Napjaink egyik nagy félelme, hogy a képernyő előtt töltött túl sok idő nem okoz-e súlyos károkat a gyerekek mentális egészségében. Az aggodalom jogos, de a kérdés még messze nem eldöntött, mert nincs igazán meggyőző bizonyíték arra, hogy tényleg nagy a baj. A kutatók is megosztottak, egyesek a vészharangot kongatják, mások pánikkeltéssel vádolják őket, és a kutatások gyenge minőségéről beszélnek. Mit lehet biztosan tudni, és miért csak ennyit?
Tönkretettek-e az okostelefonok egy egész generációt?
– tette fel a kérdést már a címében az Atlantic 2017-es cikke, amely azóta is a digitális eszközök káros hatásairól szóló vita egyik sokat idézett sarokpontja.
Valójában semmi meglepő nincs abban, hogy gyanakvóan méregetjük az okostelefont. Az új technológiák körül mindig menetrendszerűen alakult ki kisebb-nagyobb morális pánik, hiszen éppen az a lényegük, hogy megváltoztatják a mindennapjainkat, a változás pedig mindig gyanús. Annak idején megkapta a magáét a mikró, a tévé, a megsüketüléssel fenyegető vezetékes telefon, de még a könyvek is, amiért a regényolvasó fiatalokat az állandó fantáziálással elszakítja a valóságtól.
Ma a legnagyobb aggodalom az okostelefonok és a közösségi média, illetve az ezekkel eltöltött idő körül alakult ki. A dolog persze mindenkit érint, de a legnagyobb veszélynek a tinédzserek vannak kitéve, mert ők több időt töltenek, tölthetnek képernyő előtt, miközben a személyiségük még fejlődésben van, ezért különösen érzékeny a külső hatásokra is.
Ráadásul erős empirikus bizonyítékunk is van arra, hogy valami nem stimmel: minden szülő láthatja a gyerekénél, hogy folyton a telefont nyomkodja, és ilyenkor semmi más nem érdekli. A félelmeket csak tovább erősítik az olyan hírek, hogy a techvilág Mekkájában, a Szilícium-völgyben a szülők már a sátánt látják a gyerekeik telefonjában, és a bébiszitterek szerződésében kikötik, hogy nem kerülhet képernyő a gyerek elé.
De vajon az egyéni szinttől eltávolodva, van-e bizonyíték arra, hogy az okostelefonok tönkretesznek egy egész generációt? A tudósok között sincs konszenzus a kérdésben, rendre jelennek meg hírek olyan kutatásokról, amelyek igazolják, hogy baj van, aztán meg olyanok, amik épp az ellenkezőjét állítják.
Csak az elmúlt hetekben három nagy visszhangot kapó, de egymásnak látszólag ellentmondó eredmény látott napvilágot:
Nézzük, hogy mi az oka az ellentmondásos helyzetnek, és hogy akkor most van-e okunk aggódni vagy nincs.
Az okostelefon-apokalipszis egyik éllovasa Jean Twenge, a San Diegói Állami Egyetem piszchológusa. A 2017-es, magyarul 2018-ban megjelent iGeneráció című könyve a digitális eszközök mentális károkozásáról szóló alapmű, a cikk elején idézett, nagy visszhangot kiváltó Atlantic-cikk is ennek egy részlete.
Twenge szerint az iGeneráció – az 1995 után születettek – körében megugrottak a mentális problémák az ezredforduló első évtizedének vége felé, ami nemcsak időben esik egybe az okostelefonok elterjedésével, de maga a jelenség is az okostelefonok használatához vezethető vissza, és a gyerekeink egy rég nem látott mentális egészségügyi krízis peremén egyensúlyoznak.
