Tudjuk, hogy a Földön vannak becsapódási kráterek, sőt arról is tudunk, hogy ezek nagy részét elmosta az idő, betemette a szél, ezért nem néz ki úgy a környezetünk, mint például a Hold. De annak ellenére, hogy mindezt tudjuk, a kráterek hiánya miatt lehetséges, hogy nem látunk tisztán egy katasztrofális becsapódás esélyeivel kapcsolatban.
A NASA Goddard űrközpontjának vezető kutatója, James Gavin egy konferencián beszélt arról, hogy egy aszteroida becsapódásának esélye valószínűleg jóval nagyobb, mint eddig gondoltuk.
A legismertebb becsapódás a dinoszauruszokat és az élővilág túlnyomó részét elpusztító, 10 kilométeres aszteroida érkezése volt 66 millió évvel ezelőtt a Yucatán-félsziget közelében. Az ilyen mértékű pusztítás kivételes, elvileg csak 100 millió évente találkozik ilyesmivel a bolygó.
Időközben, úgy 600 ezer évente becsapódik egy-egy szerényebb, mindössze egy kilométer átmérőjű aszteroida, ami elegendő port vet fel a légkörbe ahhoz, hogy évekig tartó éhezést okozzon.
A közelgő aszteroidák felderítésének megvannak a maga technikai korlátai, de közben a múltból maradt kráterek beazonosítása is nehéz az eső, a szél, a lemeztektonika és a rájuk rétegződő biomassza miatt.
Gavin és csapata új katalógus építésébe kezdett nagy felbontású műholdfelvételekre támaszkodva az elmúlt pár millió év becsapódásainak elemzése céljából. Megállapították, hogy a kráterek határának tekintett falakon túl is felfedezhetők egykori külső gyűrű részének tűnő képződmények, ezért felvetődhet, hogy ezek a kráterek valójában nagyobbak, mint azt korábban feltételezték.
A Kazahsztánban található Zaminsin nevű, 14 kilométer átmérőjű mélyedést eddig egy 90 ezer éve lezuhant, 200–400 méteres meteor nyomának gondolták, ami önmagában egy nukleáris telet kiváltó esemény volt. Az új analízis szerint a becsapódás ennél is durvább lehetett, mert a kráter valós átmérője inkább 30 kilométer lehet.
A munka nyomán további három kráter méretét számolták újra, és ezek
mind megduplázódtak vagy megtriplázódtak.
Ez az eddigi kalkulációkat is átírta kissé: mint kiderült, kilométeres méretű aszteroidák becsapódásával néhány tízezer évente lehet számolni.
Mindez persze hipotézis: egy becsapódás körül létrejöhet gyűrű úgy is, hogy a kirobbanó anyag egy adott távolságban visszahull a Földre, de az erózió miatt a kráter részének láthatunk valamit, ami nem az. Gavin mindenesetre nem ért egyet azzal, hogy visszahulló anyag lenne, amit évezredekkel később lát.
Miközben a NASA is aktívan folytat bolygóvédelmi kutatásokat, egyelőre úgy tűnik, hogy sem most, sem a közeli jövőben nem leselkedik komoly fenyegetés a Földre.