Springer György 23 éves volt, amikor BME-s tanulmányait megszakította a forradalom. Menekültként először Sydneybe érkezett, majd Amerikába költözve olyan karriert futott be a Yale-MIT-Michigan-Stanford tengelyen, ami még kinti mércével is szokatlan. Majdnem kilőtték az űrbe, végül inkább a kutatásaival segítette az űrsikló projektet, a Stanfordon pedig a Repülés- és Űrrepüléstudományi kar vezetője lett.

84 évesen a világ egyik legjobb egyetemén azon szerencsések között van, akiknek a kampuszon van saját családi házuk.

A ratemyprofessor.com-on maximális pontszámot kap a diákoktól, akik a humorát, a segítőkészségét és a közérthető magyarázatait dicsérik. Egész életében aktívan sportolt, itthon az Építőkben jéghokizott és vitorlázott, kint a tenisz és a golf mellett 70 ezer kilométert futott, a Stanfordon pedig 83 éves koráig biciklivel közlekedett.

Amikor a Stanford tanári klubházában találkozunk, a személyzet előre köszön neki („Hogy van ma, Mr. Springer?″ / „Köszönöm, jól... Egy tanácsot adhatok magának?″ / „Persze!″ / „Sose öregedjen meg...″). Életútja és történeteinek spektruma olyan, hogy nehéz lenne elhinni, ha nem olyan természetességgel adná elő véletlen találkozását John F. Kennedyvel, ahogy más a szomszédjáról mesél. És persze élete minden fontos mozzanatáról relikviákat, újságcikkeket őriz – fontos neki a magyar és az amerikai múltja is.

Szerény, karrierje fontos mozzanatairól és eredményeiről csak külön kérésre mesél, és a legtöbb történetébe belesző egy kis humort. Követi az itthoni híreket, naponta olvas Indexet, de nem politizál. Interjúktól általában elzárkózik („Tudod, mi az a renomé? Én abból már csak veszíteni tudok.″), most mégis kivételt tett. Kérésére tegeződünk.

I. Menekülés és újrakezdés

Nagyon rég volt már 1956, több, mint 60 éve menekültél el Magyarországról. Milyen neked itt a Szilícium-völgyben, pálmafák között megélni október 23-át?

Budapest ostroma és ‘56 is nagyon élénken élnek bennem. Percről percre emlékszem az eseményekre még most is, ami talán azért is különös, mert 84 évesen az ember sokszor azt sem tudja, mit evett előző nap vacsorára... De pontosan emlékszem, ahogy október 23-án a BME-s évfolyamtársaimmal vonulunk az utcán az egyetemtől a Bem szoborhoz és a Parlamenthez, őszintén bízva abban, hogy tényleg eljöhet valamilyen változás. És ilyenkor ezek az emlékek mindig felelevenednek bennem. Nekem már csak fél évem lett volna a diplomázásig, amikor kitört a forradalom, és nem sokkal a leverése után el is menekültem.

Miért kellett menekülnöd?

Már a forradalom előtt is rossz káder voltam. Az apám mérnök volt, és a háború után egy rövid ideig volt egy egyszemélyes kis vállalkozása, ahol gépszíjakkal foglalkozott. Emiatt már eleve rossz kategóriába kerültem a kommunistáknál, meg hát a szám is nagy volt: az egyetemi tankörben a békekölcsönök ellen szólaltam fel, a katonaságnál a szovjet elnyomásra tettem megjegyzést.

Persze mindenki más miatt utálta a kommunizmust. A mindennapi életem egyszerűen folyt le, bementem az egyetemre, utána megcsináltam a házi feladatot, vacsoráztam, és másnap kezdődött az egész elölről. De ha megálltam az amerikai követség előtt megnézni a fényképeket, akkor már bajban voltam. És a legnehezebb ez volt, hogy soha senki sem volt biztonságban, mert mindig más csoportot választottak ellenségnek. Sosem lehetett tudni, hogy kivel mi fog történni.