A cikket és a könyvet is rengeteg kritika érte (ahogy egyébként már Twenge első, az Y generáció nárcizmusáról szóló könyvét is). Itt egy gyűjtés a kutatók reakcióiból, de a kritikák három fő pontot kifogásoltak. Szerintük
A legfőbb kritikát azért kapta Twenge, mert ahogy az egyik válaszcikk fogalmaz, ebben a témában
kevés egyszerű válasz van – és biztosan nincs egyetlen univerzális válasz, amellyel egy egész generáció mentális egészsége és jóléte megmagyarázható.
Ha figyelmen kívül hagyjuk a kütyühasználat és a kütyühasználók komplexitását, fölöslegesen keltünk pánikot azoknál, akiknek semmi bajuk, miközben nem tudunk azokra koncentrálni, akiknek valóban segítségre van szükségük – írják a kritika szerzői. Egy 2017-es kísérlet szerint például ugyanaz a közösségi médiás intervenció, amely egyes fiataloknak segített, másoknál hatástalan vagy egyenesen kontraproduktív volt.
További probléma, hogy a bírálói szerint még a Twenge által használt adatokból se feltétlenül az olvasható ki, amit ő kiolvasott, vagyis hogy példátlan krízishelyzet lenne kialakulóban a fiatalok körében.
Maga a vita viszont Twenge cikkének megjelenésekor már javában tartott. 2016 decemberében 40-en, köztük pszichológusok írták alá a Guardianben megjelent nyílt levelet arról, hogy a “képernyőalapú életmód” árt a gyerekek egészségének, ezért kormányzati fellépést sürgetnek.
Hamarosan jött is ugyanitt a válasz: 2017 januárjában a témával foglalkozó 81 kutató írta alá, hogy fontosnak tartja a vitát, de bármilyen döntésnek minőségi kutatásokon és bizonyítékokon kellene alapulnia, nem hájpon és pánikkeltésen. Mint írták, nincs megfelelő bizonyíték arra, hogy a képernyőidő káros lenne, és maga a képernyőidő fogalma is leegyszerűsítő, önmagában nem túl hasznos kizárólag az eltöltött idő mennyiségére fókuszálni, annak tartalma és kontextusa nélkül. Az aláírók szerint is fontos a téma kutatása, de ha a jelenlegi eredmények alapján születne olyan szabályozás, amilyet az eredeti levél írói szeretnének, az jobb esetben szükségtelen és hatástalan, rosszabb esetben káros lenne.
Nézzük, mi a baja a szkeptikus tábornak az elérhető kutatásokkal, és milyen lehetséges megoldása van ezeknek a problémáknak.
A cikk elején már említett agykutatásról mi is beszámoltunk december közepén: a képernyő előtt töltött idő átalakítja a gyerekek agyát, és egyelőre nem tudni, mitől – ami félelmetesen hangzik, de azért érdemes némileg árnyalni.
Az ABCD (Adolescent Brain Cognitive Development, tinédzserkori agyi kognitív fejlődés) kutatás minden idők legnagyobb olyan projektje, amely hosszú távon, agyi képalkotással vizsgálja a tinédzserek fejlődését, többek között a digitális eszközök használatának hatását. A kutatás az Egyesült Államok 21 kutatóközpontjában zajlik összesen 11,8 ezer 9-10 éves gyerekkel, akiket tíz éven keresztül kísérnek figyelemmel.
Az első, decemberi eredmények a San Diegó-i Egyetemről érkeztek, ahol a kutatók 4500 gyerek agyáról készült képeket vetettek össze a képernyő előtt eltöltött idejükkel, illetve a nyelvi és gondolkodási teszteken elért eredményeikkel, és vegyes képet kaptak. Néhány olyan gyereknél, akik saját bevallásuk szerint több mint napi hét órát töltöttek a képernyő előtt, az agykéreg korai megvékonyodását figyelték meg. A több mint két órát a képernyő előtt töltők egy része a teszteken is rosszabbul teljesített.
