A magyarországi új gazdasági mechanizmus 1968-as bevezetése idején Prágában is reformokat hozott a tavaszi szél: Alexander Dubcek csehszlovák pártvezető a kommunista rendszernek akart emberi arcot adni azáltal, hogy felszámolja a húsz éve lappangó társadalmi és gazdasági problémákat. A szovjet pártvezetés és a Varsói Szerződés tagállamai nem nézték jó szemmel az elhajlást: ellenforradalom csíráját látták benne. Az augusztus 21-re virradó éjszakán a szocialista tábor összehangolt katonai akciót indított Prága ellen.
Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.
(George Orwell)
Alexander Dubcek, a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) első titkára 1968-ban politikai és gazdasági reformokat hirdetett. Ugyanebben az évben Magyarország is elkezdett kísérletezni az új gazdasági mechanizmussal. Mindkét kísérlet egy élhetőbb szocializmus megteremtését célozta. Mindkettő kudarcba fulladt.
1968. augusztus 20-án a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország – összehangolt támadást indítottak Csehszlovákia ellen. Összesen 27 hadosztály csaknem félmillió katonája, ezer repülőgép és hat-hétezer tank lépte át az ország határát. Magyarország 12 500 katonával, 200 löveggel, 155 harckocsival és 2000 egyéb harci járművel járult hozzá az akcióhoz.
Alárendelt szerepünk van, mindent a Szovjetunió parancsára teszünk. Független döntési jogunk nincs és nem is volt a háború óta.
– mondta keserűen Harsányi István, a Magyar Néphadsereg 23 éves sorkatonája. Éleslátását 1 év 4 hónap börtönbüntetéssel jutalmazták. Hiába mondott igazat, a Varsói Szerződés tagállamainak egysége fontosabb volt, és azt az egységet nem az igazság tartotta össze.
Csehszlovákia 1948-ban csatlakozott a szovjet blokkhoz, miután Klement Gottwald kommunista pártja átvette a hatalmat. A sztálinizmus sötétsége pillanatok alatt eluralta az országot, de ahhoz évtizedek kellettek, hogy valaki megpróbáljon fényt vinni a sötétségbe. Hiába hirdette meg Hrusocsov a desztalinizációt, sem a korszak bűneivel szembenéző, a nyugattal való tárgyalásra is hajlamos szovjet pártfőtitkár, sem két utódja, Brezsnyev és Koszigin nem akartak lazítani a gyeplőn. A Szovjetunió épp olyan ingatag államközi konstrukció volt, mint a Varsói Szerződés. Nem a közös akarat tartotta össze, hanem a Vörös Hadsereg.
A csehszlovák reformok az ötvenes évek óta meglévő problémákra kínáltak megoldást: a desztalinizációra, az ország gazdasági válságára, a cseh-szlovák feszültségekre és a nemzetközi kapcsolatokban megfigyelhető enyhülésre. A hatvanas években még úgy tűnt, a társadalmi feszültségek elfojthatók. 1964-ben a CSKP a sztálinista Antoni Novotnyt választotta első titkárnak, akit mindennek lehetett hívni, de reformernek nem. Novotny nem sokáig képviselhette a pártot. 1967-ben a Csehszlovák Ifjúsági szövetség és a Csehszlovák Írók Szövetségének kongresszusán a résztvevők véleményszabadságot követeltek, bírálva a CSKP politikáját. Novotnyék erővel reagáltak:
kizártak néhány képviselőt az írószövetségből, és gumibotos kommandókkal verették a tiltakozó diákokat az 1967-es prágai áramkimaradások idején.
Novotny helyzete végül épp emiatt vált tarthatatlanná. Utódját, az akkor 46 éves Alexander Dubceket 1967 decemberében, titkos szavazással választották meg; ő volt a CSKP első szlovák származású vezetője. 1968 márciusában Novotny az államfői tisztségről is lemondott, és Dubcek javaslatára Ludvík Svoboda tábornokot választották meg köztársasági elnöknek. A régi garnitúra a háttérbe szorult.