Szerettem volna diplomázás után tanársegédként a BME-n maradni, de a párttitkár kijelentette, hogy amíg ő ott van, a Springer semmilyen állást nem fog kapni. Évfolyamelsőként végeztem a Berzsenyi Gimnáziumot, színötössel a BME-t, mégis ott álltam néhány hónappal a diplomázás előtt teljes bizonytalanságban, hogy majd elraknak-e Csajágaröcsögére bányamérnöknek, és megyek a föld alá dolgozni a szénbe.

Az évfolyamtársaimmal csak mérsékelten vettünk részt a forradalomban. Eleinte folyton az utcán voltunk, nagyon hittünk benne, és tüntettünk, virrasztottunk. De én közel laktam a honvédelmi minisztériumhoz, ezért hamar nagyon korlátozott lett a kijárásom. Egyik kiruccanásomnál a falhoz is szorított egy szovjet katona a puskájával, mert összekevert valakivel, és tényleg csak a szerencsén múlt, hogy nem lőtt le rögtön. Egyébként az évfolyamtársaimmal beszélgetve úgy láttam, hogy a balhésabb részt már nem is a diákok csinálták, hanem a munkások és a katonság.

Miután bejöttek az oroszok, az emberek lassan elkezdtek külföldre szivárogni, aztán ez pár hét alatt nagyon felgyorsult. Ha lementél az utcára, azt kérdezték, hogy „Hát te még itt vagy?!″. Nekem egyfelől nagyon mehetnékem volt, másrészt már csak fél év lett volna a diplomázásomig, és az addigra megözvegyült anyámat sem akartam egyedül hagyni. Többször már majdnem elindultam, de anyám zokogása visszatartott.

Decemberre aztán már az összes közeli barátom elment, szóval tudtam, hogy az életem már sosem lesz olyan, mint előtte, és azt is tudtam, hogy vagy most megyek, vagy soha. Megszerveztünk egy csempészt, és sose felejtem el, hogy amikor reggel 6-kor a kijárási tilalom lejártakor kiléptünk az épületünk ajtaján, a házmester pedig kérdezte, hova megyünk, én válaszoltam, hogy „Áh, csak ide, Bécsbe″. Semmim sem volt, csak a ruha ami rajtam volt (ld. a kabátot a képen), egy fogkefe, a leckekönyvem, és egy laposüveg rum, hogy ha elfognak, az esetleg jól jön az egyezkedéshez. 

Pénz nélkül, nehézségekkel, de végül átjutottál a határon és megérkeztél Bécsbe, onnan pedig szerencsével felkerültél a Sydneybe tartó, menekülteket szállító hajóra. Miért Sydneybe akartál menni?

Egyedül voltam, hetekig ugyanabban a ruhában, pénz nélkül, egyetemistaként. Sydneyben pedig addigra már ott volt a nagybátyám, aki 48-ban ment ki, és azt reméltem, ha hozzá és a családjához megyek, akkor nagyon jó dolgom lesz. De a valóságban – túl már egy háborún, egy forradalmon és egy szökésen – most jött csak életem legnehezebb időszaka.

Egy szót sem tudtam angolul, de be akartam fejezni a tanulmányaimat, hogy végre megkapjam a diplomám. A Sydney Egyetemen egy tolmáccsal elmagyaráztuk a helyzetemet, amire azt felelték: „Kedves Springer úr, baj van. Önnek egy vasa sincs, egy szót sem tud angolul, a tanítás pedig már 6 hete elkezdődött, tehát már az ösztöndíjakról is lemaradt.″ Majd hozzátették: „Egyetlen esélye, hogy jövő héten lesz a külföldi diákok angol nyelvvizsgája. Ha azon átmegy, akkor felvesszük, a többi része pedig már a maga dolga″.