Az, hogy bármitől “megváltozik a gyerekek agya”, elég aggasztónak tűnhet, de tudni kell, hogy az agy fejlődésének természetes velejárója, hogy mindenféle újdonság hatására formálódik, ezt hívják neuroplaszticitásnak, és önmagában nem következik belőle semmilyen kognitív katasztrófa. Maga a kéregvékonyodás is természetes jelenség, ami inkább érdekes az eredményekben, hogy ez átalakulás a vizsgált gyerekeknél a vártnál korábban jelentkezett.
Nem tudjuk, hogy ez jó-e vagy rossz – csak azt tudjuk, hogy van. Ez az üzenet elsikkadt a kutatásunkról szóló hírekben: látjuk ezeket az összefüggéseket, de még nem tudjuk, mit jelentenek
– mondta a projektet irányító Gaya Dowling.
Legalább ilyen fontos viszont az is, hogy egyelőre arról se tudnak semmit, hogy akár ezek a változások, akár a gyengébb teszteredmények a magas képernyőidő miatt következtek-e be, vagy csak együtt járnak vele, de nem annak számlájára írhatók. Ezekre a kérdésekre csak évek múlva kaphatunk először választ.
A témával foglalkozó kutatások egyik nagy hiányossága éppen az, hogy a legritkább esetben tudnak okozatiságot megállapítani. Alapvetően együttes előfordulásokat tudnak vizsgálni, de hogy milyen irányú a viszony két összefüggő jelenség között, arról nem sokat tudnak mondani.
Ha például a sok képernyőidő együtt jár depressziós tünetekkel, akkor lehetséges, hogy a sok okostelefonozás depressziót okoz; de az is, hogy akinek már alapból mentális problémái vannak, hajlamos többet mobilozni – amitől aztán majd vagy rosszabbul, vagy éppen hogy jobban érzi magát –; de az is lehet, hogy a két tényező egy irányba mozdul ugyan, de nem egymás hatására, hanem egy külső harmadik hatás miatt.
Ez a kutatások sajátossága és önmagában nem probléma, az viszont már inkább, hogy a korreláció és a kauzalitás közötti különbség a közbeszédben hajlamos elmosódni. Pedig a kettő összekeverésének elég kellemetlen következményei lehetnek – erre világít rá viccesen ez a félrevezető együttállásokat bemutató gyűjtemény, olyan összefüggéssekkel, mint hogy az Egyesült Államok tudományra, technológiára és űrkutatásra költött forrásainak változása kísértetiesen együtt mozog az akasztásos, fojtásos és fulladásos öngyilkosságok számával; akárcsak a medencébe fulladt emberek éves száma Nicholas Cage filmjeinek eloszlásával; vagy a Maine állambeli válások száma a margarinfogyasztás változásával.
Egy friss példa: január elején megjelent egy tanulmány arról, hogy a közösségi médiával sok időt töltő lányok nagyobb valószínűséggel depressziósak, de az nem derül ki belőle, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás, vagyis hogy a közösségi média az ok vagy a tünet-e. (A fiúknál nem találtak semmilyen összefüggést.)
Az összefüggések keresése persze ettől még fontos része a kutatásnak. Más kérdés, hogy az adott összefüggés mennyire releváns: minél nagyobb a feldolgozott adathalmaz, annál könnyebb érdekesnek tűnő, de valójában nem túl hasznos összefüggéseket találni.
Jean Twenge és társai egy 2017-es tanulmánya például kapcsolatot mutatott ki az amerikai tinédzserek gyakoribb depressziós tünetei és több öngyilkossága, illetve a megnövekedett közösségimédia-használatuk között.
Az eredmény nagy médiafigyelmet kapott, de az kevésbé, hogy ez a kimutatott hatás minimális volt, nagyon gyenge összefüggést találtak csak a kutatók: mindössze a depresszív tünetek 0,36 százalékát lehet meghatározni abból, ha tudjuk, mennyi közösségi médiát használtak az alanyok, azaz tünetek maradék 99,64 százalékának semmi köze nincs ehhez. Ez is csak lányoknál volt kimutatható, a fiúknál nem volt statisztikailag értelmezhető összefüggés. És amit találtak, az is csak korreláció volt, nem derült ki, hogy egyik okozza-e a másikat.