Dubcek látta, hogy a szocialista tervgazdaság csak a pangást tartósítja. Azt is látta, hogy nem lehet a közvélemény igényeinek ellentmondó reformokat bevezetni. A szocialista rendszer belső átformálása 1968-ban kezdődött meg. Nem piacpárti átmenetet akartak, hanem egy úgynevezett emberarcú szocializmust. Ezért Dubcek lazított az egypártrendszer szigorán. Szabad választásokat ígért, megszüntette a cenzúrát, és nyugati mintájú reformokat vezetett be a gazdaságban – már-már a piacgazdasági módszerek felé tapogatózva. Dubcek alapvető polgári jogokat ígért, valamint a magánvállalkozások engedélyezését és a cseh-szlovák viszony rendezését. A magyar értelmiség irigykedve emlegette Dubcekék reformjait, de a szovjetek gyanakodva figyelték a fejleményeket.
Brezsnyevéknek nem tetszett a váltás, a szovjet pártfőtitkár egyenesen ellenforradalmi jellegűnek tartotta a kialakult helyzetet. Dubceknek nem kellett túl távoli példák után kutatnia, hogy lássa, hogyan reagál a moszkvai pártvezetés az efféle extrawurstra. Reformkísérletnek indult az 1956. októberi magyarországi forradalom is – más kérdés, hogy vérontásba torkollott, már az elején, mert az embereknek tele volt a tökük a kommunistákkal.
A fejlemények ismeretében politikai öngyilkosságnak tűnt, hogy Nagy Imre belengette a kilépést a Varsói Szerződésből. Pedig ő nem alaptalanul bízott a kihátrálás sikerében. Elvégre Ausztriából is kivonultak tíz év után és aláírták az ország függetlenségét garantáló államszerződést. És nem lehetett tudni, hogy a nyugat nem fog-e beavatkozni Magyarország sorsáért, ha ajtót mutatnak a Szovjetuniónak. Aztán a szovjetek úgy döntöttek, hogy ragaszkodnak az osztrák határig húzódó pufferzónához, és a nyugatnak fontosabb lett a szuezi válság, mint a vér a pesti utcán.
A brutálisan levert '56-os forradalom vezetett a gulyáskommunizmushoz, amit a szovjetek megtűrtek és elfogadtak, ahogy az épeszű ember is elfogadja a biztonsági szelepet a gőzgépen, mint fizikai szükségszerűséget. Dubcek emiatt joggal feltételezhette, hogy az ő reformjainak is hasonló hozadéka lehet.
Az ötvenhatos párhuzam a szovjeteknek is föltűnt, csak épp ellenkező előjellel: attól tartottak, hogy pont a lazítás fog forradalomhoz és kiugrási kísérletekhez vezetni. Annyiban igazuk is volt, hogy a cenzúra eltörlése miatt erősödni kezdett a demokratikus átalakulás iránti igény, és egyre hangosabbak lettek a Szovjetunióval szemben megfogalmazott kritikák. Dubcek ott követte el a hibát, hogy a gazdasági reformokat egy kalap alá vette a politikai decentralizálással, amit a Varsói Szerződés tagállamai nem néztek jó szemmel.
Brezsnyev Kádár Jánost, a magyar főtitkárt noszogatta, hogy szervezzen baráti, gazdasági egyeztetésnek látszó találkozót, ahol beszélhetnek a csehszlovákiai helyzetről. Kádár elveivel nem ütközött az a nézet, hogy a szocialista tábornak foggal-körömmel ragaszkodnia kell Csehszlovákiához – ahogy azt az 1956-os események is mutatták –, de mindvégig a politikai megoldást szorgalmazta, és csak végső megoldásként volt hajlandó elfogadni a katonai inváziót.
A szovjetek úgy látták, hogy a liberalizáció folyamata nem korlátozható, mivel sajtószabadság volt, és nem büntették a nyilvános rendszerkritikát. Attól tartottak, hogy az események gyorsan elfajulhatnak, és utána nehezebb lenne kézben tartani őket.
De Dubcek nem az a karakter volt, aki a belső ellenállást erővel nyomta volna el. Épp azért lehetett népszerű, mert alkalmatlan volt erre a feladatra.
Brezsnyevék azért szorgalmazták, hogy Kádár közvetítse a szovjet álláspontot, mert Magyarországon sikeres volt a desztalinizáció, és a reformok iránti elkötelezettségük is potenciális szövetségessé tették őket a csehszlovákok szemében. Dubcek és Kádár 1968 januárjában közös vadászattal egybekötött találkozót tartottak a szlovákiai Kistapolcsányban. A megbeszélés jó hangulatú volt, Dubcek őszintén beszélhetett a csehszlovák válságról, Kádár pedig megértéséről és együttérzéséről biztosította Dubceket. Ugyanakkor figyelmeztette is, hogy egyes testvérpártok nem ilyen megértők.
