1918. október végén összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia (erről bővebben ebben a cikkünkben írunk), kitört előbb a nép-, majd 1919. március 21-től a Tanácsköztársaság. A régi rend felborult, a hadsereget szélnek eresztették annak ellenére, hogy román, szerb és csehszlovák csapatok már 1918 november elejétől egyre nagyobb és nagyobb magyar területeket szálltak meg. Mindezt megfejelte a meglóduló infláció és az egyre romló gazdasági-ellátási helyzet. Az igazi nagy törést a Tanácskormány hatalomra jutása jelentette, ugyanis ők a forradalom nevében a legnagyobb káoszban kísérelték meg a társadalom gyökeres átalakítását, és ehhez nem válogattak az eszközökben.

Szamuely halálvonata és a Parlament felsőházi termeiben túszul ejtett "ellenforradalmi" szervezkedők mellett ugyanakkor a Kun Béla nevével fémjelzett Forradalmi Kormányzótanács egy idő után észbe kapott, és megpróbálkozott a határok fegyveres védelmével. A kezdeti eredmények után azonban sikerült demoralizálniuk az amúgy sem legütőképesebb haderejüket, ahonnan egyre több tiszt távozott. A tisztikar többsége természetesen nem a bolsevikokkal, hanem a haza védelmével szimpatizált (ide vehetjük még a szocdem Stromfeld Aurélt is, aki ugyan nem szerette a korábbi rendszert, de fellépett a vörösterror ellen is), a politikai vezetés emiatt megbízhatatlannak is tekintette őket.

Az ország megszállt részei ugyanakkor kimaradtak a Tanácsköztársaságból, így Bécs mellett ezeken a részeken indult meg a nyílt antibolsevista szervezkedés. Előbb Aradon, majd májustól a franciák által megszállt Szegeden alakult Károlyi Gyula gróf vezetésével kormány, és rövidesen megindult a Nemzeti Hadsereg megszervezése. A folyamatos pénzhiány mellett elég nagy gondot okozott, hogy a franciák rendre akadékoskodtak a létszám miatt, illetve, hogy rengeteg tiszt érkezett Szegedre, legénységet viszont csak a környékről toborozhattak, ami a nyári mezőgazdasági munkák miatt amúgy sem volt könnyű feladat.

Ekkor alakultak meg azok a tiszti különítmények, amelyek később számos túlkapást-kegyetlenkedést-gyilkosságot követtek el a Dunántúlon és Kecskemét környékén, majd Budapesten is, és amelyekkel ma a Nemzeti Hadsereget sokan azonosítják.

A különítmények eleinte a haderő többségét (és sokáig igen jelentős részét) tették ki, és parancsnokaik pontosan tisztában voltak ezzel; nem egyszer a Fővezérség utasításait is figyelmen kívül hagyták. De most nem róluk lesz, hanem azokról, akik szintén ott tüsténkedtek az 1848 óta első önálló magyar haderő megszületésnél, és "csak" tették a dolgukat. Persze minden tisztről nem írhatunk, így csak néhány érdekesebb figurát emelünk ki. 

Az első közülük Kovács Antal, aki akkoriban a 21. gyalogezred tisztje volt. Az első világháború előtt a pécsi hadapródiskolában tanított, a nagy háborúban többször kitüntették, megkapta a Ferenc József Rend lovagkeresztjét is. Alezredessé 1917 májusában léptették elő. A háború után nyugállományba vonult és Pécsen telepedett le. 1919 áprilisában reaktiválták, és a Nemzeti Hadsereg dunántúli műveleteinek első szakaszában, augusztus 14-én kaposvári körletparancsnokká nevezték ki. Itt települtek a későbbi pécsi dandár csapatai is, ugyanis városuk 1921. augusztus 21-ig szerb megszállás alatt állt. 1921 októberében, ezredesként ment nyugdíjba, de a tétlenséget nagyon nem bírta, ugyanis asztalosnak kezdett tanulni volt katonái üzemében.

