A koronavírus-járvány miatt már tavaly március óta, de az utóbbi néhány hétben még inkább előtérbe kerültek a fenti fogalmak. Szinte mindenki használja őket, de valójában mit jelentenek? Mi a különbség közöttük? Erre próbálunk közérthető választ adni az alábbiakban.
A közvetlen apropót néhány ismert beteg esete adja. Többek között műtüdő géppel tartották életben korábban 111 napig a koronavírus-fertőzés miatt kórházban kezelt országgyűlési képviselőt, Bányai Gábort, valamint egy 42 éves tatai nővért. Az egészségügyi kormányzat pedig nemrégiben változtatta meg a lélegeztetőgéppel életben tartott és a tájékoztatókon jelentett esetek kritériumait.
Ehhez mindenekelőtt légzőszerveink fiziológiás működését kell megértenünk. Légzéskor légzőizmaink megváltoztatják mellkasunk alakját és ezáltal térfogatát, amit tüdőnk passzívan követ. A folyamat alatt vákuum keletkezik, ami a légköri levegő tüdőkbe történő beáramlásához vezet, ahol aztán megtörténik a gázcsere. Eközben vérünk oxigénhez jut, és megszabadul a felesleges mértékű szén-dioxidtól, majd az oxigént egyéb szerveinkhez szállítja.
Normál körülmények között ez a folyamat elegendő az életfunkciók fenntartásához, szerveink működéséhez.
Ha azonban bármi közbejön, testünknek segítségre lehet szüksége a fenti folyamatok zavartalan fenntartására. Az első lépés ebben az lehet, hogy a légkörinél nagyobb oxigéntartalmú levegőt juttatunk tüdőnkbe, de más segítséget nem alkalmazunk. Ilyen például az orrba helyezett kanül, amellyel kiegészítő oxigénhez juthatunk. Ha ez nem optimális, mindehhez egy, az archoz illeszkedő, de nem feltétlenül szorosan záró maszkot is igénybe vehetünk.
A tévhitekkel ellentétben ez nem minősül sem lélegeztetőgépnek, sem pedig gépi lélegeztetésnek.
A napi sajtóban számtalan kép jelent meg egyszerű arcmaszkon oxigént kapó betegekről, akiket lélegeztetőgépen levőknek jelöltek meg. Ez azonban téves. Itt ugyanis még mindig nagyrészt bordaközi izmaink végzik a levegő és a kiegészítő oxigén mozgatását, gépi segítség nélkül.
A helyzet akkor lesz bonyolultabb, ha mindez már nem elegendő. Ilyenkor a légutakban található élettani nyomás megváltoztatására kényszerülünk. Ennek több metodikája is van. Ilyen például a CPAP (Continuous positive airway pressure), vagyis folyamatosan pozitív légúti nyomás, illetve a BiPap (Bilevel positive airway pressure), a kétfázisú pozitív légúti nyomás.
Utóbbit már joggal tekinthetjük gépnek, amely légzésünket segíti, és ebből adódhatnak félreértések. Itt ugyanis még többnyire még mindig csak egy, az archoz illeszkedő maszkot használunk, amelynek azonban a fent leírtnál jóval szorosabb az illeszkedése, optimális esetben közel légmentesen tapad arcunkhoz. A járvány kezdetén, az első hullám felfutásakor a kormány sok ilyen berendezést vásárolt.
Ezek azonban nem a klasszikus értelemben vett, úgynevezett invazív lélegeztetőgépek. Azok használatakor ugyanis még egy lépéssel továbbmegyünk, és már nem egy arcmaszkot, hanem közvetlenül a légcsőbe helyezett tubust használunk a tüdő és a gép összekötéséhez. Ezt korrigálta az egészségügyi kormányzat legfrissebb jelentéseiben, tegyük hozzá, szakmailag helyesen. Itt tehát már nem a fiziológiásan létrejövő vákuum juttatja tüdőnkbe a levegőt, hanem egy gép préseli azt be, folyamatosan pozitív, tehát a légkörinél nagyobb nyomást fenntartva, miközben a beteg általában altatásban van.
A műtüdő azonban még ettől is lényegesen különbözik.
Ott ugyanis az egész folyamat, vagyis a gázcsere már nem a tüdőben zajlik le, hanem a testen kívül, szaknyelven kifejezve extrakorporálisan, a műtüdőben. Innen az eljárás neve is: ECMO (Extracorporal Membrane Oxygenation), tehát testen kívüli membrános oxigenizáció.
A folyamat maga nem a lélegeztetőgépre, hanem inkább a hemodialízisre, vagyis az egyik fajta művesekezelésre emlékeztet, amennyiben itt is az történik, hogy a beteg vérét egy gépen áramoltatjuk át, majd visszavezetjük a testébe.
A művesekezeléstől eltérően itt azonban nem salakanyagok kiszűrése történik, hanem az oxigén–szén-dioxid-gázcsere. A műtüdő, vagyis ECMO-berendezés nemcsak rendkívül drága, hanem üzemeltetése is rendkívüli szakértelmet és igen fejlett kórházi hátteret igényel. Az tehát önmagában nem elegendő, hogyha valaki rendelkezik műtüdőgéppel; annak szakszerű használata komoly személyi és egyéb tárgyi feltételekhez kötött.
Az első ilyen kezeléseket kifejezetten olyan betegek számára fejlesztették ki, és olyan betegeken végezték, akiknek a tüdeje végérvényesen felmondta a szolgálatot,
és ezért még lélegeztetőgép használatával sem maradtak volna életben. Léteznek olyan betegségek és olyan betegek is, akik valamilyen ok folytán permanensen lélegeztetőgépre szorulnak. Ők a mesterséges altatásból felébreszthetők, de a lélegeztetőgépről már nem választhatók le. Ennek korábban klasszikus esete a járványos gyermekbénulás volt, amit ma már a védőoltásoknak köszönhetően szinte soha nem látunk.
Léteznek azonban balesetet szenvedett betegek, például akik nyaki gerinctörés után légzőizmaikat már nem tudják használni, de lélegeztetőgép segítségével éveken, sőt akár évtizedeken keresztül életben maradnak, nemegyszer elfogadható életminőségben. Erre példa Christopher Reeve, vagyis Superman esete, aki lovasbaleset után vált nyaki gerinctörötté, de lélegeztetőgép állandó használatával még éveken át tudott szinte teljes életet élni, vagy a világhírű fizikus, Stephen Hawking, aki gyógyíthatatlan izomsorvadás miatt töltötte élete nagy részét lélegeztetőgépen.
A műtüdőkezelés ezzel ellentétben elvileg rövid időre szól, a tüdőátültetésre váró betegek életét volt hivatott megmenteni addig, amíg az átültetésre sor kerülhetett. Ma már használunk ilyen gépet olyan betegek esetében is, ahol rendkívül súlyos, de még visszafordítható tüdőbetegségről van szó. Idetartozhat bizonyos feltételek teljesülése mellett a koronavírus által okozott tüdőkárosodás. A két eljárás, tehát a lélegeztetőgép és a műtüdő együtt is bevethető.
A szerző szakorvos, c. egyetemi tanár, napi gyakorisággal kezel koronavírus-fertőzésben szenvedő betegeket.
(Lélegeztetőgép Texasban. Fotó: Go Nakamura / Getty Images)