Hazamentem és éjjel-nappal tanultam. Különböző újságokat „olvastam", egyenként kiszótáraztam a szavakat, és megtanultam napi 100 szót. Így a nyelvvizsgára ismertem olyan 800-1000 szót... de persze semmi nyelvtant... Pár nappal később jött meg az értesítés, amiben udvariasan megfogalmazva, de lényegében azt írták: „Gratulálunk a nyelvvizsga sikeres teljesítéséhez. Ugyanakkor javasoljuk, hogy tanuljon meg angolul." 

Tehát óriási jóindulattal befogadtak, de a BME-n elvégzett 4,5 évemből csak kettőt tudtam akkreditálni. Ott voltam, továbbra is gyakorlatilag nulla angol tudással, és úgy kellett reggeltől estig az órákon ülnöm, ráadásul abban az évben ott elektromérnökség volt a tananyag, amiről nekem gőzöm sem volt. Viszont volt ott egy „szent″ hallgató – nem tudom másképp hívni, mert engem ő mentett meg: olyan türelme volt, hogy minden nap leültetett maga mellé, és jegyzetelt mindent, amit a tanárok mondtak. Fogalmam sem volt, hogy miről van szó, de betűről betűre tudtam róla másolni mindent. És mikor egy lap végére ért, akkor odarakta nekem, hogy az utolsó sorokat is le tudjam másolni, amíg ő új lapba kezd. És ezt csinálta napi nyolc órán keresztül... hát én falra másztam volna, ha valaki napi nyolc órában ott alkalmatlankodik nekem és másol! És akkor aztán minden nap hazamentem, és a szótárral lefordítottam azt, amit napközben lebetűzve írtam. Így tanultam végig az évet. És ez egy borzasztó nehéz év volt. Volt, hogy éjszaka annyira kiborultam, hogy órákat kellett sétálnom, hogy lenyugodjak.

Nem volt könnyű... Tudod, eljöttem Budapestről, ahol kiváló sportoló voltam, osztályelső, és már majdnem diplomás, Sydneyben meg ott találtam magam a béka segge alatt – ismered ezt a kifejezést, ugye? Minden időmben tanultam, akkor is amikor a többiek hívtak volna szombat este szórakozni. A nagybátyámék befogadtak, de nagyon szerényen éltünk, és amikor az egyetemen első nap kicsomagoltam a zsíroskenyerem, akkor az évfolyamtársak körbeálltak, hogy mit eszik ez a tahó. Én voltam ott a szegény magyar menekült.

Mikorra lett jobb?

Az év végére. Átmentem a vizsgákon, ami nekem óriási szó volt, főleg ahhoz képest, hogy az évfolyam fele megbukott vagy pótvizsgázott. Aztán szünetben egy építkezésen dolgoztam, így lett egy kis pénzem, amitől megint egy kicsit jobban éreztem magam, a második év végére pedig már Sydneyben is osztályelső voltam.

Micsoda?!

Igen, a végére belejöttem... Végre valahára diplomát kaptam, igaz, csak Bachelor's-t (főiskolait). Viszont ott az volt a szokás, hogy a végzősök eredményeit az újságban jelentették meg, rangsorolva, és így osztályelsőként ott voltam a rangsorok élén. Három díjat lehetett kapni a gépészkaron, én megnyertem mind a hármat. A szerencsém az volt, hogy Ausztrália akkori legnagyobb vállalata a Colonial Sugar Company (CS) volt, ők pedig a rangsor alapján minden év végén levadászták a legjobb végzősőket, és engem is rögtön hívtak.  

Szóval felvettek, teljes mérnöki fizetéssel úgy, hogy egy napot nem dolgoztam, mert rögtön indultam Amerikába tanulni. Mondtam, hogy akkor indulok is, hajóval, mire mondták, hogy repülővel fogok menni, és első osztályon, mert a CS alkalmazottai csak első osztályon utaznak.