Az Új Barázdában olvashatjuk, hogy

„a méltóságos inas urat mestere, Fabiánics István műbútorasztalos vizsgáztatta le tudományából és Kovács Antal a napokban már meg is kapta munkakönyvét. Az új asztalossegéd három társával együtt most asztalosműhelyt nyit, minden valószínűség szerint Kaposvárott.”[1]

Kaposvárból végül Pécs lett, de az ezredes kitartott új hivatása mellett. „Nem volna teljes Pécs város ipari éleiének az ismertetése, ha meg nem emlékeznénk egy nagyszerű magyar katona bátor elhatározásáról, amellyel nagyszerű példát mutat a magyar intelligenciának arra, hogyan lehet férfikorban is pályát változtatni (...) Kovács Antal ezredes, (...) két honvédje, Fabianics István és Polka István pécsi bútorgyárába beállott asztalosinasnak. Most tanulja az asztalos mesterséget, hogyha majd teljesen megszerezte a szakképzettséget volt honvédjei és mostani mesterei gyárában, amelynek ma is csöndes társa, szakértelemmel is közreműködjék és a tisztes magyar iparnak is éppoly becsületére váljék, mint amilyen dísze volt a magyar honvédségnek.” – írta róla a Szózat 1922. november 17-én.[2] 

Nem kevésbé volt érdekes figura Putz Jakab, aki 1875-ben született Bécsben. A katonaiskola mellett magánúton komoly zenei képzettséget szerzett, 1910-től pedig a szegedi 46. közös gyalogezredben szolgált. A békés zeneszerző a fronton sem hazudtolta meg magát, 1915. április 4-én sikerrel vezényelte le zászlóalja és a szemben álló orosz csapatok első barátkozását.

„Néhány szelíd lelkű muzsik puska nélkül átment Putz százados állásszakaszába, s húsvétjuk alkalmából minden jóval, kaláccsal, tojással kínálgatta a bakákat, akik barátságosan fogadták s a vendéglátás után sértetlenül haza bocsátották őket. (...) Tiszti küldöttség is érkezett Putz századoshoz. Ez kérte, hogy a mieink ezen a napon ne lőjjenek (sic!), mert az ő vallásuk tiltja, hogy húsvét szent ünnepén puskához nyúljanak. Az ezredparancsnok elutasította kérésüket, de azért hallgatólagosan a magasabb parancsnokság tudtával, fegyverszünet volt ezen a napon...”[3] Az első világháborút őrnagyként fejezte be, a Nemzeti Hadsereg 1919 augusztusi dunántúli hadműveletei idején pedig a Faddon állomásozó II. tolnai zászlóaljat vezette. 1920-tól Szekszárdon szolgált, és komoly szerepet vitt a város társadalmi és zenei életében is – rendszeresen fellépett dalesteken és ünnepélyeken.

„A zajosan megtapsolt nyitány után ráadásul eljátszották Putz őrnagy pompás „Horthy-induló”-ját. Három számon keresztül gyönyörködhettünk ezután Putz őrnagy gyönyörű magas baritonjában.” [4] 

1921-ben a haderőcsökkentés miatt hivatalosan nyugdíjazták, egy ideig csendőrtisztként szerepelt. 1922-ben Mezőtúrra helyezték át, már ezredesként, ott is hunyt el. „Mint karnagy vezette 1915–17-ig a budapesti kadettiskola ifj. zenekarát, 1920–21-ig a szekszárdi gimn. zenekarát. 1935 óta a mezőtúri református. főgimnázium ifj. zenekarának karnagya. Szalonzenekara van, mely hangversenyek alkalmával gyakran szerepel. Mint szólóénekesek és játékosok zongorakísérője számos koncerten működött közre.” – írta róla a Magyar muzsika könyve.[5] Ismertebb művei: Alt-Neustadt induló, Botorkáló induló (Trappeiner Marsch), Frigyes főherceg indulója (Erzherzog Friedrich Marsch), Horthy induló Op. 6. 

Binder Ottó (1889-1951) nem zenében, hanem sportolóként dobott nagyot, 9 évvel a szegedi események után. Polgári érettségi után lépett katonai pályára, 1910 augusztusában avatták huszár hadnaggyá. Az első világháborúban szerb fogságba esett, ahonnan 1919 elején szabadult. Szegeden csatlakozott a Nemzeti Hadsereg első lovasegységéhez, a 4. huszárezred romjaiból alakult Simonyi-huszárokhoz. 1922-ben papíron a folyami erőkhöz került (mivel az a belügy alá tartozott, nem vonatkoztak rá a trianoni létszámkorlátozások), majd két évig nyugállományban volt, de 1926-ban reaktiválták. 1927. november 9-én

