Még 2004-ben történt, hogy a Nimitz amerikai nukleárisrepülőgép-hordozó és kísérőhajói a kaliforniai San Diego flottabázistól mintegy 160 kilométerre gyakorlatoztak. Egy hasonló, úgynevezett hordozó-csapásmérő csoport (Carrier Strike Group) általában magából a hordozóból, a légvédelméért felelős AEGIS cirkálóból és 3-4 felszíni, illetve tenger alatti célok elhárításáért felelős rombolóból, valamint egy ellátóhajóból áll. Alkalomadtán egy vadász tengeralattjáró is csatlakozik hozzájuk.

A köteléket ért fenyegetések minél hatékonyabb leküzdését már a II. világháború óta központilag, az úgynevezett parancsnoki információs központból (Command Information Center – CIC) irányítják. Ennek modern változata a Cooperative Engagement Capability (CEC). Ide futnak be a különböző szenzorok észlelései, többek között a Föld görbülete miatt korlátozott hatótávolságú radarokat kiegészítő „repülő radartányér”, a flotta szemének is nevezett E–2 Hawkeye jelei is. A beérkezett észleléseket utána feldolgozzák, és egy egységes képként továbbítják a hajókra, így bármelyikük képes tüzet nyitni egy olyan célra, amit saját maga esetleg nem is észlelt.

2004-ben ez a képesség még nagyon új volt, így amikor furcsán mozgó és furcsa alakú repülő tárgyak tűntek fel a képernyőkön, eleinte 

A napokon át tartó jelenség során Kevin Day, a Princeton rakétás cirkáló rangidős radarkezelője szerint több mint száz tárgyat észleltek, amelyek jócskán a katonai és polgári repülőgépek által használt légtér, azaz 20 000 méter felett repkedtek. 

Amikor azonban 2004. november 14. délutánján több jármű is 24 000 méterről (80 000 láb) döbbenetes sebességgel a tengerszintig ereszkedett, veszélyeztetve ezáltal a légi közlekedést, a harcászati irányítást ellátó Princeton egyik tisztje szokatlan kérdést tett fel az éppen gyakorlatozó F/A–18 Hornet-géppárnak:

Fel van-e szerelve éles fegyverrel a repülőgépük? 

A nemleges válasz után a mindeddig azonosítatlan tiszt utasítást adott a gyakorlat megszakítására és a gyorsan ereszkedő célpontok megközelítésére. A géppár vezetője a VFA–41 Fekete Ászok haditengerészeti repülőszázad parancsnoka, David Fravor alezredes (commander), a Top Gun iskola végzőse 16 évnyi repülési tapasztalattal a háta mögött óvatosan közelítette meg az észlelést. Először nem látta a tengerészeti szlengben AAV-nek (Anomalous Aerial Vehicle) nevezett járművet, csak egy nagyobb méretű habosodást a felszínen. Nem sokkal később ő és kísérője is észrevette az egyik tárgyat mintegy 15 méterrel a tengerszint felett lebegni.

Olyan volt, mint egy körülbelül 12 méteres TicTac cukorka. Fehér henger, szárnyak, rotor, illetve bármilyen meghajtás nélkül. Azt kérdeztem magamban: ez meg mi a fene?

– mesélte később.

A megjelenésénél is bizarrabb volt azonban a tárgy viselkedése, ugyanis az alezredes szavai szerint 

 Kísérője, a mostanra magas beosztást betöltő női pilóta így emlékezett vissza:

Teljesen kiszámíthatatlanul repült, váratlanul, extrém gyorsulással nagy sebességre kapcsolt, majd olyan manővereket hajtott végre, amelyek erőhatásai széttéptek volna egy hagyományos gépet. Azon gondolkoztam, hogy lehetne ezzel egyáltalán szembeszállni?

Ahogy Fravor körberepülte a tárgyat, az hirtelen felgyorsított, áthúzott a gépe orra alatt, majd folyamatosan gyorsítva könnyedén maga mögött hagyta. A távolodó ufóra a hordozó több gépet is indított, azonban utolérni nem, csak lefilmezni tudták. A felvételek egyike szerepelt a 2017-ben nyilvánosságra hozott, katonai ufóészleléseket tartalmazó videók között. 

A korábbi megmagyarázhatatlan repülő tárgyakat látó és kétségbevont szavahihetőségű észlelésekkel szemben itt komoly, szavahihető, sőt professzionális szemtanúk és felvételek tucatjai álltak rendelkezésre. Az esetben a szemtanúk egyhangúlag nyilatkoztak, és szavaikban sem ellentmondás, sem hiányzó részletek nem voltak.

A történet itt azonban egy furcsa, de nem meglepő csavart vett. Az eseményről szóló jelentést (after action report) a hordozó-csapásmérő csoport rangidős hírszerző tisztje továbbította a Csendes-óceánért felelős 3. amerikai flotta parancsnokságára, egész pontosan a hírszerzési részleghez. A videót és radarfelvételeket is tartalmazó e-mail azonban itt szőrén szálán eltűnt, és nem jutott el sem a parancsnoki lánc magasabb szintjeire, sem a flottatörzs többi szervezetéhez. Ezzel egy időben más területről érkező és az egybehangzó vallomások szerint a történetről mit sem tudó tengerésztisztek lefoglalták és elszállították a radar- és egyéb felvételeket tartalmazó merevlemezeket úgy a hajókról, mint a repülőgépekről.

A fentiek alapján joggal merült fel a Drive újságírójában, hogy a haditengerészet legfelsőbb vezetése sokkal többet tudott az ismeretlen repülő eszközökről, mint amit bevallott. Így joggal tette fel a kérdést: mi van akkor, ha egy 

Hiszen hol lehetne legjobban az új eszköz képességeit tesztelni, mint a gyakorlatozás során biztonsági okokból garantáltan fegyvertelen, de a legmodernebb szenzorokkal felszerelt kötelék által használt, amúgy is lezárt területen?

A szerző szerint ha a hidegháborúban bevált a földönkívüliekre fogni a csúcstechnológiát jelentő felfedezések nyomait, ez a megoldás most is működhet. Ha a repülő TicTac egy saját, de új technológiát használó gép volt, akkor nem véletlenül hagyhatták kiszivárogni a hírt, és a technológiai áttörésről hamarosan beszámolni készülő vezetés egy éveken át húzódó információs kampányának része a hirtelen támadt nyitottság.

A fentieknél kissé merészebb az az elképzelés, amely szerint valamelyik másik földi nagyhatalom tesztelte új eszközét, és természetesen vannak sokkal elrugaszkodottabb lehetőségek is. Hasonló gondolatmenettel azonban Arthur C. Clarke Gyerekkor vége című könyvében is találkozhattunk, ahol a földönkívüliek földre lépését, egész pontosan jellegzetes kinézetük megmutatását egy generációnyi időn keresztül készítették elő.

Akármi is legyen az igazság, mondjon akármit a barátságos idegenekkel való találkozásunk esélyeiről a Drake-formula, az új eszközökkel így vagy úgy, de közelebb kerül sokunk álma: a világűr meghódítása.