Akkor összegezzük: ‘57 elején megérkezel Ausztráliába nulla angol tudással, szegényen, semmit nem értesz az egyetemi órákon, extrém stresszben, pánikrohamok közelében vagy. Két évvel később pedig diplomával a zsebedben a Colonial Sugar pénzén első osztályon repülsz a Yale-re mesterdiplomát csinálni?

Igen, annyival kiegészítve, hogy egy évvel később, amikor a mesterdiplomát megkaptam a Yale-en, és hívtak volna vissza dolgozni, mondtam, hogy én még maradnék egy PhD-t szerezni, mire persze mondták, hogy szó sem lehet róla... De ragaszkodtam hozzá, ők pedig végül azt is megadták. És akkor még két évet fizettek. Összesen 3 év alatt a Yale-en végül kaptam két mesterdiplomát (ME és MSc) és szereztem egy PhD-t. Ráadásul közben kaptam a Yale-től is egy ösztöndíjat, plusz ott volt a CS fizetésem, szóval úgy éltem, mint Marci Hevesen.  

II. Karrier űrsebességgel

Springer a Yale-en ismerte meg feleségét, Susan Flory Springert, a későbbi Nobel-díjas Paul Flory lányát. („Hogy ki az apósom, azt mindig titokban tartottuk. Nem akartuk, hogy bárki azt gondolja, hogy amiatt kerültem bárhol is előbbre."). PhD-ja megszerzése után egy bátor húzással az egyik legelőkelőbb mérnökegyetemen, az MIT-n jelentkezett állásra, néhány év után a Michigan Egyetemre váltott, 17 évvel később onnan hívták a Stanfordra. Először professzor volt, majd az egyetem Repülés- és Űrrepüléstudományi karának vezetője lett. Közben szoros kapcsolatot ápolt magyarországi kutatókkal, számos magyar doktorandusz tudományos munkáját segítette.

Hogy jött az űrrepülés?

59-ben kezdtem űrrepüléssel foglalkozni. Akkor épp az energiaellátás volt a fő kérdés, és a PhD-mban egy olyan megoldást kutattam, ami arra épült, hogy egy bizonyos vegyszer az űrhajó napos oldalán felolvad, az árnyékban pedig megfagy, és ebből próbáltunk energiát nyerni. Ez akkor nagy szám volt, mert az űrhajózás épp akkor kezdett nagyon fontos lenni. Michiganben az autóipar volt fontos, ezért ott először a légszennyeződéssel foglalkoztam. Aztán kitört a Vietnámi háború, és a repülők bajba kerültek, mert ahogy nagy sebességgel repültek az esőben, az anyaguk nagyon tönkrement. Akkora sebességnél a vízcseppek szinte lövedékként pattognak rá a repülőre, és ezt nem bírták. Ezért azt kezdtem tanulmányozni, hogyan erodálódnak ezek az anyagok, és végül ennek alapján kerültem bele a műanyagokba, mert rájöttem, hogy a probléma nem az áramlástani részben, hanem az anyagban van.

5-10 évente váltottam témát, de mindig amikor befejeztem egyet, akkor abból írtam egy könyvet. Elkezdtem kutatni a kompozit anyagokat, amit úgy kell elképzelni, hogy vannak szálak, mint például a szálak a hajadban. Ezek a szálak nagyon erősek, de szétesnek, ezért össze kell ragasztani őket, így jön képbe a műanyag. És az előnye az, hogy ez egy nagyon erős anyag (különösen, ha szénszálra épül), de nagyon könnyű is – ami fontos hajóknál, autóknál, repülőnél, és űrrepülőnél. Mindennél, ami mozog. Ezért a 80-as években a NASA-val azon dolgoztunk, hogy ilyen anyagokat használjunk az új rakétákban. Ma már az űrrepülés mellett autókban, vitorlásokban, utasszállító- és vadászrepülőkben (pl. Boeing 777, MIG, stb.), de még golfütőkben is használják. Ahogy a kompozit anyagok befutottak, a kutatásuk ezzel párhuzamosan kezd kifutni, de szerencsére én is, úgyhogy együtt futunk ki...