„a lovassport terén és annak fejlesztése körül teljesített kiváló és eredményes szolgálataiért”

dicsérő elismerésben részesült, ekkor a 2. huszárezred tisztjeként említették.[6] 1928 nyarán az amszterdami olimpiai lovascsapat tagjaként (őrnagyi rendfokozatban) képviselte Magyarországot, és bár a 3 napos military-lovaglást fel kellett adnia, ez akkor is nagyon menő dolog. Ezt követően végig megmaradt a lovas-vonalon; a 30-as években aktívan versenyzett, egy ideig a Honvéd Versenyistállót vezette, később tanított a Magyar Királyi Honvéd Lovagló- és Hajtótanárképző Iskolán, amelynek 1940 márciusa és 1942. november 1-je között parancsnoka is volt.

1942. április 1-jén lett vezérőrnagy, 1943. február 1-jén nyugdíjazták. Nyugállományba vonulása után szolgálataiért a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült és Sportbajnoki jelvényt is kapott.[7] 1944 novemberében a háborús helyzet alakulása folytán a Lovagló- és Hajtótanárképző Iskolával a Dunántúlra települt, Csepreg mellett esett szovjet fogságba 1945. március 29-én. 1948 júliusában tért haza a Szovjetunióból. 1949-ben állt igazolóbizottság elé, július 8-i határozatuk alapján rendfokozatát megtarthatta. Rövidesen kitelepítették, 1949-től haláláig Kunszentmártonban volt segédmunkás egy téglagyárban. Emlékét ma a Binder Ottó Olimpiai Baráti Kör ápolja és lovasversenyt is elneveztek róla.[8]

A végére maradt még egy igazi érdekesség, egy olyan tiszt, aki nem hogy nem szolgált a Nemzeti Hadseregben, de még csak magyar sem volt, ugyanakkor annyira megfogta kis hazánk, hogy Budapesten telepedett le. A grófi családból származó Charles de Troismonts a francia hadsereg századosaként érkezett Szegedre, egy ideig a hírszerző osztályt vezette, majd Budapesten szolgált a francia katonai missziót vezető Graziani tábornok segédtisztjeként. A Budapesti Hírlap 1921 őszén arról tudósított, hogy a százados kilépett a hadsereg kötelékéből és a

„Magyarország iránt való rokonérzésből a székesfővárosban telepszik le. Néhány nap óta a gróf budapesti háztulajdonos és legközelebb megkezdi közgazdasági működését.”[9]

Arról sajnos nem írtak a lapok, hogy mi vezette erre a döntésre, de az egyértelmű, hogy a magyar-francia ellentétek ellenére simán befogadta az úri társaság és számítását is megtalálta Budapesten, ugyanis 1922-ben a Compagnie Francaise Commerciale et Maritime részvénytársaság budapesti fiókját vezette.[10] 

Bár cikkünk csak kis ízelítő, remélhetőleg sikerült némileg árnyalnia a Nemzeti Hadseregről, illetve a korszak katonatisztjeiről alkotott képet. A "mi lett volna, ha..." kérdésfelvetés nyilván történelmietlen, de azért érdemes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha az ismert különítményparancsnokok helyett ilyen tisztek álltak volna az egyes alakulatok élén...

Felhasznált források:

[1] Új Barázda 1922. március 15. 3. o.
[2] Szózat 1922. november 17. 4. o.
[3] Ajtay Endre: A volt cs. és kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914–1918. Szeged, 1933. 89. o.
[4] Tolnamegyei Újság 1920. április 3. 3. o.
[5] Molnár Imre (szerk.): A magyar muzsika könyve Budapest, 1936. 466. o.
[6] Honvédségi Közlöny 1927. december 1. 199. o.)
[7]Honvédségi Közlöny 1943. március 18. 332. o.
[8] Szakály Sándor: A magyar katonai felső vezetés 1938–1945. Lexikon és Adattár Ister Kiadó, Budapest, 2003. 57. o. és http://www.vfmk.hu/de/node/17931
[9] Budapesti Hírlap 1921. október 12. 5. o.
[10] Központi Értesítő 1922. december 21. 1140–1141. o.

A cikk az Index és a Napi Történelmi Forrás (www.ntf.hu) együttműködésből jött létre, olvassa az ő cikkeiket is!

(Borítókép: a Nemzeti Hadsereg néhány katonája és szolgálati állataik 1921-ben (Illusztráció) - Fotó: Székely Márton / FORTEPAN)