Andrew Przybylski, az Oxford Egyetem kutatója, egyben a témába vágó kutatások egyik legnagyobb kritikusa szintén 2017-ben végzett egy nagy kutatást a kollégáival. 120 ezer tinédzser képernyőidejéről és mentális egészségéről gyűjtöttek adatokat, és igyekeztek kiküszöbölni a más kutatásoknak felrótt buktatókat: a kutatást előregisztrálták, hogy ne lehessen menet közben a válaszokhoz igazítani a kérdést, az adatokat és a használt kódot közzétették az átláthatóság jegyében, illetve igyekeztek differenciálni a képernyőidő általánosító kategóriáján belül. Az eredmények szerint a moderált képernyőidő önmagában nem káros, a napi néhány óra kütyüzéssel kicsivel még jobb mentális egészség is együtt járt – persze itt sem tudni, hogy okozta-e is azt –, mint az egyáltalán nem kütyüzéssel. A mentális jólét romlása csak a magasabb – napi hat óra fölötti – képernyőidővel járt együtt, de a hatás itt is kicsi volt.
Idén január közepén jelent meg Przybylskiék egy újabb tanulmánya a Nature Human Behaviour szaklapban [pdf], ebben három adathalmazon összesen 350 ezer tinédzsert vizsgáltak.
Przybylskiék szerint a témában napvilágot látott kutatások statisztikai módszerei gyakran félrevezetőek. Az eszközhasználat hatásait vizsgáló kutatások jó része nagy, nyilvánosan elérhető adatbázisok elemzésén alapul, amelyek értékes források, de eléggé ki vannak téve a kutatói torzításoknak. Ezeknek a sok résztvevős felméréseknek az adatait olyan sokféleképpen lehet elemezni, hogy egészen kis hatások is statisztikailag szignifikáns összefüggésként tüntethetők fel, így ha csak egy-egy kérdésre összpontosítunk, gyakorlatilag a kutatói preferenciáknak megfelelően lehet válogatni az értelmezések között – állítják.
Ennek az lesz az eredménye, hogy ugyanabból az alapanyagból különböző kutatók akár egymásnak ellentmondó következtetéseket vonhatnak le attól függően, hogy pontosan hogyan definiálják a digitális technológia használatát, a mentális jólétet, hogyan teszik fel a kérdést, és milyen módszerrel elemzik az adatokat. Nem feltétlenül azért, mert tudatosan trükközni akarnak, hanem mert ők is emberek, akik szeretnek a feltevéseiket igazoló, illetve könnyen publikálható eredményt felmutatni, és a tudományos intézményrendszer működése is önkéntelenül ösztönzi az ilyen jellegű torzításokat. (A tudományos eredményeket potenciálisan torzító hatásokról korábban a szociálpszichológiai kísérletek kapcsán részletesebben is írtunk.)
Przybylski szerint a fentiek miatt sok témába vágó kutatás megbízhatatlan. Ennek kiküszöbölésére azt javasolja, hogy a felhasznált adatokat és módszereket szabadon elérhetővé kell tenni, és a kutatásokat előregisztrálni kell, hogy már elöljáróban világos legyen a kutatók célja és hipotézise, ne lehessen utólag, az adatok elemzése után tetszés szerint válogatni a lehetséges értelmezések között.
Szerzőtársával, Amy Orbennel egy újfajta megközelítéssel próbálkoztak. Az volt a céljuk, hogy ne csak egy-egy lehetséges statisztikai útvonalat válasszanak ki, hanem minél több lehetőséget egyszerre térképezzenek fel. Ehhez egy SCA (specification curve analysis) nevű statisztikai módszert használtak, amellyel a három vizsgált adathalmazt összesen több mint 60 ezer különféle módon elemezték. Ebből több érdekesség is kijött. Egyrészt az, hogy már egy kis változtatással az elemzési módban is teljesen más eredményeket lehet kapni. Másrészt az, hogy bár valóban megfigyelhető negatív korreláció a technológiahasználat és a jólét között, ez a korreláció nagyon kicsi:
a digitális eszközök használata össztársadalmi szinten maximum a tinédzserkori mentális jólétben megfigyelhető variációk 0,4 százalékát magyarázhatja.