De a kifejleszett technológiát még mindig használják.

Még mindig. Az űrrepülés általában is olyan, hogy bár folyamatosan fejlesztenek, de ami egyszer működik, ahhoz nagyon nem mernek hozzányúlni. Ezért is van, hogy amikor megnézel egy űrsiklót belülről, akkor meglepődsz, hogy ott minden mennyire régimódin néz ki.

Elon Musk projektjeit követed?

Igen, baromi jó dolgokat csinálnak. Az, hogy felrepülnek, visszajönnek, és megáll a gép, az óriási mutatvány.

Miért?

Mert felszállni és lejönni könnyű. De megállni... Próbálj meg egy ceruzát ledobni úgy, hogy megálljon! Na ugye... A pali zseniális, legalábbis az ötletei mindenképp. Sokakkal jóban van itt a tanszékről, találkoztunk is különböző vacsorákon, de amúgy én különösen nem ismerem.

Vannak azért más izgalmas emberek is a környezetedben. A két korábbi amerikai külügyminiszterrel, George Shultz-cal és Condoleezza Rice-szal hogy lettél jóba?

A sport könnyen összehozza az embereket. Még Sydneyben kezdtem teniszezni, az jól ment, Kaliforniában pedig golfozni, amiben nagyon rossz vagyok, de rendkívül élvezem. Mielőtt Condi külügyminiszter lett, ő volt a Stanford rektorhelyettese, én pedig intézetvezetőként többször egyeztettem vele. Nem mindenben értettünk egyet – egyszer pont egy interjú miatt volt feszültség vele, azóta nem szokásom interjúkat adni... De aztán elkezdtünk együtt golfozni, és ott nagyon jóba lettünk. A Shultz-cal pedig egymás mellett teniszeztünk, és egyszer meghívott egy párosba játszani, és összebarátkoztunk.

Honvágyad sosem volt?

De, eleinte nagyon. Mindig mondom, hogy a három legrosszabb érzés a „home sickness, sea sickness & love sickness" (honvágy, tengeri betegség és szerelmi bánat), Ezek úgy tudnak gyötörni, hogy azt hiszed, bele fogsz halni. Eleinte nagyon hiányzott Budapest, de most már kevésbé. Budapest fantasztikus, de amikor visszamegyek, turistaként érzem magam. Ilyen gyönyörű formájában ez már nem az a hely, ahol felnőttem. Meg hát az ismerőseim többsége már nem is él.

Mikor mentél először vissza?

A 70-es években, és ahogy átléptük a határt és megszólalt a magyar rádió, az valami elmondhatatlan érzés volt. Azóta sokat jártam vissza, és itt is nagyon sok hazai kutatót fogadtam, tagja lettem otthon az MTA-nak és nemrég a BME-n lettem díszdoktor. Az jópofa volt... Kellett tartanom egy beszédet, és ezt mondtam: Nagyon-nagyon örülök ennek megtiszteltetésnek, ugyanis én 4,5 évet jártam ide, de semmit sem tudok belőle fölmutatni. És ez nagyon fáj nekem, és többször gondoltam rá, hogy esetleg mégis visszajövök és talán befejezem a BME-t, hogy kapjak egy diplomát. De sajnos közben rájöttem, hogy most már nem tudnám, mert a Ranunkel barátom, aki az évfolyamtársam volt, az is disszidált, így most már nem lenne kiről puskáznom...

Haha.

