Földre hozott minták alapján nagyon régiek és ütésállók a törmelékes aszteroidák.
Ha aszteroidákról van szó, a képzelet szereti elővenni a bevált képet, ahogy Han Solo cikázik az Ezeréves Sólyommal az egymás közvetlen közelében repkedő óriási sziklák között. A valóságban az aszteroidák a legjobb esetben is több százezer kilométerre vannak egymástól, és ritkán sziklaszerűek, többségükben inkább saját gyenge gravitációjuk által egyben tartott sóderhegyhez hasonlítanak.
Az ilyen aszteroidákról a japán űrügynökség Hayabusa–1 szondája hozott elgondolkodtató híreket az amerikai akadémia folyóiratában, a PNAS-ben nemrég megjelent cikk szerint. A Hayabusa–1 2005-ben indult, és 6 milliárd kilométeres utat tett meg az Itokawa nevű, 500 méteres aszteroidáig, és 2010-ben érkezett vissza az onnan hozott másfél kilónyi törmelékes mintával.
A mintából kapott három porszemet ausztrál kutatók elektronnyalábokkal és lézerrel bombázták, hogy a kristálystruktúrájukat és a felszabaduló argongázt vizsgálva megállapítsák az anyag korát. A vizsgálatok alapján nagyon réginek bizonyult az Itokawa, szinte egyidős a Naprendszerrel. A magját képező egybefüggő sziklát ért becsapódásból jöhetett létre 4,2 milliárd évvel ezelőtt.
A monolit sziklaaszteroidák élettartamát általában pár száz millió évre becsülik. Az Itokawa és a hasonló törmelékaszteroidák ennél jóval tovább megmaradnak, de ami ebből következik, annak nem feltétlenül fogunk örülni.
Választ kerestünk arra, hogy az ilyen törmelékes aszteroidák mennyire ütésállók, és mennyire hullanak szét egy becsapódástól. Megállapítottuk, hogy végigkísérhetik egy csillagrendszer egész történetét, ezért biztosan nagyon gyakoriak az aszteroidaövben, szóval ha van egy Föld felé tartó nagy aszteroida, az nagy eséllyel ilyen típusú
– magyarázza Nick Timms, a tanulmány egyik szerzője.
Szorongásunkra kedvezőtlenül hathat a tény, hogy a sóderkupac-aszteroidák kifejezetten ellenállók. A korábban felvetett megoldás, amely nagy sebességű fémrudak mozgási energiájával zúzná szét ezeket, ebben az esetben nem fog működni – az aszteroida homokzsák módjára nyelné el őket.
A NASA tavalyi tesztje, amikor a DART szonda a Didymos körül keringő Dimorphosba csapódva módosította a szintén morzsalékégitest pályáját, biztató eredménnyel zárult. Az még kérdés, hogy egy nyolcszor nagyobb aszteroida pályájának megfelelő mértékű eltérítéséhez mennyi és mekkora becsapódás szükséges. Általában véve minél nagyobb egy aszteroida, annál hamarabb észleljük, és minél hamarabb következik be egy minimális pályamódosítás, idővel ez annál nagyobb távolságot eredményez.
Ha úgy alakulna, hogy még sincs elég időnk a beavatkozásra, a tudósok szerint keményebb eszközökhöz kell folyamodni, és nukleáris robbanófejet kell bevetni.
A NASA potenciálisan Földet fenyegető aszteroidákat gyűjtő adatbázisa, az ATLAS 28 ezer különböző objektumot tartalmaz, és négy teleszkóp figyeli az eget a nap 24 órájában. A listán földközeli aszteroidák közé sorolják azokat, amelyek legalább 195 millió kilométerre megközelítik a bolygónkat, és potenciálisan veszélyes besorolást kap minden olyan objektum, ami 7,5 millió kilométernél közelebb kerül hozzánk. (A Hold átlagos távolsága a Földtől 384 ezer kilométer – a Föld viszont a Nap körüli pályáján 2,5 millió kilométert tesz meg naponta.)
Hasonló törmelékes aszteroidáról, a Ryuguról hozott mintát a Hayabusa–2, amely 2020 decemberében tért vissza. A NASA OSIRIS-REx küldetése pedig jelenleg is hazafelé tart a Földet leghamarabb 2182-ben fenyegető Bennuról – a mintákat tartalmazó kapszula várhatóan idén szeptemberben landol.