Az összehasonlíthatóság kedvéért: ez nagyjából annyi, mint a krumplievés hatása a jólétre. A bullying hatása négyszer ekkora, a dohányzásé 18-szor. Pozitív irányba a technológiáénál 44-szer nagyobb hatása van az elegendő alvásnak, és 30-szor nagyobb a rendszeres reggelizésnek. Eredményeik szerint a fiatalok mentális egészségére még a szemüvegviselés is nagyobb hatással van, mint a képernyő előtt töltött idő.
A digitális eszközök hatása tehát statisztikailag ugyan kimutatható, de gyakorlati szempontból elhanyagolható, ezért a kutatók szerint nem indokolt a manapság tapasztalható morális pánik a téma körül.
A résztvevők nagy száma ezekben a kutatásokban sajnos lehetővé teszi, hogy kis hatások is könnyedén publikálhatók legyenek, és ha összefüggést mutatnak, túlméretezett média- és politikai figyelmet kapnak. Próbálunk elmozdulni az egyes eredmények kimazsolázása felől az adatokról alkotott teljesebb kép felé. Ennek fontos része, hogy a képernyők fiatalokra gyakorolt, extrém apró hatását való világbeli kontextusba helyezzük
– mondták.
Érdekesség, hogy az egyik általuk használt adathalmaz – a Monitoring the Future nevű kutatásé – ugyanaz volt, amelyiket Jean Twenge is felhasználta az iGen-könyvében. Csak ezúttal ugyanazokat a statisztikákat a kutatók tágabb kontextusban vizsgálták, és arra jutottak, hogy a belőlük kiolvasható kütyühatás valójában elhanyagolható.
Persze ez a kutatás sem ad végérvényes választ a kérdésre, hogy ártalmas lehet-e a technológia a fiatalok mentális egészségére. Arra viszont rámutat, hogy a generációk romba döntéséről és milliók függőségbe taszításáról szóló félelmek ma megalapozatlanok, viszont aránytalanul nagy figyelmet kapnak, amivel eltérítik a közbeszédet és megnehezítik a valódi veszélyeket alátámasztó valódi bizonyítékok keresését.
David Ellis, a Lancasteri Egyetem kutatója szerint az is nehezíti a tisztán látást, hogy a legtöbb kutatás elsősorban önbevallásos adatokat használ, azaz a kutatók megkérdezik az embereket az okostelefon- vagy közösségimédia-használatukról. Ellisék december végén közzétett (még megjelenés előtt álló) tanulmánya szerint ezek az adatok, és így az ezekre épülő kutatások megbízhatatlanok, mert az emberek pontatlanul emlékeznek vissza a saját tevékenységükre. Ennek a bizonyításához az önbevallásos adatokat összevetették a résztvevők telefonján futó tevékenységmérő app adataival, és jelentős eltéréseket találtak.
A megbízhatóbb eredményekhez pontosabb adatok kellenek. Na és honnan nyerhetnének a kutatók releváns, első kézből származó, megbízható adatokat? Például a nagy techcégektől, amelyek termékeivel a képernyőidőt eltöltjük.
Ezzel az a gond, hogy a független kutatók ritkán kapnak hozzáférést a cégek adataihoz. A Facebooknál már vannak próbálkozások az adatok hozzáférhetővé tételére, a Social Science One nevű kezdeményezés társadalomtudósoknak fogja lehetővé tenni ezek feldolgozását, de még ennek a beindulására is várni kell.
Változást hozhat mindebben, hogy a közhangulat is változóban van, és a digitális jólétük miatt aggódó felhasználók egyre növekvő nyomása miatt a nagy cégek sorra jelentik be a maguk képernyőidőt mérő és szabályozó megoldásaikat (még ha ezeknek a hatékonyságára se nagyon van bizonyíték.)