Egyébként viccen kívül érzek egy ilyen különbséget a magyar és az amerikai kultúra között, legalábbis az általam a kommunizmusban ismert magyar és az itt megismert kultúra között: otthon sikk volt, ha valaki ügyeskedett, ha kihasznált minden kiskaput. Itt vannak Széchenyi emlékiratai a polcomon, már ő is írt erről, nagyon rosszallóan. Aki otthon vagány volt, az itt egy operator, egy ügyeskedő, ami egy nagyon negatív tulajdonság. Amikor az első magyar kutató bejelentkezett hozzám a Stanfordra, mondtam, hogy rendben van, gyere, de remélem, te nem csibészkedsz. Ő aztán valóban egy kiváló magyar vendégkutató volt itt, és azóta jött még rengeteg remek magyar. Egészen biztosan sokat javult már a helyzet, de talán még mindig van hova fejlődni. Ezt a hazaiak jobban meg tudják ítélni. Az biztos, hogy én a feleségemnek köszönhetek mindent, aki megtanított, hogyan kell a nyugati világban viselkedni. Meg kellett tanulnom például rendesen sorba állni mindenhol, és nem a sor elejére valahogy befurakodni. Bőven volt mit tanulnom...

Érezted bármikor azt, hogy magyarként kilógsz innen?

Nagyon sok barátom, aki ismer, az úgy hív, hogy „George, the crazy Hungarian" (György, az őrült magyar) – jóindulattal, persze. Én rögtön mindenkinek megmondom, amikor találkozunk, hogy magyar vagyok. Soha az életemben nem éreztem ennek előnyét, és sosem éreztem hátrányát sem. Na jó, talán egyszer: jelentkeztem űrhajósnak, még a legelején.

Űrhajósnak...

Volt egy ilyen program a ‘60-as években, hogy Tudósokat az űrbe (Scientists as Astronauts). A körülbelül 800 jelentkezőből talán négyen repülhettek a végén. Nagyon sokáig benn voltam a legesélyesebbek között, de aztán nem engem választottak. Nemhivatalosan azt hallottam egy indokként, hogy nem festett volna jól, ha megjelenik a New York Times címlapján: az első amerikai tudós az űrben az egy magyar. De akkor sem tagadtam a magyarságom.

Követed, hogy mi történik Magyarországon?

Igen, az Indexet minden nap elolvasom. Egyébként nem politizálok soha, se jobbra, se balra, se otthon, se itt. Nem írok alá semmit – néhány barátom meg is sértődött, amikor nem írtam alá néhány magyar vonatkozású levelet. De úgy érzem, hogy innen nekem Kaliforniából nincs beleszólásom a hazai politikai ügyekbe. Még akkor sem, ha épp egyetértek egy tiltakozással, én nem írom alá, mert szerintem nincs hozzá alapom.

De követem a dolgokat, és ha van egy magyar film, azt is megnézem. Láttam nemrég az Oscar-díjas Mindenkit, hát az nagyon tetszett! Mostanában még nézek régi magyar videókat a Youtube-on Latabárral, Kazal Lászlóval, Alfonzóval, és néha a fülemben mennek régi magyar slágerek, ezért azokat is megkeresem újra. Fent vagyok a San Francisco-i magyarok levelezőlistáján, és November 4-én a helyi magyar templomban fogok mesélni a Budapest-Stanford utamról.

És mi lesz a magyar gyökereiddel? A gyerekeid, akik félig amerikaiak, tovább tudják vinni?

A feleségem amerikai, de valamennyire megtanult magyarul, mert sokat járt velem vissza Magyarországra. És remekül főz magyar ételeket. Két lányunk van, ők már csak egy pár szót tudnak magyarul. Az anyanyelv az anya-nyelv, és amikor a gyerekek kicsik voltak, én reggeltől estig dolgoztam, este pedig, amikor hazajöttem, már nem kezdtem el őket kínozni azzal, hogy magyarul beszéljünk. Tehát a nyelvet nem beszéli, de büszkék a származásukra. Mindig úgy mondtam nekik, hogy ők félig magyarok, félig amerikaiak. Kérdezték: melyik fél melyik? Én pedig mondtam, hogy hát a jobbik felük a magyar...

Az általános iskolától a Berzsenyin és a BME-n át a világ legjobb egyetemeiig, még akkor is ha először nem beszélted a nyelvet, végül mindenhol színötös voltál. Honnan jött neked ez?