Ezt tekintse annak, hogy nem ismerik a körülményeket, a maga álláspontját. Majd megismerik, annak megfelelően fogják a dolgot értékelni.
– mondta Kádár. A próféta szólt belőle.
Moszkva egyre aggasztóbbnak ítélte a prágai fejleményeket. Brezsnyev sürgette Kádárt, hogy szervezzen közös találkozót Dubcekkel, ahol a Varsói Szerződés tagállamainak vezetőivel egyeztethetne a reformfolyamatokról. A találkozóra végül március 23-án, Drezdában került sor. Kádár közölte, hogy a magyar vezetés szolidáris a CSKP-vel, és hogy nem avatkoznának az ország belügyeibe. Arra azonban figyelmeztetett, hogy a prágai helyzet sokban hasonlít az 1956-os magyarországi forradalom előtti állapotokhoz, és bár reméli, hogy most nem kerül sor hasonlóra, megjegyezte, hogy a magyarországi forradalom sem tudatos ellenforradalmárok munkája volt.
Ezek az események önök közül bárkiből Nagy Imrét csinálhatnak.
– mondta Kádár, és bár ez fenyegetésnek tűnhet, az öt párt képviselői közül még mindig ő képviselte a leginkább liberális álláspontot.
Kádár tudta, hogy a szovjetek a fegyveres beavatkozástól sem fognak visszariadni, ha úgy látják, hogy a csehszlovák reformkísérletek a Varsói Szerződés stabilitását veszélyeztetik. Erre Brezsnyev egy márciusi telefonbeszélgetés alkalmával célzott is. Bár csak annyit mondott, hogy szükség esetén bizonyos más intézkedéseket is tesznek, mivel lehallgatásbiztos telefonon beszéltek, a ki nem mondott szavakból is egyértelmű volt, hogy mire gondol.
Májusban a szovjetek tizenöt, fedésben dolgozó KGB-ügynököt küldtek Csehszlovákiába, hogy beszivárogjanak a reakciós körökbe, és bomlasztó tevékenységet folytassanak. Újságírókat, kutatókat, regényírókat – köztük Milan Kunderát – is megfigyeltek, akárcsak a prágai Károly Egyetem diákjait. Csírájában akarták elfojtani a nyugati nyitás lehetőségét, és úgy gondolták, a közvéleményt befolyásoló értelmiség lehet a legnagyobb rizikófaktor.
A tárgyalások június 13-14-én Budapesten folytatódtak a magyar és a csehszlovák vezetés között. Kádár ismét elmondhatta az aggályait, de egyre kevesebb meggyőződéssel – ugyanis felháborodott rajta, hogy egy prágai lap, a Literární Noviny Nagy Imre kivégzésének tizedik évfordulóján arról írt, hogy Nagy mártír volt, akit ártatlanul öltek meg. Június 13-i találkozójukon Kádár már nem tudta támogatásáról biztosítani Dubceket, aki a beszélgetés végén elsírta magát.
Az utolsó csepp a pohárban az 1968. június 27-én megjelent, Kétezer szó című reformpárti kiáltvány volt, ami ellenállásra és szabotázsra buzdított, ha külföldi erők próbálnák megakadályozni a reformfolyamatokat. Kádár erről azt mondta, hogy
ellenforradalmi program, amelynek célja a szovjet hatalom megdöntése, a párt felbomlasztása, a vezető szerep átadása a szociáldemokratáknak.
Kádár július 29-e és augusztus 1-je között Ágcsernyőn újabb találkozót eszközölt ki a szovjet és csehszlovák felek között. Bár a találkozó látszólag egyetértésben zajlott, Kádár személyesen is tárgyalt a csehszlovák pártfőtitkárral. Közölte vele, hogy ha Dubcek nem állítja le a reformfolyamatokat, akár erővel, az erő máshonnan fog megérkezni. Dubcek az időhúzásra játszott – egészen az utolsó pillanatig.
Mondja, önök valóban nem tudják, kivel van dolguk?
– kérdezte Kádár Dubcektől augusztus 17-én komáromi találkozójukon; ő már tudott arról, hogy Moszkva katonai beavatkozást tervez. Hogyne tudott volna, hiszen a részleges (és rejtett) mozgósítás már július végén megkezdődött. A találkozó után Kádár táviratot küldött Moszkvába, és közölte hogy Dubcek nem hajlandó változtatni az álláspontján.