Az Apple Screen Time appjából származó adatokkal már tudnak is dolgozni a kutatók (Ellisék is ezt használták a kísérletükben), de azért ez sem problémamentes. Egyrészt a cégek saját adatgyűjtésébe a kutatók nem látnak bele, így nem átlátható a módszertan. Másrészt a Cambridge Analytice-botrány vagy hasonló frissebb esetek óta a felhasználói bizalom se feltétlenül túl nagy a kutatóknak továbbított adatokkal kapcsolatban.
A kutatók fejleszthetnek még saját appot is, de annak is megvannak a maga technikai és adatvédelmi nehézségei, így még mindig a Screen Time-hoz hasonló kész appokkal – például a független Moment nevűvel – a legegyszerűbb dolgozni.
A képernyőidő hatásvizsgálatát az is bonyolítja, hogy a kutatások más-más definícióval dolgoznak, és gyakran nem differenciálnak a “képernyőidő” igen tág fogalmán belül, pedig ez kontextustól függően nagyon eltérő tevékenységeket jelenthet.
Képernyőidő az is, ha a gyerek a barátaival csetel, a nagyszülővel videotelefonál, titokban pornót néz, egy készségfejlesztő appot próbálgat a szülei társaságában, idegen zaklatóknak küld gyanútlanul fotókat, aktívan videojátékozik, passzívan videókat néz, irigykedve nézegeti Facebookon a tökéletes életű barátai bejegyzéseit, youtube-os oktatóvideókkal képzi magát, és így tovább. Sőt általában képernyőidőnek számít a hagyományos tévézés is. Ugyanígy, képernyőidő az is, ha mindezt szabadidejében, leckeírás helyett, buszon ülve, alvás előtt, focizás helyett, hétköznap vagy hétvégén teszi. Nem nehéz belátni, hogy ezeknek a tevékenységeknek meglehetősen eltérő hatásai lehetnek. Ezeket ömlesztve kezelni olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy naponta mennyi időt töltünk evéssel ahelyett, hogy arról beszélnénk, mit és hogyan eszünk. A netes zaklatás ellen a képernyőidő csökkentésével harcolni pedig olyan, mint azt tanácsolni valakinek, hogy mindenből kevesebbet egyen, mert a zsíros ételek egészségtelenek.
Másrészt magukat a kutatás alanyait, a gyerekeket is érdemes differenciáltan, a családi, anyagi, mentális helyzetük kontextusában kezelni, hiszen ugyanaz a tevékenység máshogy hathat egy figyelmes szülőkkel és barátokkal, jó egzisztenciális helyzetben élő, mentálisan stabil gyerekre, mint egy már egyébként is sebezhetőbb társára – illetve lehet, hogy már alapból másfajta online tevékenységbe kezd bele.
Candice Odgers, az Irvine-i Kaliforniai Egyetem pszichológusa egy 2015-ös kutatásban több ezer tinédzser online és való világbeli tapasztalatainak kapcsolatát vizsgálta, és arra jutott, hogy a kettőt gyakran nem igazán lehet szétválasztani. Az alvászavart és a cyberbullyingot leszámítva minden mentális jólétet veszélyeztető online tapasztalat offline tényezőkkel áll kapcsolatban, és a digitális eszközök használata nem mindenkinél egyformán csapódik le, van, akinél pozitív hatása van, másoknál súlyosbíthat már meglévő mentális problémákat. “Azoknál a gyerekeknél a legvalószínűbbek az online töltött idővel kapcsolatos negatív asszociációk, akik már offline is problémákkal küzdenek. Valószínűtlen, hogy az online világ lenne az ok” – írta.