Nem tudom. A körülmények hozták, azt hiszem: középiskolában, mivel rossz káder voltam, tudtam, hogy az egyetlen esélyem, amivel talán felvesznek a BME-re, az csak az, ha én leszek a legjobb tanuló. Ausztráliában, menekültként, ahol nem volt pénzem, helyismeretem, kapcsolataim, és nyelvtudásom sem, ott is tudtam, hogy ha nem akarok egész életemben egy rajzolóasztalnál ülni, akkor nekem jobban kell tanulnom, mint a többieknek.

Később amikor az MIT-ra mentem, és még senki sem voltam, épphogy csak megszereztem előtte a PhD-m, egy akkori nagy professzor meg is kérdezte tőlem, hogy honnan volt önbizalmam jelentkezni az MIT-re. Mondtam, ide figyeljen, „Some people like to work their way up from the bottom. I like it the other way around". (Egyesek szerint a szamárlétra alsó fokán kell elkezdeni, aztán fokozatosan feljebb mászni ratja. Én inkább fordítva szeretném.) Jót röhögtünk.

De aztán nem indultál lefelé sem.

Nem, azt hiszem azt csak mostanában kezdtem...

2012-ben, 79 évesen hagytad abba a tanítást. 83 évesen hagytad abba a biciklizést. Mivel töltöd a napokat mostanában?

Épp egy éve volt, hogy elestem a biciklimmel, és amint az orvos a kórházban kedvesen mondta, miután magamhoz tértem: „Semmi gond, csak eltörte a nyakát" – szerencsére rendbe jöttem. Immár gyalog, de minden nap bejárok az egyetemre, és ahogy mondani szoktam, „adok rossz tanácsokat"... A fiatal kutatók hozzám jönnek a kérdéseikkel, mert tőlem már nem kell félni, nem vagyok már a felettesük, viszont sok tapasztalatom van, amivel talán segíteni tudok nekik. Emellett én vagyok a felvételi bizottság elnöke, tehát az évi 600 jelentkező anyagait mind átnézem, és én vezetem le utána a teljes döntési folyamatot. Van még egy tudományos folyóirat, amiben szerkesztő vagyok, a helyi önkormányzati bizottság tagja vagyok, sok a dolog...

A bicikli balesetem óta csak a szobabiciklin tekerek, de azon minden nap legalább egy órát, és eljárok golfozni. Sok magyar és amerikai baráttal tartom a kapcsolatot emailen és skype-on, és persze a családommal is sok időt töltünk, már három unoka van. Ők is már kezdenek korcsolyázni, mint annak idején én a Városligetben.

A novemberi előadásod címe Budapestről a Stanfordra – Munkával, segítséggel és szerencsével. A munka része nem kérdés. De hol éreztél különösebb szerencsét és segítséget?

Nagyon sokszor. Szerencsém volt, amikor Budapest ostrománál teljesen ránk omlott a ház, de túléltem. Amikor ‘56-ban nem lőtt le az a katona, és amikor nem kaptak el a határon. Ha Sydneyben nem ül mellém minden nap az a fiú, hogy jegyzeteljen nekem, akkor már el se tudtam volna végezni az egyetemet. Ha később véletlenül nem botlok bele Hoff Miklósba, a Stanford világhírű repülőmérnök professzorába, akkor nem hívtak volna a Stanfordra...

Sokat dolgoztam, de szerencsém is volt, és segítséget is kaptam, amikor kellett. A szerencsére nincs befolyásom, a segítséget viszont próbálom én is továbbadni mindenkinek. Több, mint 10 magyar kutatót segítettem itt, és 60 doktorandusz témáját vezettem. Így ha belőlem nem is lett űrhajós, az egyik diákom azóta már ötször járt az űrben.

Az interjú a Hungary Initiatives Foundation ösztöndíjprogramja keretében készült.