Rövidesen megindultak a tankok.
Az egyesített haderők az augusztus 21-re virradó éjszakán indultak meg. Pjotr Seleszt, az ukrán pártszervezet akkori vezetője szerint a csehszlovákok nemcsak a túlerő miatt reagáltak teljes passzivitással a megszállásra, hanem azért is, mert a szovjet Grecsko marsall előtte odatelefonált Martin Dzúr honvédelmi miniszternek, és figyelmeztette:
Ha csak egyetlen katonátok rálő a bevonuló csapatokra, felkötünk téged a legelső póznára!
Ez hatott; a hadsereg nem kísérelte meg az ellenállást. A fontosabb posztokat amúgy is szovjetek vagy a szovjetek által ellenőrzött személyek töltötték be, így a Varsói Szerződés tagállamai ellenállás nélkül nyomulhattak be az országba. Ellenállást csupán a prágai rádió épületénél tapasztaltak, ahol ostromállapot alakult ki, több halottal, több száz sebesülttel.
Dubcekék számíthattak az intervencióra, de a nyugati hírszerzőket megdöbbentették az események. Fogalmuk sem volt róla, hogy a tagállamok összehangolt katonai akciót terveznek. A hadosztályokat villámgyorsan mozgósították, a Kreml észrevétlenül vonta ki a csapatait a Szovjetunió nyugati részéből. Sem a CIA, sem a BND (a nyugatnémet hírszerzés) nem volt felkészülve a támadásra. Az amerikai, francia és brit államfőket tájékoztatták a beavatkozásról; Brezsnyev nem akarta, hogy a bevonulást a NATO elleni támadás előkészületének tartsák.
A megszállásnak 1968 végéig 137 áldozata volt Csehszlovákiában. A megszállók közül legfeljebb tucatnyian halhattak meg, de ők sem harcban vesztették életüket, hanem szerencsétlen balesetek és részeg katonák meggondolatlansága miatt. Csupán egy bolgár katona halt meg amiatt, hogy megszökött az egységétől, és a megrémült civilek agyonverték, amikor megállított egy autót.
Dubceket egy katonai gép padlójához láncolva szállították Moszkvába. Senki nem hallott róla augusztus 27-ig, amikor is a televízióban könnyes szemmel arra kérte a nemzetet, hogy fogadják el a demokrácia és a szólásszabadság átmeneti korlátozását.
1969 áprilisában Dubceket minden párttisztségétől megfosztották. Egy ideig a parlament elnöke maradhatott, majd nagykövet lett Isztambulban; remélték, hogy megkísérli majd a nyugatra szökést, de ezt nem tette meg. Így 1970-ben kizárták a pártból, a szakszervezetből, sőt, minden politikai szervezetből. 18 éven át tilos volt kiejteni a nevét: kiretusálták minden fényképről, rendőri megfigyelés alatt állt. Egy szlovákiai erdészetbe került, és ott is maradt nyugdíjas koráig.
Magyarország külpolitikai megítélésén sokat rontott a prágai bevonulás, ami a belpolitikára és a gazdaságra is rossz hatással volt. Albánia, Kína, Jugoszlávia és Románia is tiltakozott a hadművelet ellen - vagyis az akció még a szocialista táboron belül sem talált egyöntetűen kedvező fogadtatásra. A magyarországi új gazdasági mechanizmus politikája is megbukott. A szocializmus fenntartásához szükséges társadalmi elfogadást ehelyett külföldi kölcsönökből finanszírozták.
Dubcek utódja a magyarellenes Gustáv Husák lett; az ő feladata volt a normalizáció. Keményvonalas kommunista volt: kizáratta a pártból a reformereket, tisztogatásokat rendelt el, politikai perekben számolt le az ellenzékkel. Korlátozta a nyugatra utazás feltételeit, kirúgatott 900 egyetemi tanárt, és egyetemi kutatóintézeteket záratott be. A kommunista párt 120 ezer tagot vesztett; volt, akit kizártak, volt, aki magától lépett ki.
Mondhatnánk, hogy Husák volt a csizma, aki a szocializmus emberarcába taposott, de nem lenne igaz. A szocializmusnak nem volt emberi arca, csak csizmája, amivel emberi arcokon taposhatott.
Borítókép: Orosz tank Varsó utcáin / AFP