Ezt a kevésbé borúlátó forgatókönyvet támasztja alá egy 2017-es reprezentatív amerikai felmérés is, amely szerint a közösségi appok miatt a tinédzserek 78 százaléka érzi magához közelebb a barátait, 49 százalékuk jobban informáltnak érzi magát, 42 százalék jobban tartja a kapcsolatot a családdal, és 19 százalék érzi úgy, hogy támogatást kap a közösségi médiának köszönhetően. Ehhez képest csak 15 százalék érez nyomást, hogy mindig a legjobb formáját mutassa online, 10 százalék érzi túltelítettnek magát a sok információ miatt, és 9 százalék érzi azt, hogy lemarad valamiről.
Mindannyian rossz irányba nézünk. Az igazi veszélyt nem az okostelefonok jelentik, hanem ez a félrevezető kampány és a félelem generálása a szülők és az oktatók körében
– mondta Candice Odgers, az Irvine-i Kaliforniai Egyetem pszichológusa, aki szintén ebben a témában kutat.
A brit gyerekorvosok szövetsége (Royal College of Paediatrics and Child Health, RCPCH) is abba az irányba mozdult el, hogy kellő megalapozottság nélkül nem érdemes félelmet kelteni. A képernyőidőről az orvosoknak és a szülőknek január elején kiadott új ajánlásukban [pdf] azt írják, hogy a tudományos közegen kívül ugyan népszerű nézet, hogy a képernyőnek való kitettség káros lenne, de nincs rá elég tudományos bizonyíték. Ezért az ajánlás nem is konkrét időbeli korlátozási javaslatokat fogalmaz meg, hanem arra bátorít, hogy a szülők gondolják végig, a képernyő előtt töltött idő belezavar-e a családi életükbe, és ha igen, akkor fogják vissza a képernyőidőt, ha nem, akkor viszont nincs ok aggodalomra. (Illetve az alvás előtti egy órában már senkinek nem javasolja a képernyőbámulást, mert az megzavarhatja az alvást – bár újabban már ennek a megalapozottságát is vitatják.)
Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia (AAP) legutóbbi ajánlása szerint a szülőknek segíteniük kell a gyerekeknek az egészséges médiafogyasztási szokásaik kialakításában. Náluk még konkrét korlátozások is szerepelnek a javaslatok között:
Persze attól, hogy ma még nem világos, hogy valóban árt-e a mentális egészségnek a kütyükkel töltött idő, még nem érdemes bagatellizálni a kérdést és egy legyintéssel elintézni a veszélyt kiáltókat – ebben mindenki egyetért, ezért kutatják a témát a pánikot túlzónak tartó kutatók is. Néhány év múlva, esetleg az ABCD kutatás végére talán már pontosabban fogunk látni.
Vannak viszont olyan aspektusai a digitális technológiának, amelyekről már most is pontosan tudjuk, hogy árthatnak a gyerekeinknek, és félő, hogy ezek elsikkadnak a “generációkat tönkretevő okostelefon” kétségtelenül hangzatosabb témája mellett. Ilyenek például az adatvédelmi visszaélések, amelyek ritkán borzolják fel ennyire a kedélyeket, de ettől még fokozottan veszélyeztetik a gyerekeket, mégis meglehetősen elhanyagolt téma az ő védelmük. Hasonlóan fontos és egyértelműen veszélyt jelent a cyberbullying, azaz a gyerekek zaklatása a virtuális térben.
A szülőknek mind a két fenti témában, mind a túlzott eszközhasználat terén fontos szerepe van a gyerekük biztonságának az elősegítésében. Egyrészt azzal segíthetnek, ha ismerik azt a digitális világot, amelybe óhatatlanul a gyerekük is belép, ezért hitelesen tudnak neki segíteni, hogy ő is kiismerje ott magát.
Másrészt jó példát is mutathatnak. Végül is az iGeneráció mentális jólétének állítólagos hanyatlása nemcsak az okostelefonok elterjedésével esik egybe, hanem azzal is, hogy a szüleiknek okostelefonjuk lett – ami persze minden bizonnyal csak véletlen korreláció.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)