szerint 10 ezer évvel ezelőtt. Miért pont a kutya és az ember közt alakult ki a legszorosabb kapcsolat? Ennek egyik oka, hogy rendkívül társas mindkét faj.
Vizsgálatok szerint kutyák esetében a hiperszociális viselkedést ugyanaz a gén okozza, amely az embereknél az úgynevezett Williams–Beuren-szindrómát – egy barátságossággal és bizalommal járó fejlődési rendellenességet.
A genetika mellett a környezet is komolyan befolyásolja: a gazdák négy fontos vonásban képesek alakítani az általuk nevelt kölykök személyiségét:
Fontos, hogy az állatok képesek értelmezni az emberi beszédet. Kutyák agyában például a jutalmazásért felelős idegrendszeri útvonal igen aktív, amikor dicsérő szavakat hallanak: tudósok szerint a kutyák a beszéd módját és bizonyos fokig a szavak jelentését is megértik. További fontos kapcsolódási pont kutya és gazdája között a szemkontaktus. Vizsgálatok szerint, amikor egy ember szemkontaktust tart kutyájával, szervezetében egy „szeretethormon”, oxitocin szabadul fel. A kutyák az emberi érzelmeket testbeszédük és hangjuk segítségével is képesek utánozni, ami tovább erősíti a kapcsolatot.
A szoros köteléket kötődésnek nevezzük.
De hogy alakulhatott ki ez a fajokon átívelő és sok ezer évet megélő kapcsolat? Tudósok körében is általánosan elfogadott gondolat, hogy a kutya mint új faj azért alakulhatott ki az általunk is ismertté, mert farkassal közös őse szintén társas lény lehetett. Azonban a kutya-ember közti kötődés evolúciós eredetéről nagyon keveset tudunk.
A kutatók ötlete azon alapult, hogy közvetett segítséget adhat a feltételezett közös ős társas rendszerének felderítésében a kutya legközelebbi élő rokonának, a szürke farkasnak a vizsgálata, ami talán a korai háziasíthatóságra is választ tud adni.
A kötődés egy úgynevezett viselkedéskomplex, melynek többféle megnyilvánulási formája van. Ilyen például, hogy a kutyák a gazdájuknál keresnek menedéket egy veszélyes helyzetben, vagy hogy a jelenlétében nyugodtabbak egy új szituációban, viszont elváláskor stressz jeleit mutatják. Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon az intenzíven szocializált, vagyis már nagyon fiatal koruktól emberhez szokott farkasoknál is megjelennek-e felnőttkorra legalább egyes elemei a kötődésnek az ember irányába.
– magyarázta Lenkei Rita, a publikáció első szerzője.
A kutatók egy szeparációs tesztben ehhez kézzel nevelt farkasokat és családi kutyákat vizsgáltak. Az állatok egy számukra ismeretlen helyen egy idegennel, illetve a gazdájukkal felváltva maradtak egyedül három-három percig.
A kutatókat váratlanul érte az eredmény:
A teszt során a farkasok és a kutyák meglepően hasonlóan viselkedtek.
Gondozójuk jelenlétében nyugodtabbak voltak, vizsgálgatták a környezetüket, szaglásztak.
A gondozó távozásakor azonban idegessé váltak, nyüszítettek, és húzták a pórázt a távozó irányába. Azonban amikor a számukra ismeretlen ember hagyta ott őket, ezek a viselkedések alig jelentek meg.
Az eredmények szerint függetlenül attól, hogy az állatokhoz a saját gazdájuk vagy az idegen közeledett,
a kutyák a kézzel nevelt szürke farkasokhoz képest jóval érdeklődőbbek voltak az emberek iránt, ami feltehetően a két faj közti genetikai különbségekre vezethető vissza.
Ezt korábbi kutatási eredmények is alátámasztják – a kutyák már kölyökkorban is szívesebben keresik az emberek társaságát, mint a farkasok. Az viszont, hogy a kutyák kevésbé húzták-rángatták a pórázt a kísérlet során, inkább annak köszönhető, hogy a gazdák általában már kiskoruktól kezdve kifejezetten arra tanítják a kutyáikat, hogy ne tegyék ezt.
A korábbi kutatások eredményei, miszerint a kölyökfarkasok a kötődés jeleit emberi nevelőik felé nem mutatják, megdőltek. Mivel ebben a vizsgálatban felnőtt farkasok vettek részt, és gondozójuk – bár kölyökkoruktól kezdve ismerte az állatokat – nem az eredeti nevelőjük volt,
az eredmények felvetik annak a lehetőségét, hogy a kutya-ember kapcsolat evolúciós alapja a felnőtt falkatagok közt létrejövő kapcsolat lehetett.
A ma élő farkasok rendkívül összetett szociális környezetben élnek – ez történhetett a közös őssel is. A kutya korai domesztikációja során is az lehetett a mozgatórugó, hogy az egyedek családokban éltek.
A tudósok azonban hangsúlyozták, hogy farkas alanyaik esetében az intenzív emberhez szoktatás elengedhetetlen volt: ennek hiányában ezek a viselkedések egyáltalán nem jelentek volna meg! A kutya ezzel szemben genetikai változások sorozatának eredményeként már kölyökkorától kezdve könnyedén és egész életében képes az emberrel bensőséges és mély kapcsolatot létesíteni.
A kísérletben a két állat – a szürke, kézzel nevelt farkas és a házi kutya – hasonlóan viselkedett, de két külön fajról van szó. A kutya nem egyszerűen egy szelíd farkas, és a farkasból sem lehet házi kedvencet nevelni.