Vagy az evolúció okozza, vagy más, de minden út a tarisznyarákhoz vezet.
A folyamatot karcinizációnak hívják, és evolúciós konvergencia eredménye, magyarul, egy olyan jelenség, amelyben a törzsfejlődés következetesen ugyanazt az irányt veszi fel. Olyan esetek közismertek, amikor az evolúció párhuzamos: szárnyat használ a repüléshez a madár és a denevér is, nem nagy ügy. A karcinizáció a párhuzamosságnál ennél jóval erősebb kategória.
A folyamat a rákféléknél jelenik meg: a tízlábú rákok alosztályában figyelték meg, hogy különböző helyeken és időkben legalább öt esetben fejlődött egy rák rövid lábú és tömzsi tarisznyarákká. Így jöttek létre a rövidfarkú rákok, a porcelánrák, a vörös királyrák vagy a pálmatolvaj.
Ha ez nem lenne elég, létezik egy hiperkarcinizáció nevű jelenség is, amikor nemcsak hasonló alakúak az állatok, de ugyanazok a szexuális dimorfizmusok jelennek meg náluk, ami azt jelenti, hogy a hímeknek rövidebb a potroha.
Az elnevezést Lancelot Alexander Boradaille alkotta 1917-ben. Egy viszonylag friss 2017-es kutatás áttekintette a tarisznyarákká válás tényleges fiziológiai következményeit, és arra jutott, hogy a rákok nemcsak küllemben és életmódban, de a belső szerveiket tekintve is elkezdtek hasonlókká válni. A Jonas Keiler vezette kutatás végkövetkeztetése, hogy
nincs ok azt feltételezni, hogy a folyamat hátterében homályos evolúciós tendenciák húzódnának meg.
A szerzők nem tértek ki rá, hogy ha nem evolúciós tendencia, akkor mi okozhatja a karcinizációt. Mindez elég nyomasztóan hangzott ahhoz, hogy tudomány iránt érdeklődő fiatalok körében kisebb gót kultusz alakult ki a tarisznyarákká válással kapcsolatban. Hiszen ha homályos evolúciós jelenség, lehet, hogy a tarisznyarákká válás megáll a rákoknál, de ha mégsem, ki tudja, mi jöhet még.